Pécsi Napló, 1893. szeptember (2. évfolyam, 201-227. szám)

1893-09-01 / 201. szám

II. évfolyam. A köztapasztalat azt mutatja, hogy ezek az igazán nemes, fölemelő példák vajmi csekély vonzó­erőt gyakorolnak a nagy tömegre. A legtöbb úri család még manapság is valóságos szégyen­foltnak hajlandó tekinteni, ha vala­melyik tagja a sors csapásai folytán odáig „sülled“, hogy keze munkájával tartja fen magát; arról pedig, hogy valamely urfiban hajlam mutatkoznék az iparos pályára, a dolgok jelenlegi állásában, természetesen szó sem lehet. Még a földműves is, a maga rög­höz tapadt parasztgőgjével, csak az ekeszarvához élhetetlen, vagy testi hi­bás gyermekét adja végszükségből „ m­este­rem­bernek. “ Ez nem czivilizált állapot. Hiszen ha a magyar iparosság nagyban, egész­ben még mindig nem emelkedett arra az értelmi magaslatra, a­melyen a kül­földé áll, ebben leginkább az a tár­sadalom a hibás, a­mely akár oktalan gőgből, akár a kor szellemének meg nem értetéséből makacsul és követke­zetesen elzárja gyermekei elől az ipa­ros pályát. Pedig a jövő reménye az a vetés, amelynek aratási eredményétől a nem­zeti lét függ, és ha az urhatnámság még szélesebb alapokra terjeszkedik társadalmunkban, ne csodálkozzunk, hogy a telekkönyvben a régi neveket idegen hangzású nevek váltják fel, a­me­lyek viselői szeretnek­­ dolgozni, igen hozzák a gazdákat és gabonakereskedő­ket és évről-évre az tapasztalható, hogy a Bécsben megtartatni szokott gabona- és mag­vásárnak közvetlen hatásaként áremelkedés egyáltalán nem tapasztalható, ami a megtar­tott, úgynevezett »vásár« után érezhető üz­letpangásból és az árak tekintetében a nyo­mott hangulatból most is következtethető. Fiaszkóval, teljes fiaszkóval végződött a bécsi gabona- és magvásár. Nem fejlődött ott se üzlet, se forgalom. Azt a kisszerű ár­hullámzást pedig, mely előfordult, azt is a budapesti gabnatőzsde hozta mozgásba. A kötések száma pedig oly jelentéktelen volt, hogy nálunk csak egy kissé élénk üzletme­netnél is egy negyedóra alatt több kötés jön létre, mint ott két nap alatt előfordult. Ezek után bátran lehetne kérdezni, hogy mi tulaj­­donképen e vásár létjoga. Az ott összesereg­­let vendégek már évek óta üzlet nélkül vál­nak meg; a kivitel már évek óta ép úgy pang a vásár után, mint a­mily kis mérvet öltött a vásár előtt; a készletek még ép oly mennyiségben fekszenek a granáriumokban, mint azelőtt s végül egyes czikkek különben is már rendkívül alacsony árát ép úgy ipar­kodtak a vásár alkalmával nyomni, mint akár a kontremin egy közönséges üzleti na­pon. Hol itt a létjog ? Mert nem elég, hogy a vásárt fényes segédlettel nyissák meg ; nem elég, hogy a vendégek szórakoztatásáról programmszerűleg gondoskodjanak ;nem elég, hogy a császárváros akkor, mikor a gabna­­kereskedés központja Budapesten van, a mi rovásunkra egy negyed, vagy talán fél mil­lióval gazdagodjék ; ezt m­ég nem elég jog­­czim a gabona és magvásár megtartására. S ugyan mi is vonzza azt az idegent kereske­dői minőségében Bécsbe ? Talán a nagy s előkelő piacz ? Volt s nincs. Hol vannak ott a czégek, melyek a mi c­égeinkkel a ver­senyt úgy előkelőség, mint az üzlet aránya tekintetében kiállnák ? Hol van ott oly piacz, hol mint ná­lunk, rendes üzletnél százezer mm, sőt még sokkal nagyobb mennyiségű búzát is elfo­gyasztani képes s tényleg el is fogyaszt? Hol vannak ott a mi malmainkhoz hasonló vállalatok ? Mi jogosítja fel az osztrák csá­szárvárost, hogy a gabonavásár­, ha egyál­talán további fennállásához még némi érdek fűződnék, Bécsben tartsák meg: a­ budapesti piacz c­égei, kereskedői s előkelő tényezői képesek kis jó akarattal annyi erőt kifejteni, hogy a külföldet ne csak üzletileg, de a vá­sárt illetőleg is a budapesti piacznak meg­nyerni tudnák : képesek volnának annyi be­folyást érvényesíteni, hogy a nemzetközi gabona- és magvásár a gabonakereskedés góczpontján, az egyedül illetékes Budapesten tartassák meg. Ez volna tehát a képe az idei bécsi gabonavásárnak és most már joggal kérdez­hetjük, hogy tulajdonképpen minek is Bécs­ben a nemzetközi