Pécsi Napló. 1893. november (2. évfolyam, 254-278. szám)
1893-11-01 / 254. szám
II. évfolyam, megy akkor a csizmadia, a szabó, a kereskedő s a többi mind, a ki a földműves lakosságnak az ipari és kereskedelmi áruczikkeket szállította s elnéptelenednek a faluk s népesednek a nagy városok, a hol a proletárság szaporodik s lenyomja a munka árát. Itt ártanak a bevándorlottak, a mezőgazdaság pedig mindenét veszíti a kivándorlókban. És igy üti fel fejét a hajdani mezőgazda államban, amely nagy kivitellel dicsekedett s a terménypiaczon számottevő tényező volt, a pauperizmus, a bría és nyomor melegágya. A termés évről-évre csökken, igen sok helyen a vetések végleg elpusztultak, a föld hozama évről-évre szerencsétlenebb és mindennek daczára a földművesre nehezedő terhek egy csöppet sem könnyebbedtek, sőt lehetőleg mind nagyobb mértékben szorítják a földes gazdát a nyomorúság felé. Ebből aztán önként foly a mezőgazdasági bérviszonyok szerencsétlen alakulása s csak az megfoghatatlan, hogy a nép kebelében rég forrongó mezőgazdasági munkássztrájk nem régebben nyilvánult. Félintézkedések voltak mindig, miket az államhatalom mindeme bajok megszüntetésére tett, és áldás ezeken sem volt. A telepesek éheznek, eladósodnak és sovány termésüket fölemészti az irgalmatlanul behajtott örökbérlet, a mindenféle adó. Gabonájukat ezeknek a tartozásaiknak nyomása alatt nem értékesíthetik kellőleg, hanem kénytelenek úgy adni, amint veszik és akkor adni, amikor veszik. Hát aztán, mikor már beáll, hogy a szegény földműves nem képes adót fizetni és még egy utolsó párnája sincs, amit dobra lehetne ütni , akkor előáll az államhatalom s a már amúgy is túlterhelt földecskére és viskóra rátábláztatja követelését, és pedig minden más követeléseket megelőzve és így igen sokszor állami institucióink az okai a kivándorlásnak, mikor még a földet is kirántják a szegény ember alól. Ezen tessék segíteni honatyáinknak, mert bizony a jelenlegi állapotok mellett aligha kell felette csodálkoznunk, hogy a vidék elnéptelenedik, hogy a proletárság szaporodik és hogy a mezőgazdaság évről-évre kisebb eredményeket mutat fel. Két kézzel kellene megragadni a mezőgazdaság fejletlen ügyét, nem pedig mesterségesen gátolni azt, mert ha az őstermelést halálos sorvadás fogja el, akkor oda van az ország gazdasági épsége, mert ez az a vér, mely a gazdasági életet táplálja, mely az ország ereiben kering.. A válság Ausztriában. A mai nap eseményei kétségen kívülivé tették, hogy egyik párt sem számol a kabinet rekonstukciójának lehetőségével. Mindazok az emberek, kik mértékadó körökből kaptak a helyzetről értesülést, lehetetlennek tartják a Taaffe-kormány feltámadását. A király ma a három nagy párt elnökein, Hohenwarton, Jaworszkin és Pleneren kívül a képviselőház elnökeit, Chlumetzkit, Kathreint és Madelskit is fogadta. Mind a három pártelnök himeretlenül kifejtette a helyzet nehézségeit; a király teljesen tájékozva volt a helyzetről, egek urának, mégis romlás, veszés, pusztulás éri mindnyájukat! „Az enyészet bús harangja kondult meg a lét felett.“ Az elhaló természet, az ősz unalmas bágyadt napjai bizonyos mélabús hangulatba viszi magát az embert is, a tova szálló lomha felhők mintha szemfödélként omlanának a melancholiára hajló kedélyre ! A költő sem álmodik immár ébredő szerelemről, sáppadt holdvilágról, hulló csillagról, a csendes tó sima ezüst tükréről, virágillatról, pacsirta daláról, hanem azt mondja, hogy : „bús az idő, bús vagyok én magam is.“ A vándormadarak tovarepülő szárnyaikon elvitték szép álmaink teljesülésének reményét, érezzük, hogy a virág ellebbenésével a messzeség habzó tengerében fürdő képzelet szárnya szegetten hull alá a porba, úgy képzeljük, úgy érezzük, mintha a fák sárgult leveleinek hullása szívünknek egy-egy édes reményét temetné el. A bizonytalanság, az önmegtagadás, a lemondás, a sorssal való kibékülés gondolata szállja meg az elméket. * November elseje a túlvilág lakóinak napja, a megdicsőültek szellemének ünnepe, mit a tisztelet, a vonzalom, a rokonszenv, a részvét, hála, ragaszkodás, szeretet és kegyelet magasztos érzelmei szentelnek meg szíveinkben ! A mai nap a halottak napja! Idegtépő keserűség, szívszaggató fájdalom, a hánykodó lélek kétségbeesett küzdelme, a lesújtó kunok egész gyötrelme, a megsemmisülés sötét gondolata mardossa