Pécsi Napló, 1892. december (1. évfolyam, 1-27. szám)

1892-12-01 / 1. szám

I. évfolyam, a milyen volt Tisza Kálmáné, a zsidó­ és keresztény polgári házasság, mely oly csúfosan bukott el. A szabadelvű­ség és ebből folyólag a zsidó vallás rec­epcziója mindöszsze csak annyit követelhet, hogy teremtsen az állam utat és módot arra, hogy a zsidó és keresztény felekezetnek egybe­kelhessenek s hogy ez a házasság tör­vényes erővel bírjon. Hozza be a kormány a polgári házasságot, de ne mondja ki kötele­zőnek s a béke megmarad, nem ve­szélyeztetnek semmit. A szabad akarat, a lelkiismeret nem lesz korlátozva, a ki akár esküszik az egyház szertartásá­val, akinek jobban tetszik a polgári házasság, egybekel így. Az állam és az egyház közt elke­rülhetetlen összeütközés csak így lenne elkerülhető. Nagyon valószínű, hogy az új kor­mány, ezzel a reformjával nem is egy­hamar áll elő s ha beterjeszti is majdan a törvényjavaslatot, jól meggondolja a dolgot, hogy milyen alakban tegye a ház asztalára. Szapáry kormánya programmjába foglalta a kötelező polgári házasságot, zátonyra is futott vele. A régiből átgyúrt új kormány csak azért, hogy ne lássék hátrálásnak, fön­­tartotta tovább is, de hogy mikor kerül a képviselőház elé, azt bajos volna megmondani. Jobb is így. Mert, ha a tervezett alakban terjeszti be a kormány a ja­— De ma nem ! talán holnap, holnap­után, vagy azután! Visszatértünk előbbi helyedre. Épp ab­ban a perczben lépett oda az a bamba báró, kit uszályhordozódni tartottál, mert értette dicsőítését szépségednek és megelégedett a kegyelemfalatokkal, miket neki szeszélyed juttatott. Csak a lábamra lépett. Te a szi­vemre. Mégis őt akartam megbüntetni. A többit tudod. Másnap mély sebbel mellemen­tettek a ravatalra. Megsirattál, elfeledtél. S most meleg tűzhelynél élsz, boldog nyuga­lomban. Még én ott künn fekszem a hideg hant alatt, hol úgy fázom egymagamban. Azért eljöttem számonkérni tőled ifjúságo­mat, reményeim aranyligeteit, melyeket szét­­dúltál kegyetlen szívvel, ajkaidnak hideg, kí­méletlen szavaival. Eljött árnyam, hogy belopódzon csendéletedbe, megzavarja nyu­godt szívverésed, hogy ajkaidra fagyjon a mosoly, melyet oda a boldogság festett. Itt vagyok s nem hagylak el soha! — Soha! ? ne mondd e kegyetlen szót! A női szív olyan, mint a mimosa, ér­zékeny, gyöngéd, ezer láb­atlan száll fűzi az ég és föld változataihoz. A mimóza szirmain a gyöngédtelen érintés nyomait hagyja s a női szivén is. De a ki tapintatos, lágy érintésével a virágot birtokába veszi, gyönyörködhetik benne. Miért nem találtad el módját szivemhez férni? . . — Nem vádollak ! . . . — Meghaltál, megsirattalak. Milyen gyengeség volt tőlem a bűntu­dattól leroskadni! ez volt egyedüli hibám. Ha kegyetlen szívvel, nemtelen mosolylyal fogadom tragédiádat, a világ hódolata s a titkos irigység jut osztályomul. De hibásnak vallottam magam és saját ítéletem volt erkölcsi megrontóm. Mint bűnbánó bűnös lehajtottam feje­met, tehát úgy bántak velem, mint bűnössel! Megtámadtak. Látom azok irigy, kár­örvendő arczait, kiknek gúnyja lealázott s kik előbb a barátság álarczát hordták. Mind­annyi került, a ki előbb lábaimnál tömjéne­­zett senkim sem maradt ebben a nagy világban. S