Pécsi Napló, 1893. július (2. évfolyam, 149-174. szám)

1893-07-20 / 165. szám

II. évfolyam. Sláby Ferenc*, Pécs, 1893. julius 19' Városunknak nagy halottja van. S­l­á­b­y Ferencz czimzetes püspök, nagyprépost több éven át tartó betegeskedés után ma kiszenvedett. A derék fél fiú halálát nemcsak az egyház, és közvetlen hozzátarto­zói, hanem a nagyközönség is gyászolja. A mennybéli gondviselés kedvesebb emléket nem nyújthat a múlandó embernek, mint mikor lelki és testi épségben hosszú életet ad neki, melynek folyamán szellemé­nek gazdag kincseivel szivének kifogyhatat­lan jóságával az emberiség áldásává válik. L­­­á­r­y Ferencz Isten különös kegyelméből nagy kort ért el, hetvenkilencz évet élt s csak az utóbbi években betegeskedett. A ki pedig az ur buzgó és hit szolgálatában vállait nemcsak évekkel, hanem éveit gazdag erkölcsi diszszel, fénynyel és érdemekkel te­tézte, mint ő , azt méltán megilleti a köz­­becsülés s az a kegyelet, mely a ravatala kö­rül támad s elkíséri porhüvelyét csendes sirhonába. Sláby Ferencz nagyprépost, választott dulmi püspök 1814. ápr. 28-án született Nagy-Kanizsán, hol atyja gyakorló orvos volt. Mint a piaristák növendéke végezte az ottani gimnáziumban a középtanodai osztá­lyokat, míg a bölcsészeti és theologiai tan­folyamot, mint pécsi papnövendék fejezte be kitűnő sikerrel. 1836-ban kezdte meg mint kővágó szö­­lösi káplán azon pályát, melyen oly kiváló érdemeket szerzett mint ember, mint pap és hazafi egyaránt. Az 1837 —1844. időszak képezi papi és hazafiui működésének egyik legfényesebb korszakát. Ekkor Pakson találkozunk vele, hová Szőlősről áthelyezteti. Nála is valósulva látjuk azon tapasztalati igazságot, mely szerint nem az állás kölcsönöz fontosságot az embernek, mert kiváló szellemi képesség­gel s kitartó munkássággal a legszerényebb működési téren is maradandó értékű ered­ményeket lehet előidézni. A szerény viseletű s gyenge egészségű fiatal káplán csakhamar megnyerte a paksi közönség bizalmát. Ha a szószéken megje­lent, a templom tömve volt hallgatókkal, kik feszült figyelemmel hallgatták a kedvencz szónok előadását, így volt ez minden téren, még­is talán legmélyrehatóbb s legmaradan­dóbb sikerrel működött az iskolában. Ennek megértésére szükséges megemlí­tenünk, hogy a 40-es évek elején Paks nagy­község lakói több mint felerészben a német nyelvet beszélték. Főkép az iparos és föld­­mivelő osztály legnagyobb s legvagyonosabb része képezte a német elemet. Ennek az volt a következménye, hogy az akkori iskolában a német nyelv volt a tannyelv, s csak írni, olvasni tanultak a tanonczok magyarul. Egy szép reggelen Daróczy Zsigmond plébános beállított az elemi iskola második tantermébe, hol a 3—4. osztálybeliek együt­tesen nyertek oktatást s ünnepélyes komoly­sággal meghagyta az osztálytanítónak, hogy a m­ai naptól kezdve a magyar lesz a tan­nyelv és mellékesen németül is tanulhatnak a tanonczok. Daróczynak hajthatatlan erélye olyannyira ismeretes volt a paksiak előtt, hogy ellenmondás nélkül fölcseréltettek az addigi német könyvek magyarokkal s meg­kezdődött a magyar olvasás. Ekkor találko­zunk a cselekvés terén Slábyval. A Daróczy által kimondott szónak Sláby volt a meg­testesítője. Naponkint minden szabad idejét az iskolában töltötte, irányt adva a tanítónak