gabonavásár, holott min­denki tudja, hogy Ausztria nem földművelő állam, a gabonakiviteli üzletnek nem gócz­­pontja és az ott tartott lanyha vásár is csak úgy nyer élénkségben, ha Budapestről szi­lárdabb irányzatot jelentenek. Ezzel nagyon sok van mondva: az, hogy az évek hosszú során tapasztalt lanyha és teljesen meddő bécsi gabona­vásárt át kell helyezni legméltóbb helyére, a­hová természeténél fogva predesztinálva van : Budapestre. Hiszen a nemzetközi gabona­forgalom­ban nagyon jelentékeny tényező Magyaror­szág. Ha itt egyes években gyegébb is a ter­més, a múlt évek fölöslegéből Magyarország még mindig importálni tud a külföldre is. A világkereskedelem vezetői mindig Magyaror­szágra tekintenek, ha Észak-Amerika, Orosz­ország keveset termel. Ennek oka­­pedig az, mert tudják, hogy Magyarország par excel­lence gabonatermelő állam és a bécsi gabo­nakereskedelem is nem másból, mint a ma­gyar termelésből csinálja forgalmát. Itt volna tehát már az ideje arról gon­ Nemzetközi gabonavásár. Pécs, 1893. aug. 31. Az ő.ixi évadnak beállta előtt a hirlap­­olvasó közönség napokon át rendesen talál­kozik a lapokban a Bécsben tartatni szokott (az ideti 31-ik) nemzetközi gabona- és mag­­vásárról írott czikkelyekkel és tudósítások­kal, melyek azonban élénk hullámásba nem — Na, kiköptem... igen... megnő­sülök... Mit bámultok? Az előbb hunczutui mosolygó arczok most némák lettek, a bajuszkák nem mozog­tak... az egész asztaltársaság felállóit és szalutált a kapitány előtt. — Gratulálunk, kapitány uram — mondá a főhadnagy. A szokatlan jelenetre most már a ka­pitány úr bajsza kezdett hol ide, hol oda ugrándozni, aztán kilökött a szeméből egy sehonnai könyvt...* A Madarassyék kertjében vígan folyt a lawn-tennis. A könnyű empire ruhákban karcsú ala­kok ugrándoztak, a kaczagás kihallatszott az utczára, a terraszon a társaság idősebb tag­jai beszélgettek. Mindez megszakítás nélkül folyt, a­míg a kertajtóban le nem szállott a lovára: Didi bácsi, a vőlegény. A­mint meglátták a kapitány úr alak­ját, mindenki elébe sietett. A fiatal leányok mind szerelmesek vol­tak Didi bácsiba, de ezúttal tartózkodóbban üdvözölték, — hiszen vőlegény! — „Gratulálunk!“ „Sok szerencsét, kapitány úr!“ — „Remélem, be fogja mutatni a menyasszonyát"/ Az egész társaság körülrajongta a bol­dog Bukót, csak a kis Madarassy Jutka ma­radt hátrább , a labdát kereste. . . Végre szóhoz juthatott a vendég is : — Tisztelt hölgyek és urak, van sze­rencsém kegyelmeteket egy kis bucsumurira meghívni... Mielőtt felhagynék a legény­­élettel, még egyszer együtt akarok garázdál­kodni az én kis mókusaimmal... . ..Ah? ! Ah ? ! Ah?! meg a jó czimboráimmal. ...A lányok erre belekapaszkodtak a kapitányba. .. — Még szabad ugye... mondá Eliz, a kisebbik Vojtkó lány (2000 hold) hanczázni magával Didike bácsi ?­­ — Hogyne... hogyne... Eliz, erre valzer-tempóba ugrált a ka­pitánynyal a terrasz felé... olyan szilaj csin­­talansággal, hogy a lovassági kard kiugrált hüvelyéből. E vakmerő tréfáért Eliz kikapott a mamáktól.* Bukó kapitány egy fiatal tanítónőbe bo­londult s vagyonos ember lévén, nem sokat teketóriázott, megkérte, ráparancsolt, meg­ölelte, megsimogatta, azután gyűrűt váltott a­ nagyszemü, vékony leánynyal. Kitűzték az esküvőt, azután kat hétre elutazott vissza az állomására. * A hosszú asztal már be volt terítve a vendéglő egyik külön termében, a czigányok gyantáztak és kevés vártatva megérkezett az egész kompánia, asszonyostul, lányostul: a Didi kapitány „törzskara“, mint ő tréfából nevezni szokta az összetartó társaságot. El­jött az ezredes is a legénybucsura s mikor a Rákóczy-induló hangjai mellett hosszú sorban a terembe vonult a „törzskar“, a fő­ispánná parancsára Didi kapitány foglalta el az asztalfőt. Körülötte a sok szép viruló szőke lány csicsergett s mikor a zenekar valamelyik szivetrángató nótába kezdett, Didi kapitányon erőt vert a fájdalom... a búcsú fájdalma a legényélettől. . . Kaczagtak a pezsgős poharak és a bor­zas czigányprimás arcza vonaglott a hegedűje sírásától. Pécsi Napló, 1893. szeptember hó 1.

Next