Pécsi Napló. 1893. november (2. évfolyam, 254-278. szám)

1893-11-01 / 254. szám

II. évfolyam, megy akkor a csizmadia, a szabó, a kereskedő­ s a többi mind, a ki a föld­műves lakosságnak az ipari és keres­kedelmi áruczikkeket szállította s el­néptelenednek a faluk s népesednek a nagy városok, a hol a proletárság sza­porodik s lenyomja a munka árát. Itt ártanak a bevándorlottak, a mezőgaz­daság pedig mindenét veszíti a kiván­dorlókban. És igy ü­ti fel fejét a haj­dani mezőgazda államban, a­mely nagy kivitellel dicsekedett s a terménypia­­czon számottevő tényező volt, a paupe­­rizmus, a bría és nyomor melegágya. A termés évről-évre csökken, igen sok helyen a vetések végleg elpusztul­tak, a föld hozama évről-évre szeren­csétlenebb és mindennek daczára a föld­művesre nehezedő terhek egy csöppet sem könnyebbedtek, sőt lehetőleg mind nagyobb mértékben szorítják a földes gazdát a nyomorúság felé. Ebből aztán önként foly a mezőgazdasági bérviszo­nyok szerencsétlen alakulása s csak az megfoghatatlan, hogy a nép kebelében rég forrongó mezőgazdasági munkás­sztrájk nem régebben nyilvánult. Félintézkedések voltak mindig, mi­ket az államhatalom mindeme bajok megszüntetésére tett, és áldás ezeken sem volt. A telepesek éheznek, eladó­­sodnak és sovány termésüket fölemészti az irgalmatlanul behajtott örökbérlet, a mindenféle adó. Gabonájukat ezeknek a tartozásaiknak nyomása alatt nem értékesíthetik kellőleg, hanem kényte­lenek úgy adni, a­mint veszik és akkor adni, a­mikor veszik. Hát aztán, mikor már beáll, hogy a szegény földműves nem képes adót fizetni és még egy utolsó párnája sincs, a­mit dobra lehetne ütni , akkor előáll az államhatalom s a már amúgy is túl­terhelt földecskére és viskóra rátábláz­­tatja követelését, és pedig minden más követeléseket megelőzve és így igen sokszor állami instituc­ióink az okai a kivándorlásnak, mikor még a földet is kirántják a szegény ember alól. Ezen tessék segíteni honatyáink­nak, mert bizony a jelenlegi állapotok mellett aligha kell felette csodálkoz­­nunk, hogy a vidék elnéptelenedik, hogy a proletárság szaporodik és hogy a mezőgazdaság évről-évre kisebb ered­ményeket mutat fel. Két kézzel kellene megragadni a mezőgazdaság fejletlen ügyét, nem pedig mesterségesen gátolni azt, mert ha az őstermelést halálos sorvadás fogja el, akkor oda van az ország gazdasági épsége, mert ez az a vér, mely a gaz­dasági életet táplálja, mely az ország ereiben kering.­­. A válság Ausztriában. A mai nap eseményei kétségen kívülivé tették, hogy egyik párt sem számol a kabinet re­­konstukc­iójának lehetőségével. Mindazok az emberek, kik mértékadó körökből kaptak a helyzetről értesülést, lehetetlennek tartják a Taaffe-kormány feltámadását. A király ma a három nagy párt elnökein, Hohenwarton, Jaworszkin és Pleneren kívül a képviselőház elnökeit, Chlumetzkit, Kathreint és Madelskit is fogadta. Mind a három pártelnök himeretle­­nül kifejtette a helyzet nehézségeit; a király teljesen tájékozva volt a helyzetről, egek urának, mégis romlás, veszés, pusztu­lás éri mindnyájukat! „Az enyészet bús harangja kondult meg a lét felett.“ Az elhaló természet, az ősz unalmas bágyadt napjai bizonyos mélabús hangulatba viszi magát az embert is, a tova szálló lomha felhők mintha szemfödélként omlanának a melancholiára hajló kedélyre ! A költő sem álmodik immár ébredő szerelemről, sáppadt holdvilágról, hulló csil­lagról, a csendes tó sima ezüst tükréről, vi­rágillatról, pacsirta daláról, hanem azt mondja, hogy : „bús az idő, bús vagyok én ma­gam is.“ A vándormadarak tovarepülő szárnyaikon elvitték szép álmaink teljesülésének remé­nyét, érezzük, hogy a virág ellebbenésével a messzeség habzó tengerében fürdő képzelet szárnya szegetten hull alá a porba, úgy kép­zeljük, úgy érezzük, mintha a fák sárgult leveleinek hullása szívünknek egy-egy édes reményét temetné el. A bizonytalanság, az önmegtagadás, a lemondás, a sorssal való kibékülés gondolata szállj­a meg az elméket. * November elseje a túlvilág lakóinak napja, a megdicsőültek szellemének ünnepe, mit a tisztelet, a vonzalom, a rokonszenv, a részvét, hála, ragaszkodás, szeretet és kegye­let magasztos érzelmei szentelnek meg szí­veinkben ! A mai nap a halottak napja! Idegtépő keserűség, szívszaggató fájda­lom, a hánykodó lélek kétségbeesett küz­delme, a lesújtó kunok egész gyötrelme, a megsemmisülés sötét gondolata