s buzgalmat és lelkesedést öntve a tanítvá­nyokba. Irt magyar történelmet és földrajzot, melyeket vetélkedve tanultak a tanítványok. Az eredmény ennek következtében oly meg­lepő volt, hogy a német gyermekek az is­kola által megmagyarosodva szüleikkel sem beszéltek máskép­p számos szülő ily után sajátította el a magyar nyelvet; de voltak oly esetek is, a­midőn az apa vagy anya németül, a gyermekek pedig magyarul beszéltek, s ily vegyes konverzáczió utján közlekedtek egymással. Az iskolai ünnepélyek egymást érték s az akkori közbirtokosok részvétükkel emelték azok külfényét és hatá­sát. Mindezek arra bírták a tanügyet lelke­sen fölkaroló Scitovszky püspököt, hogy lá­togatásával tisztelje meg az iskolát. Hogy a szülőknek is lehetővé tétessék a megjelenés, a templomban tartatott a vizsga, melyen a buzgó püspök leereszkedő nyájas­sággal maga kérdezte a gyermekeket. Annak kijelentése mellett, hogy széles püspöki me­gyéjében ez a legjobb iskola, pazarul oszto­gatta az ajándékokat: iskolai és más köny­veket, képeket, szentelt olvasókat, pörge ka­lapokat, pitykés mellényeket stb. Szóval: a Daróczy és Szláby nevéhez fűződik Paks nagyközség megmagyarosodásának nagy hord­erejű ténye, mely ma is üdvös figyelmezte­tésül szolgálhat arra nézve, hogy magyaro­sodásunk leghathatósabb eszközét az isko­lában kell keresnünk. A két egyházi férfiú érdemei nem ma­radhattak elismerés nélkül. Daróczy mint székesegyházi kanonok, Sláby mint udvari pap került be Pécsre. Ez utóbbi állás azon­ban inkább csak előkészületül szolgált a ta­nári pályára, s 1846-tól mint az alapvető és ágazatos hittan tanára megkezdé Sláby azon működését, melyet 1859-ben kanonokká és papnöveldei kormányzóvá történt kinevezte­­tése után is folytatott. Fényes tehetségei s alapos készültsége, szellemes és élénk előa­dása, a legnehezebb tantárgyat is megkedvel­­tették a tanítványokkal. Azonkívül jóakaró, nyájas és lebilincselő modorával páratlannak nevezhető népszerűségre tett szert a tanár is. Átalában rögösnek és hálátlannak szokták föltüntetni a tanári pályát. Pedig ha egy részről igaz is, hogy a tanári érem egyik oldalán olvasható az ismeretes »Quem dii odere pedagogum fecere«; más részről meg az is tagadhatlan, miszerint egyedül a tanár­tól függ, hogy a hála, szeretet és ragaszko­dás följegyzésével találkozzunk az érem má­sik oldalán. S hogy mily mélyen voltak be­vésve ezen érzelmek Sláby tanítványainak sziveibe, arról tanúskodnak azon tüntetés­­szerű ovácziók, melyekkel az ő kanonoki ki­­neveztetése megyeszerte fogadtatott. Alig láttunk kanonoki installácziót, melyen a me­gyei papság — s hozzátehetjük: a világi kö­zönség — oly tömeges részvéttel nyilvánitá való örömét, mint az azon alkalommal tör­tént. Ezen jelenség is egyik bizonyítéka azon benső összeköttetésnek, mely a magyar klé­rus és világi közönség közt létezett a közel­múltban, s melynek szálai meg nem szaka­doztak a jelenben sem. A tudományos pályán működők gyak­ran keveset számítanak a gyakorlati téren. Főkép a háztartás és gazdálkodással járó gondok és kellemetlenségek nagyon prózai­aknak látszanak azok előtt, kik megszokták a tudományok fensőbb régióiban való tartóz­kodást. Sláby kivételesen mint mezei gazda is megállotta a helyét. És ez nagy szeren­csének nevezhető a papnevelő