Pécsi Napló, 1893. október (2. évfolyam, 228-253. szám)

1893-10-01 / 228. szám

­ Az érdeklődésnek szárnyait megnyir­bálták az érdek és a féltékenység s ezért nem tud felemelkedni az ideálokhoz, legfel­jebb csak az illúziókhoz, hogy ott megtalálja a semmit. Igaz, hogy az idealizmusnak rossz hire van, de csak azért, mert összetévesztik a gerincz nélkül való érzéssel, s azt hirdetik, hogy a szürke theóriáknak zöld atyafia. A rajongó gimnazistát idealistának csú­folják, az impraktikus embert idealistának sajnálják, és a becsület színéért magát fel­­áldozót idealistának magasztalják. Az idealizmus az élet czéljait mutatja, az önzés az élet eszközeit szolgáltatja. Az egészséges idealizmus egyivású az egészséges egoizmussal, mert mind akettő a czélok és eszközök között való összhangzást jelenti. Az a társadalom, mely csakis idealista, vagy csakis egoista — beteg s a betegnek mindegy, akár ebben, akár abban múlik ki. A szűk szív olyan, mint a szűk fa­zék : hamar megmelegszik, a tartalma is hamar forr. A párolgó vízgőzben látásunk elveszti az erejét és elvesztjük a dimenziókat meg­ítélni leírásunkat. Nagynak látunk mindent, a mi csak közelünkben van. Sehol sincs annyi nagyság, mint a mi kis világunkban. Hemzsegnek az óriásaink. És minden nagyságunk egy-egy au­tokrata. Talán máshol ugyanannyi az autokrata mint nálunk, csakhogy annak az embermeg­vetésnek, melyet kell, hogy minden ember érezzen, nálunk is, máshol is más-más a forrása. Máshol a túlságos önérzet, nálunk a túlságos dölyf, máshol a saját értéknek túl­becsülése, nálunk a mások értékének sem­mibe se vétele. Az autokrata hipnotizálja az embere­ket és elsikkasztja az akaratukat. Az autokrata kultusz a társadalom le­mondása a szabadakaratról. Az akarat pedig az élet, az akarat nélkül valóság csak ten­­gődés. A hipnotizált ember is él, de az élete csupán csak oxigénnek elégése. A társadalomnak még akkor is ellen kellene szegülnie, ha a ráerőszakolt akarat a saját, de szabad akaratnál jobbat eredmé­nyezne. A hipnotizált társadalom csak gépezet, az egészséges társadalom szervezet. Az autokrata­ kultusz épen olyan vesze­delmes, mint a demagógia hatalmaskodása. Mind a kettő a gyávaságnak terméke, a társadalom pedig vagy bátor vagy nincs. Viharos. II. évfolyam, gondolkozó hazafinak komoly­an foglalkozni immár elodázhatlan kötelessége. Bár mi igen jól tudjuk, hogy a kor­mány foglalkozik a közegészségügy refor­málásának tervével, tudjuk azt is, hogy e dologban a legilletékesebb szakbizottság az országos közegészségi tanács szorgalmasan működik. De tudjuk azt is, hogy országunk némely intéző elemei között az egészségügy iránti érzék kellően kifejlődve nincs, mert a közvélemény e kérdés nemzetgazdászati je­lentőségének tudatára kellően még nem ju­tott s e miatt az ez irányú törekvéseknek sok esetben útját állja egy vagy más oppor­­tunitási szempont,­­ holott megdönthetetlen nemzetgazdászati alapigazságnak tekinthető, hogy a közegészség az államélet legfontosabb tényezője. Legfontosabb különösen a miénk­hez hasonló kisebb államokban, a­hol min­den móddal arra kell törekedni, hogy az ember­anyag úgy számban, mint minőségben, a lehetőleg szaporíttassék, illetve javíttassék. Hazánknak nem szabad e téren elma­radni, kell, hogy államunk intézői ily irányú hazafiús törekvésük közepett, az állampolgárok közös akaratnyilvánulása által is újult erőt merítsenek e kérdés alaposabb megoldásához. Meg vagyunk győződve arról, hogy a közegészség ügye csakis országos egyöntetű keretben és a közadózás alapján létrehozott országos alap terhére rendezhető és át va­gyunk hatva azon közgazdasági alapelv igazságától, hogy minden reformtörekvésnek megelőzőleg a közvéleményben kell gyökeret verni, mert az intéző tényezők csakis an­nak támogatása mellett létesíthetnek alapos s a szoc­iális viszonyokba beillő alkotásokat. E czélra szükségesnek tartjuk, hogy a közegészségügyi javításra a társadalomnak intézményeket kell létesíteni, melyek a közegészségügynek sorsát nem csupán a véletlen felmerülő kényszerítő szükség szeszélyére bízzák , hanem azt öntudatosan méltányolva, előre megállapított rendszerben, a közegészség ügyét felavatja a közgazdaság első tényezőjévé az­által, hogy annak lénye­gét a nagy­közönség előtt évről-évre meg­világítják , s ez után azt társadalmunk közvéleményében mint olyat beültetik. „Kedvező közvéleményt teremteni a közegészségügy érdekében úgy fel, mint lefelé!