ez nem minden. Lassan kint egyik csapás a másikat érte; elhalt közülem mind a kikre — mint a kúszó növény törzse — támaszkodtam. Ebben a nagy, kegyetlen világban egy­magamra maradtam, erre a két kézre he­lyezve minden bizalmamat. Ni az a büszke fő, melyet te a délczeg alakon láttál, lekonyult, mint a nyári virág az első dértől. S a ki annyi irigységet keltett egykor fénykorában, mint Aesopus haldokló orosz­lánja a szamarak rúgásától nem maradt menten. Látod a réten a bojtorján pelyhes mag­jait miként hurczolja tova a szél, hogy ide­gen talajban, mérföldeken túl gyökerezzék. A gondviselés bölcs intézkedése engem is kiragadott az áldatlan földből nagy, zajos vi­lágba, a hol az egyes nyoma vész abban az árban, melyet millió ember lélekzetvétele hoz mozgásba s hol az egyén érvényt szerezhet magának. Elkezdődött a harcz a létért, a büszke lélek harcza önmaga, igényei, vágyai s a ki­csinyes önkény ellen. Mennyi csiszolódott és veszett el abból a gyémántból óvatlan durva kezek közt, melynek emberi önérzet a neve. Egy tűz égett e szívben, büszke láng, mely az embert a teremtés urává teszi, s ezt a tüzet egy nehéz vassal akarták elfojtani. De kilobogott egy-egy láng, a­mit aztán vaskeménységgel, aczélakarattal elfojtottam magam. Végre nem lobogott már, csendesnek Zsanka. Pécsi Napló, 1892. deczember hó ja­ vaslatot, úgy menthetetlenül zátonyra fut a hajó, míg ellenben, ha kitér előle s elsiklik mellette, úgy még csak elvi­torlázhat valahogy a háborgó hullá­mokon. Ám legyen polgári házasság, de ne kötelező erővel bírjon, éljenek vele azok, a­kik utalva vannak rá.­­ Az inczidens. Az Apponyi és E­ö­t­v­ö­s Károly között felmerült inczi­­denst a „Pesti Napló" tegnapi estilapja P­oz­l­ó­n­y­i Géza felszólalása után elintézettnek jelenti ki. Eötvös csak egyéni nézeteinek adott kifejezést a nemzeti párttal szemben, s nézeteivel homlokegyenest ellenkezik a párt határozata, melyet csak másik pártha­tározat változtathatna meg. A dolog e szerint rendben van, de fennmarad elintézetlenül az a kérdés, hogy mi oka volt Eötvösnek a feles­­rásra olyan értelemben, mely pártja álláspontjával ellen­kezik s mi szükség volt arra, hogy a Ház különben is izgatott kedélyállapotát még in­kább próbára tegye egy pártvezér a párt intencziói ellenére ? Erre bizonyára Eötvös se tudna acceptabilis feleletet adni s helye­sen teszi pártja, ha számon kéri elnökétől annak egyéni nézeteit, melyek úgy látszik nem minden pontban egyeznek meg a párt határozataival. Visszapillantás a városi köz­gyűlésre. Lapunk a legutóbb tartott városi köz­gyűlés után jóval később jelenik meg és így részletesen nem foglalkozhatunk azzal. De visszapillantást kell vetnünk reá, mert érde­kes mozzanatai sok a közbeszéd tárgyát fog­ják képezni. Úgy vagyunk vele, mint a zene­szerző, ki a másik darabját nem kopirozza ugyan, de átírja, mert a dallamot a feldolgo­zásra rendkívül érdekesnek tartja. Nagy látogatottság, izgatott várakozás, ünnepies hangulat. . . ugyan mi történt, a mi egyhangú, nehézkesen egyforma, unalmas közgyűlésünkkel, melyre még az örök­ifjú Perczel Miklós szeliden mosolygó arczképe is szokatlanul komoran és szemrehányóan tekint alá? Riadó, harsogó éljenek reszkette­­tik meg