mardossa ma mindazok lelkét, kiknek nyugalmát, békéjét és boldogságát durva kezekkel tépte szét a rideg halál, míg ellenben azok, kik nem is­merik a bánat tengerének e mélységét, meg­­illetődve, megdöbbenve állnak a felhantolt­aír szélén, mint az elitélt rabok félelem és rettegés között számlálják végórájuk utolsó perczeit! Egy zordon, rideg gondolat szállj­a meg ma az elméket, a halál sötét gondolata ! Nincs szív oly kemény, melyet meg ne lágyítana, nincs szem oly száraz, melyet a bánat könyekre ne fakasztana! „A halál a bűn zsoldja, mert egy em­ber által jött a bűn e világra, és a bűn által a halál“ ezt mondja szent könyvünk! Mi a halál a természet emberére nézve ? ez a legerőszakosabb rabló, ki csak e vilá­gon lehet. Én az égi embert mindenétől meg­fosztom, mit ő kedvel — úgymond a halál, és még az ő látható létét is megszüntetem. A­hol én beköszöntök, ott a látót vakká, a hallót siketté, a beszélőt némává teszem. A­hol megjelenek, nem ügyelek a nő, hitves, rokon, testvér, szülő, magzat zokogására, nem a betegek nyögésire és jajjaira, én őt sike­ten, vakon támadom meg, nincs ki nekem ellenállhatna, ez az én hivatásom, ez a te állapotod, tegnap neked, ma nekem! Meg kell a királynak koronájától, a koldusnak tarisznyájától vallnia, őt sem erény, sem bűn, sem pompa vagy nyomor, fényűzés vagy ín­ség munkájában el nem tántorítják, hova be­köszönt, ott nem tekint korra, nemre, szüle­tésre, épp úgy elemeli a kisdedet bölcsőjéből, mint az ősz aggastyánt puha ágyából, az Is­ten szolgáját úgy, mint vitéz hadvezért a vad csaták véres mezejéről, a fejedelmi uralkodót bíbor trónusáról, mint a bilincsekbe vert fog­lyot sötét börtönéből. Pécsi Napló, 1893. november hó 1. A tél nyomorultjai. Küszöbön a tél — a szegények keser­ves ellensége. Megjö a fagyasztó szél és átjárja a viskók résthagyó falát, megjő a nagy hideg és a szegénynek nincsen szene, fája, hogy megküzdhetne a dermesztő ereje ellen. Megszűnt az a kevés kereset is, ami eddig akadt, az asztalfiából kifogy a kenyér — pedig az éhség annak ugyan legkeserve­sebb, aki fázik. Megsokszorosodik a koldusok hada , száz helyett ezernyi kéz nyúl feléd, szem függ kérlelve rajtad. Szived megesik látásán ennek a nélkülözésnek, a félig födött testnek és adsz, — adsz mindenkinek, aki eléd kerül, kérdés, válogatás nélkül, a­meddig telik vagy megunod a „szemtelenséget,“ gorombán rá­juk szólsz, hogy bezáratod őket, ha nem pusztulnak és meleg bundád zsebeibe m­é­lyesztve keztyűs kezedet, mérgesen elrohansz mellettük. Nem jól teszed sem az egyiket, sem a másikat. Mert a jótékonyság kötelesség — de kényes művészet is. Nem szabad azt meg­tagadni, de még kevésbbé szabad azt gyako­rolni csakis pillanatnyi benyomások szerint, csak a szívből indulva, ész nélkül. A jótékonyságot manap nagyon sokan összetévesztik az alamizsna osztogatással. Pedig éppen akkora a különbség köztük, mint a jó és rossz között. Míg a jótékony­ságnak, teljesen gyakorolva, a hatása csak jótékony lehet, addig az alamizsnaosztoga­­tásé nem az. Ellenkezőleg: az a közönséges, meg­gondolatlan osztogatás inkább rontás, mint jóttevés. Igaz, megvan az alamizsnának egye­lőre a hatása, hogy a szűkölködő kielégítheti valami szükségletét. Vehet magának meleg ruhát. Jóllakhatik rajta Szerezhet magának éjjeli szállást. Másrészt ugyan le is ihatja magát vele, vagy egyéb víg módon tölthet el pár órát. De ezekről a mindenesetre nem kiválóképp üdvére való hatásokról nem is szólunk Az alamizsna kedvezőtlen hatása főleg a megajándékozottban felköltött abban a gon­dolatban nyilvánul, hogy az ember jóllak­ha­tik, melegen öltözködhetik és puha ágyban halhat, munka nélkül. Megterem benne an­nak az elvárása, hogy az ember, ha szükség bántja, csak kolduljon, segítségnek jönni kell. És a koldulás mindenesetre nem csak ké­nyelmesebb de biztosabb és jövedelmezőbb is, mint a munka. Mit tegyen már most a jó ember: adakozzék, vagy ne ? Az egyik szélsőségből a másikba való ugrás mindenesetre kényelmes, de nem he­lyes. Legfeljebb azt bizonyítaná, hogy az alamizsna-osztogató szívtelen egoista, ki csak a hiúságát akarta kielégíteni, vagy attól a kellemetlen könyörgő alaktól akart sza­badulni. Az igazán jótékony ember mást fog következtetni. Nem az áldás ténye volt a helytelen, de a mód, a hogyan adott. És ha szorgosabban, egy pár órát reá­szánva , átgondolja a dolgot, arra az ered­

Next