“ Ez azon nagy jelentőségű feladat, melynek létrehozására kell törekednünk. Csak­is e két czél elérése által remélhető, hogy a részletek kidolgozásánál úgy a szaktestüle­tek, mint az intéző körök, a közegészség ügyét szélesebb, s így a valóságot jobban megközelítő látkörrel oldják meg. Ellenkező­leg tétovázók maradnak és a legjobb akarat mellett is csak félrendszabályok alkotásával fogják a bizonytalan jövőre bizni, az esz­ményi czél megvalósítását. Pécsi Napló 1893. október hó 1. Az esőcsepp. — Pletyka. — Szarvasi Menyhért valamikor fiatal ember volt. Fiatalon állott be az állam szol­gálatába, gyorsan csinált karriert és mint nyug.­tanácsos itt telepedett le városunkban. A­míg fiatal volt, nem igen tellett az idejéből, hogy még arra is gondoljon, hogy talán jó volna megnősülni. Mert hiába, ő is abból a gárdából való volt, a­kik mulatnak, bálokba járnak, fenékig ürítik az élvezetek poharát, így tehát annyi elfoglaltság köze­pette bizony senki sem kívánhatta tőle, hogy későbbre is gondoljon. Nemrégiben azonban nagyon sokat járt fel Pestre. Rendesen három napig volt távol és mikor hazaérkezett, szemlátomást fiatalodott. Régi czimborái rebesgettek vala­mit. Mindegyik másképen kombinált és más­más dologgal hozták kapcsolatba a pécs— budapesti utazást. De az utazás valódi czél­­ját egyikük sem találta ki, míg végre egy szép napon az egyik fővárosi újságban a következő kis hír meg nem világította a titokzatos ügyet. — Hymen. Bajkerti Arabellát, a népszínház bájos kardalosnőjét ma vezette oltárhoz a belvárosi plébánia templomban S­z­ar­va­s­i Menyhért földbirtokos, nyug.­tanácsos. Ez a kis hírecske azután megmondott mindent.* * * Három hét telt el az esküvő után. A fiatal öreg házaspár ezt a három hetet ott töltötte el, a­hol örök szerelem és a czitrom terem. Innen azután megérkeztek Pécsre. Szarvasiné Bajkerti Arabella nagyon szépnek találta városunkat és nem egyszer fejezte ki kedves férjének legnagyobb megelégedését, hogy egy ilyen szép csendes várost válasz­tott ki lakhelyül. Szarvasi Menyhért ilyenkor úszott az örömben. Hogy is ne. Bajkerti Arabellát egészen birni. Egy ilyen teremtést örökre magáénak mondhatni, a kiért fiata­lok, grófok, herczegek rajongtak. A kinek minden mosolyát aranynyal fizették. A kinek csak egy rövid időre birni kegyét annyi volt, mint a mennyországban lenni. Szarvasi Menyhért boldognak, nagyon boldognak érezte magát... ...És Bajkerti Arabella szintén boldog volt. Fölfedezett ebben a városban egy ked­ves ismerőst. Egy huszárhadnagyot, a ki még nem is olyan nagyon régen Budapesten állomásozott és a­kit ő a sok közül iga­zán szeretett. * * * És a pletyka nyelvek súgtak-bugtak. Azt súgták, hogy a kis kardalos asszonyka nagyon sokat jár be a „Hajó“ kapuján, a­hol tudvalevőleg a kis hadnagy lakott. To­vábbá még azt is búgták, hogy 2—3 óra között, a­mikor Szarvasi Menyhért a Ribay­­ban saját külön csészéjéből a feketét szür­­csöli, rendesen a kis hadnagy látogat el a fiatal asszonykához. Persze az ilyen pletyka sugár-bugásokra okos ember nem hallgat, így tett Szarvasi Menyhért is. ő meg volt szentül győződve, hogy vannak kardalosnők, a­kik erkölcsösök is. Neki pedig éppen egy ilyen jutott osztályrészéül. Miatta beszélhet a világ akármennyit, ő nagyon jól tudta, hogy az emberekből az irigység beszél. Már hogyan is lehetne olyasmit feltételezni egy olyan teremtésről, mint az ő felesége, a­ki megesküdött neki, hogy csakis őt szereti, hogy csakis az ő iránta való határtalan szerelmé­ért mondott le arról a pályáról, a­melyen neki olyan szép jövő kínálkozott. Hogyan is lehetne egy olyan aranyos teremtés hűsé­gében kételkedni, a­ki úgy tud a férje ked­vében járni, mint az ő kis felesége. Estén­ként felolvas neki. Ha a köszvény bántja, vigasztalja, esetleg egy-egy csókkal űzi el homlokáról a borús redőket. Egyszóval pom­pás asszony, aranyos feleség. * Ha jól emlékszem, szerdai nap volt. Szarvasy Menyhért akkor is ott volt a Ri­­bay-ban s nagy élvezettel szürcsölgette feke­téjét. De hirtelen fekete felhők tornyosultak az égboltozaton, a­mi Szarvasi Menyhért sze­rint annyit jelent, hogy jó lesz haza menni, köszvényes lábait jól bepólyázni, mert külön­ben három héten keresztül nem lesz képes fájdalom nélkül egy tapodtat sem tenni, úgy is tett és néhány perc­ múlva már a Szé­­chenyi-téren láttuk lépdelni az öreget és biczegve fordult be a király utczába. De ime egy esőcsepp ereszkedik lefelé és az a szemtelen esőcsepp egyenesen Szarvasi Menyhért orra hegyét választotta letelepedéséül.

Next