Pécsi Napló, 1893. július (2. évfolyam, 149-174. szám)
1893-07-01 / 149. szám
II. évfolyam. 1893. Szombat, julius hó 1. 149. (170.) szám. rór POLITIKAI NAPILAP. Előfizetési árak: egész évre 12 frt (24 korona), fél évre 6 frt (12 koron), negyed évre 3 frt (6 korona), egy hóra 1 frt (2 koona). Egyes szám ára 5 kr. Felelős szerkesztő: VÁRADY FERENCZ. Szerkesztőség: Király utcza 2. sz. Heindlhofer-féle ház. Kiadóhivatal: Király-utcza 4. sz. (Engel Lajos könyvkereskedése.) — Kéziratot nem adunk vissza. Tulbizgóság. Pécs, 1893. junius 30. Nem képzeltető, hogy kellemes legyen Apponyi Abert grófnak az a bálványimádás, mellet vele szemben véghez visznek a hozzá közelálló lapok. Alkalmatlan kell vagy legyen az, mikor valakit úgy istentenek, mikor fölmagasztalják minden szavát és lépését és mikor korszakot alkotó értelmet magyaráznak bele olyan mondásaiba, melyeket végre elmondtak már mások is, ha nem is oly szépet, ha nem is oly válogatott szavakkal és olyan ékesszólással. Szathmáron árva, Apponyi igazán nem mondott más semmi korszakalkotót, hanem ismétlte azt, amit hallottunk tőle a képvselőházban, de azért megint csak megszólaltak a nemzetipárti hymnusok é s kimeríttetnek a csodálatnak, a magasztalásnak, a dicsőítésnek összes jelzői, melyeket magyar írók és újságírók valaha használtak. Pedig az utóbbiak, különösen újabb időben ízetlenülo hamos haladást tesznek az egyének magasztalásában, ami nem volt szokás azelőtt, míg önérzetesebbek, követelőbbek voltunk és nem arra valónak tarttuk a tollat, hogy udvaroljunk vele. Hiszen ma már az a gyakorlat, hogy a mindennapi tudósításokban, melyek a képviselőház üléseiről szólanak, valóságos essay-kat írnak egy-egy parlamenti beszédről, azokról is, melyeket az úgynevezett tucatemberek tartanak. Ez a magyarázata mindenesetre, hogy a nemzetipárti lapok teljesen kihasználják a szótár dicsőítő szavait, mikor Apponyi beszél, mert Apponyi mégis csak magasan fölötte áll a szónokok azon sorának, kiknek beszédéről néha 25—30 nyomatott sor kielégítést tudnak megírni a pajtáskodásban túlcsapongó napi krónikások. Csoda-e, hogy ilyen mérték mellett Apponyinak minden egyes mondatáról vezérczikkek születnek, melyek bizonyítják és magyarázzák a nemzetipárt vezérének apostoli szerepét és megváltó tetteit. Azt értve természetesen tettek alatt egyelőre, hogy az apostol ismét egy hatalmas szónoki remekkel sokasította babérait. Hosszul teszik az Apponyi-udvar újságírói, hogy be nem érik ennek konstatálásával, hanem azon mesterkednek, hogy minden áron hatalomra segítsék a bálványukat, vagy legalább, hogy elhitessék az országgal ennek a hatalomnak közelségét. Képtelenségnek tartjuk, hogy Apponyinak örömet szerezzen, ha tiszteletreméltó nevét megalkuvásokkal hozzák kapcsolatba, melyekre nem pályázik és nem is pályázhatik anélkül, hogy koczkára tegye egy hosszú és kétségtelenül érdemes politikai tevékenységnek valódi sikereit. Azt, hogy mint tényezőt és különösen mint a jövő tényezőjét komolyan számba veszik és az ő nevével hozzák összefüggésbe az üdvös átalakulásokat. Nem pályázhatik Apponyi gróf arra, hogy a szabadelvű egyházpolitika nevetséges