a levegőt, a tagok felállanak, a pol­gármester nagy méretű öblösséggel dörgi az »elismerés,« »hála« és »szívünk öröme« sza­vait. Kossuthnak szól-e mindez, kit pro­gramob­a vettek, vagy W­e­k­e­r­l­é­n­ek, a­kit országszerte ünnepelnek? Sem annak, sem ennek. Kossuth csak azután jön, Wekerle pedig maradhat a legközelebbi rendes köz­gyűlésig. A lelkesedés szeretett főispánunkat éri a szt. István kiskeresztjéért. No de a legális elismerés után mégis csak kitör a ha­zafias érzület ereje is, nem ugyan a kissé száraz ajánlat és szívtelen indokolás folytán, hanem a derék főjegyző »tanácsi« előterjesz­tésére, mely szépen hangzatosan, ékesen pár­­tolólag nyilatkozik az indítvány mellett s ezzel útját vágja annak az insinuatiónak, mely cselekről, meglepetésekről sugdosott s dörge­delmes polémiákra készült és bebizonyitotta, hogy a nagy hontalan tisztelete nem egyesek kiváltsága s a megcsontosodott mameluk is bir lelkesülni, ha hazaszeretetére apellálnak. Kossuth Lajos Pécs szabad királyi város egyhangúlag megválasztott polgára! E fényes, messze időkre kiható magasztos mo­mentum a város történetének dísztagjait egy ujjal szaporította, örök tanúságául annak, hogy a hazafiságot megzsibbaszthatja ugyan idők folytán egy-egy keserűség és csalódás, de végkép meg nem törheti soha, valamint a hálát, a nagy tettek csodálatát és az óriásilag kimagasló szellem iránti hódolatot semmiféle párttekintet vagy kicsinyes érdek ki nem ír­hatja a polgárok szívéből. Vétenénk a közgyűlés tagjainak érzülete ellen, ha elismerést kellene nekik szavazni hazafiasságuk szabad fellángolásáért s érdem­nek tudnák be azt a tapintatot, mely e ké­nyesnek hirdetett, valójában azonban tiszta, látszott minden. De a hamu alatt égve ma­radt egy kis üszök s egyedül ennek köszön­hetem, hogy a nagy tengernek habjaiba nem merültem el végkép. Ervin, hidd el, a sír hidegsége enyhe meleg ágy, az emberi részvétlenséghez képest. S mégis, miért jártam emelt fővel, ha lelkem mind mélyebben görnyedt a tehertől ? Mert tudtam, nagyobb teher nem nehe­zülhet reám annál, mit elviselhetek. Véges életben a szenvedésnek is határ van szabva. Tűrtem, reméltem, vártam. A gondviselés jósága boldogtalanságunk között is megjelen mellettünk. S a reménylő lélek nem csalatkozik abban, mit belső szózata rebeg. Meleg otthonban, meleg szeretetet ta­láltam. Halvány rózsái az örömnek ide festék színüket arczomra. Itt élek, távol zajtól, fénytől, csendes magányban, szeretett meleg fészekben. Nincs mit felelnem bűneimért, mert dúsan kijutott a bűnhődésből. Boldogságomat kíméld, ne zavard. Hi­szen az emberi gyöngéd érzelemmel kapcso­latos keserv oly hatalmas, hogy egy, kis tö­­visszúrás egy perc­ alatt vérkönnyeket gyűjt­het az előbb még örömtől sugárzó szemekbe. Ki élvezheti boldogságát teljesen? Biztos ütései ama kalapácsoknak, miket a rosszakarat, irigység és részvétlenség ko­vácsol ellenünk, nem hagyja szivünket érzé­ketlenül. Megérdemlem a nyugalmat, kívánom, hogy visszatérj csendes lakodba s folytasd csendes álmodat. Kísérteties csend honolt körülem. A hold hirtelen suhanással két felhő közé bujt s egy sóhajtással — mint egy felhőfoszlány lenge szárnyalása — tűnik el az árny a néma éjszakában.

Next