Pécsi Napló, 1892. december (1. évfolyam, 1-27. szám)
1892-12-01 / 1. szám
I. évfolyam. 1892. Csütörtök, deczember hó 1-én. 1. szám. 3. POLITIKAI NAPILAP. Előfizetési árak: egész évre 12 frt (24 korona), fél évre 6 frt (12 korona), negyed évre 3 frt (6 korona), egy hóra 1 frt (2 korona). Egyes szám ára 5 kr. Felelős szerkesztő: VÁRADY FERENCZ. Szerkesztőség: Irgalmasok-utcza 2. sz. Nöthig-féle ház. Kiadóhivatal: Király-utcza 4. sz. (Engel Lajos könyvkereskedése.) — Kéziratot nem adunk vissza. Zátony. (V.) A régiből alakult új kormány hajója kifeszitve hatalmas vitorláit, kedvező széllel indult útnak. A hajó kormánya erős és kipróbált kézben van s ha biztos tájékozottsággal, jó számítással és teljes biztonsággal halad is kitűzött czélja felé, megküzdve a különböző pártpolitika dühöngő viharaival, a kötelező polgári házasság zátonyán fönnakad, aligha juthat révbe. Minden erőlködés hiába, itt megfeneklik a kormány. Az egyház nagyhatalom, a vallásos érzület örök tüzet ki nem oltja soha a szivekből az ál-liberalizmus kavargó szele. Nagy hangú frázisok mellett fönnen lengetik a liberalizmus zászlóját s a polgáriasodás szellemére hivatkozva, az államhatalom nevében megtámadjáka vallás-erkölcs magasztosságát, az áhitat őfenségét, a szív idealizmusát. Oltsák ki a hit világát, töröljék el a házasság szentségét, bontsák le a templomokat, döntsék romba az oltárokat s vigyék a hívőket örök frigykötésre a város házára, a község házához, ahol az adót szedik és a passzusokat állítják ki, profanalizálják a szív legnemesebb érzelmeit, a vallás malasztját: egy évszázad múlva elfelejtik a mindenható Istent. Csakhogy az örök istenség fogalma s az emberiség lelkében mélyen meggyökerezett vallás és az egyházak hatalma sokkal erősebb, mintsem hogy azt a mi kormányunk megingathatná, lerontva az ideált, a rideg és puszta realizmusnak vethetné meg alapját. Nagyon veszedelmes játékot űt a kormány, midőn a modern kor szigorú követelményének, a szabadelvűség elengedhetetlen föltételének állítja oda a kötelező polgári házasságot. Hazánkat tiszta erkölcsi, vallásos emberek lakják, tartozzanak akár ehhez, akár amahhoz a felekezethez; a hitetlenek száma nem vehet erőt az igaz hivőkön. Képzelhető-e tehát, hogy az igaz valláserkölcsben élőkön elkövetendő lelkiismereti kényszer nem okoz fölháborodást, legnagyobb megbotránykozást és elkeseredett viszályt . Ha a vallás terén a liberalizmus örve alatt a kormány okkupálni akar s az egyház legszentebb jogait magához ragadja, ezzel megszűnik a vallásbéke, az egyház és az állam közti összhang s kitör a vallásháború, mely könnyen sírba döntheti hazánkat. Őrizkedjünk minden belvillongástól, legkivált a vallásbéke földúlásától, mert úgy is beteg az ország, nagyobb rázkódtatás elviselésére gyenge. Máris vannak lueziferek, akik a fölvetett eszméket, elveket és terveket izgatásra, a jó egyetértés, béke megrontására, lázításra használják föl. A legtöbben azt mondják, hogy a katholiczizmus ellen követtetett el a merénylet, hossz akaratú bujtogatás, a vallásfelekezetek közt lapangó s föl-fölcsillanó zsarátnok szitására irányuló törekvés, melyet csak kárhoztatni lehet. A kötelező polgári házasság elve egyformán sért minden vallásfelekezetet. Egyik úgy ragaszkodik hitelveihez, vallási és egyházi szokásaihoz, mint a másik. Ha van vallásszabadság, hagyjuk meg a házasság szentségét is. S ha már a haladó kor, a liberalizmus csakugyan megkívánná a polgári házasságot, miért választja a kormány éppen a kötelező formát. Ez a választás éppen olyan szerencsétlen, mint A „Pécsi Napló“ tárczája. Az árny. És van. Minden szemet lezárt már az édes álom. Kis szobám köré a lámpa hinti kétes fényét, kályhámban pattog a tűz. Egyedül vagyok. Kívül a tél szele