összezsugorításának árán fuzionáltassák őt Wekerlével és Zichy Nándorral. Ezt az inzultust Apponyi nem érdemelte még a barátaitól sem, akik úgy sietnek az ő bálványukat hatalomra segíteni, kiléptetvén a kabinetből jóelőre Csáky Albin grófot és Szilágyi Dezsőt, vagyis azokat, kik az alkut nem ismerő szabadelvűséget képviselik. És nem érdemli meg Apponyi azt a bántást, hogy az ő kormányképességét ilyen föltételek mellett ismerjék el és üdvözöljék az udvari körök, melyek e szerint állítólag még a nemzetet is meg akarnák kérdezni újra, kell-e neki a szabadelvű egyházpolitika. Mintha nem nyilatkozott volna a nemzet érthetően és határozottan a törvényhozó- A „Pécsi Napló“ tárczája Kánikulái apróságok. Benne vagyunk a kánikulában. Egykét hét előtt még láztunk, majd nyakig áztunk s tapostunk a hetekig tartó sárban, most pedig olyan saharai forróság borul a nyakunkba, hogy ha jeges kávét vagy hűsítő limonádét nem kapnánk, hát valósággal meg kellene szöknünk. Erre a „Csendes Azáleák“ öregje bizonyára azt mondaná, hogy őt a forróság nem „alterál“-ja. Ebéd után hazamegy, lefekszik a kanapéra és álmodik Grönland jeges birodalmáról, hol sütnek most az eszkimók. Mire betanított pontos ébresztője a kis »Szeml« fölugatja, akkorára már a Mecsek háta mögött régen alámerült a nap. Mindazonáltal aki megtehette, elzónázott már körünkből. Egyik Ostendében düh föl a nyáron, a másik kivitorlázott Chikágóba, mi pedig, kik itthon maradtunk, átizzadjuk az éjszakát, s kétségbeesetten lézengünk az olvadó kövezeten, reggelenként pedig oda bújunk a sétatér lombjai alá, s átadjuk magunkat a gyenge reggeli szellő czizogatásainak. Este ki ide, ki oda megy szórakozást keresni. A legtöbben az Arénába sietnek, ahol Náday művészetét ragyogtatja. És a nagy művész pompásan érzi magát Pécsett. Még a fiát is elhozta magával, ezt az aranyos gyereket, ki szakasztott olyan, mint a papája, s így persze ő is pompásan érzi magát városunkban. A Ribay terassóját páratlannak tartják egész Magyarországon, ennek jeléül ott is maradnak minden nap — hajnalig. Ha kísérőjük Miló kapitány a tőzsgyökeres bohém katona, továbbá Balla Kálmán a »legkedvesebb tanítvány« és »páratlan« házigazda Erdélyi Miklóssal az »aranyos«-sal. S míg körülöttük vidám társaság gyűl össze, addig Somogyi direktor összeránczolt homlokkal, sötét tekintetet vet a sarki gázlángra, s azon töpreng, hogyan is heverhetné ki a barcsi fiaskót ? Persze, hogy persze sok a gondja. Itt a nagyszámú személyzet s nem lehet őket felléptetni. Az operette személyzet a vendégjárások miatt két hét óta nem tudja mit tegyen. Percnyi egész nap fütyül, Földváry gargarizálja a torkát, Kocsis Etelka hazarepült Debreczenbe, s otthon dalol, Kállai Lujza most készül Ó Budára, Sz. Nagy Imre pedig hatalmas babérkoszorúit öntözgeti. Follinus és Dezséri nevetnek egyet. Hogyis ne ? Míg Polgár Barcson végigfutja az utczákat, s óriási tevékenységgel, lázas gyorsasággal hozza haza az üres aláírási íveket, addig ők délutánonkint fönt a Ribayban gond nélkül kvaterkáznak és szidják a laibachi virginiát. — Bátorság — czitálja Polgár a „Szultániból. — Hová jutottunk"? — kérdi Follinus és Dezséri.