ma mindazok lelkét, kiknek nyugalmát, békéjét és boldogságát durva kezekkel tépte szét a rideg halál, míg ellenben azok, kik nem ismerik a bánat tengerének e mélységét, megilletődve, megdöbbenve állnak a felhantoltaír szélén, mint az elitélt rabok félelem és rettegés között számlálják végórájuk utolsó perczeit! Egy zordon, rideg gondolat szállja meg ma az elméket, a halál sötét gondolata ! Nincs szív oly kemény, melyet meg ne lágyítana, nincs szem oly száraz, melyet a bánat könyekre ne fakasztana! „A halál a bűn zsoldja, mert egy ember által jött a bűn e világra, és a bűn által a halál“ ezt mondja szent könyvünk! Mi a halál a természet emberére nézve ? ez a legerőszakosabb rabló, ki csak e világon lehet. Én az égi embert mindenétől megfosztom, mit ő kedvel — úgymond a halál, és még az ő látható létét is megszüntetem. Ahol én beköszöntök, ott a látót vakká, a hallót siketté, a beszélőt némává teszem. Ahol megjelenek, nem ügyelek a nő, hitves, rokon, testvér, szülő, magzat zokogására, nem a betegek nyögésire és jajjaira, én őt siketen, vakon támadom meg, nincs ki nekem ellenállhatna, ez az én hivatásom, ez a te állapotod, tegnap neked, ma nekem! Meg kell a királynak koronájától, a koldusnak tarisznyájától vallnia, őt sem erény, sem bűn, sem pompa vagy nyomor, fényűzés vagy ínség munkájában el nem tántorítják, hova beköszönt, ott nem tekint korra, nemre, születésre, épp úgy elemeli a kisdedet bölcsőjéből, mint az ősz aggastyánt puha ágyából, az Isten szolgáját úgy, mint vitéz hadvezért a vad csaták véres mezejéről, a fejedelmi uralkodót bíbor trónusáról, mint a bilincsekbe vert foglyot sötét börtönéből. Pécsi Napló, 1893. november hó 1. A tél nyomorultjai. Küszöbön a tél — a szegények keserves ellensége. Megjö a fagyasztó szél és átjárja a viskók résthagyó falát, megjő a nagy hideg és a szegénynek nincsen szene, fája, hogy megküzdhetne a dermesztő ereje ellen. Megszűnt az a kevés kereset is, ami eddig akadt, az asztalfiából kifogy a kenyér — pedig az éhség annak ugyan legkeservesebb, aki fázik. Megsokszorosodik a koldusok hada , száz helyett ezernyi kéz nyúl feléd, szem függ kérlelve rajtad. Szived megesik látásán ennek a nélkülözésnek, a félig födött testnek és adsz, — adsz mindenkinek, aki eléd kerül, kérdés, válogatás nélkül, ameddig telik vagy megunod a „szemtelenséget,“ gorombán rájuk szólsz, hogy bezáratod őket, ha nem pusztulnak és meleg bundád zsebeibe mélyesztve keztyűs kezedet, mérgesen elrohansz mellettük. Nem jól teszed sem az egyiket, sem a másikat. Mert a jótékonyság kötelesség — de kényes művészet is. Nem szabad azt megtagadni, de még kevésbbé szabad azt gyakorolni csakis pillanatnyi benyomások szerint, csak a szívből indulva, ész nélkül. A jótékonyságot manap nagyon sokan összetévesztik az alamizsna osztogatással. Pedig éppen akkora a különbség köztük, mint a jó és rossz között. Míg a jótékonyságnak, teljesen gyakorolva, a hatása csak jótékony lehet, addig az alamizsnaosztogatásé nem az. Ellenkezőleg: az a közönséges, meggondolatlan osztogatás inkább rontás, mint jóttevés. Igaz, megvan az alamizsnának egyelőre a hatása, hogy a szűkölködő kielégítheti valami szükségletét. Vehet magának meleg ruhát. Jóllakhatik rajta Szerezhet magának éjjeli szállást. Másrészt ugyan le is ihatja magát vele, vagy egyéb víg módon tölthet el pár órát. De ezekről a mindenesetre nem kiválóképp üdvére való hatásokról nem is szólunk Az alamizsna kedvezőtlen hatása főleg a megajándékozottban felköltött abban a gondolatban nyilvánul, hogy az ember jóllakhatik, melegen öltözködhetik és puha ágyban halhat, munka nélkül. Megterem benne annak az elvárása, hogy az ember, ha szükség bántja, csak kolduljon, segítségnek jönni kell. És a koldulás mindenesetre nem csak kényelmesebb de biztosabb és jövedelmezőbb is, mint a munka. Mit tegyen már most a jó ember: adakozzék, vagy ne ? Az egyik szélsőségből a másikba való ugrás mindenesetre kényelmes, de nem helyes. Legfeljebb azt bizonyítaná, hogy az alamizsna-osztogató szívtelen egoista, ki csak a hiúságát akarta kielégíteni, vagy attól a kellemetlen könyörgő alaktól akart szabadulni. Az igazán jótékony ember mást fog következtetni. Nem az áldás ténye volt a helytelen, de a mód, a hogyan adott. És ha szorgosabban, egy pár órát reászánva , átgondolja a dolgot, arra az ered