elkezdé siralmát, de szívem szelíd dalát nem zavarja. Ábrándozva járok, lelkem lerázta bilincseit, melyet a föld rögéhez kötött. Édes álmokban ringatózva múlnak a perczek. Halk kopogás ablakomhoz csal. Kitárom ablakom szárnyait s kitekintek a csöndes távolba. Oly néma, csöndes az éj, akár a temető. Az ég boltozatján megnyílnak a felhők s a méla hold beragyogja a kis tó tiszta tükrét, melybe a csillagok kiváncsi sérge tekint, visszaverődő fényükben gyönyörködve. Az éj csodálatos fénye szerte lövell, a levegőtenger határáig millió apró világ rezeg, fenséges párbeszédet folytatva, megfelelve az ember titkos, megmagyarázhatlan érzésének. itt a tél. Fagyos szárnyán elmúlást hoz, de az elhullt virágnak szellő és napsugár fogja föl életét. Az elmúlás gondolata nem zavarja el arczomról a szívderítő mosolyt, a jelen gyönyörérzete mellett feledek elmúlt bajt, fitymálom a jövőt. Oly földet teremtett lelkem magának, mely enyészet nélkül virágzik: el van rajt vetve a hűség és szeretet. A mystikus csend, mely uralja a végtelenséget betölti egész lényemet. Gondolataim érzelmemmel karöltve kiragadnak a köznapiság durva árjából s miért mikor a szem a semmibe merül, nézve s nem látva — gondolataimról s érzelmeimről sem tudok számot adni. S most egyszerre tünde fény játszik futkosva előttem. A káprázat hatása alatt az égből leereszkedni látok rejtélyes öblü fellegeket, melyek megnyílnak s egy árny bontakozik ki, hosszú fátyolát maga után vonva. Az éj homályán átfehérlik útja. Hideg nyirkos levegő csapódik arczom felé s az árny itt van mellettem. — Mosolyod forró arczodon nem fagy-e meg a hideg áramtól, mit csontvázam lehel feléd ? susogá hallhatólag. Nem szóltam, lelkem nyugodt volt, nem borzadtam a jelenéstől, érezve, hogy ismerős szellem leng körül . Tudom, hogy fölismertél, bár elenyésztek vonásaim. Hiszen szerettelek s a szerelem a siron túl is éber. Oh! a lelkemre nehezült bánat föl-fölsajog s nem hagy nyugodnom, a mióta boldognak tudlak ! — A boldogság röpke sugár. Ne irigyeld tőlem a jelent. A holnap már gyászfátyolt boríthat reám. — S úgy volna jól. Mért lennél te boldog, ha én nem lehettem azzá ? — Emlékezzél ! elmondom a szenvedés által i?oly hosszú és az időmérték szerint oly rövid történetét első s utolsó szerelemnek: a lelkemre nehezült bánatról, a keserves küzdésről, mit átszenvedtem kaczér asszony oldaladnál. A vissza-visszatérő reménységről, melylyel éltettél s melylyel szenvedélyemet az örülésig fokoztad. Nem számításból, tudom asszony vagy, mesterségedet gyakoroltad. Gondolj csak vissza amaz estre, midőn fényes teremben, bókolók seregétől körülvéve, egy pillantásra sem méltattál engem, féltékenységtől kinozottat. Elakartalak hagyni. S midőn már egy halálra ítélt érzelmével útban voltam kifelé, hogy otthonom négy fala mögé elrejtsem kinomat, egy búcsú pillantást nem tagadhattam meg magamtól feléd, kit mulatozók serege vett körül. Sim, egy hivó, marasztaló, delejes sugár kaczér szemedből találkozott tekintetemmel s én megbűvölve kerestem az utat hozzád, hogy még egyszer oda nyújtsam szomjazó lelkemet. A táncz kezdetét vette, a zene édes melódiája belopózott az ábrándos szivekbe, te felém hajoltál, habos ruhád uszályát kezeidbe fogva karjaimba dőltél ragyogó szemeid az enyémet keresték, kebled pihegett, nyitott ajkaid forró leheletét arczomon éreztem s magamhoz kulcsolva hajlékony testedet, lassú ütemben követtük sorát azoknak, kik a tánczban megelőztek S ekkor hozzád hajolva rebegem: Eliz, e játékot nem birom tovább. Vagy szerelmedet, vagy haljak meg. — Hisz szeretlek Ervin, szóltál susogva. — Ha szeretsz, légy nem Eliz! Te kaczagtál, tudom, kinevettél , s aztán könnyedén oda vetéd, félig tréfásan, félig gúnynyal, a mi modorod varázsát képezte .