intézetre nézve. Mert az ő kormányzói idejébe esett az úr­béri ügyek rendezése a volt jobbágyokkal, az elkülönzés és ezzel kapcsolatban a sze­mináriumi birtok teljes felszerelési és rende­zési munkálata. A­kik tudják, hogy ország­szerte mennyi gondot okozott ezen átmeneti korszak a magyar földbirtokos osztálynak, azok meg tudják ítélni az érdemeket, melye­ket Sláby szerzett e tekintetben. Mint az ügyes hadvezér mindenek előtt megismer­kedni törekszik a működési tér minden elő­nyös és hátrányos részleteivel: oly formán iparkodott az új kormányzó is megismerkedni az összes gazdászati viszonyokkal. Szabad idejét kirándulásokra használta, s közvetlen szemlélet útján állapította meg a teendőket. Az extensív és intensív gazdálkodás minden rendelkezésre álló eszközeit mozgásba hozta a birtok emelésére és kitágítására. A szilvási szöllőt, a papnevelő intézet ezen egyik kin­cses bányáját, több hold ültetéssel nagyob­­bitotta, az uradalmat pedig egy birtoktesttel a szt. Páli pusztával növelte. Tevékenysége és munkássága­ általában mintaszerű. Csak ekkér érthető, hogy hiva­talos elfoglaltsága mellett magán­szorgalom útján elsajátítható a művelt európai nyelve­ket , a latin klaszszikusok tanulmányozása által pedig anynyira hatalmába keríté a latin nyelvet, hogy a jelen élők közül kevesen állják ki vele e tekintetben a versenyt. Mi­ről egyes ünnepélyes alkalmakkor elmondott beszédei eléggé tanúskodnak. Ily beszéd ha­Gyermekfejek kukucskálnak ki minden házból , taréj­os tyúkok keresnek legyet és bogarakat a szénában. Egy még fehér ba­­juszú kutya játszva hentereg a szétszórt szalmán. Szőke parasztficzkók mélyen lent meg­kötött tiszta ingben s nehéz csinos varrattal díszített csizmákban támaszkodnak mellükkel a kocsihoz,­ s dévajkodó párbeszédben csú­folják egymást, miközben fehér fogaik fény­lenek. Az ablakból mosolyogva tekint ki egy parasztasszony kerek arcza. A legények tré­fás beszédein nevet, vagy a magasra felhal­mozott szénán játszó gyermekek vidám lár­máján. Egy másik fiatal asszony izmos kar­jával nagy vizes vödröt húz a kútból. A vödör reszket és inog a kötélen, s fénylő hosszú cseppek hullanak le róla a mélybe. Előttem áll az öreg gazdasszony, uj koczkás vászon ruhájában s uj csizmában. Három sor nagy, belül üres üveg­gyöngy tekerődzik vékony barna nyaka körül; vörös pettyes sárga kendő van fe­jére kötve s mélyen lecsüng homályos sze­mei elé. De mily barátságosan nevetnek e szürke szemek, mint nevet ez az egészen ránczos arcz ! Úgy látszik, hogy ez a jó öreg nem messze van a hetventől, de még mindenki világosan láthatja, hogy a maga idejében szép volt. Napsütötte jobb kezének merev ujjai­val nyújt felém egy fazék hideg, fölözetlen tejet, amelyet éppen most hozott a pinczé­­ből; az edényfala cseppekkel, mint gyöngy­sorral van beakgatva. A vízszintesen álló balkéz friss, még meleg kenyeret nyújt felém. — Egyél csak, kedves vendég, adja az Isten, hogy egészségedre váljék. Hirtelen elkezd a kakas kukorékolni és serényen verdesi össze szárnyait ; mintegy feleletül nyugodtan bőg egy elzárt borjú. — Milyen zab ! — hallatja szavát ko­csisom. Ő egy szabad orosz falunak pompás jóléte, békéje és bősége ! Ó szent csönd, fen­séges nyugalom ! Fordította: Szabó László. Pécsi Napló, 1893. julius hó 20.

Next