Pécsi Napló. 1893. november (2. évfolyam, 254-278. szám)
1893-11-01 / 254. szám
II. évfolyam. ményre fog jutni, hogy korántsem elégséges a jótékonyságra, ha derűre, borúra dobáljuk jobbra-balra a krajczárt, meg a népkonyhas jegyeket. Az igazi jótékonyság czélja nem az, hogy pillanatnyira, hanem hogy állandóan segítsen a szűkölködöm A jótékonyság nem rak annak kezébe, aki véletlenül az útját állja, hanem utána jár, ha csakugyan szegény-e a kéregető ? miben szűkölködik ? mikép jutott szomorú állapotjába ? Azután elhatározhatja, hogy mily irányban segíthetne rajta, de nem máról holnapra, hanem úgy, hogy az lehetőleg állandó szerzésmódhoz méltó emberi létre jusson. A szűkölködő viszonyainak az ismerete és az állandó segély nyújtása — ez az, ami a valódi jótékonyságot megkülönbözteti az alamizsna- osztogatástól. Oh, tudjuk, hogy annak a gyakorlása súlyosabb feladat, mint emez ! Ámde mégis — éppen a szegények érdekében, kérjük azokat, kiknek szíve van a tél nyomorultjai irányában: gondolják meg, amit mondottunk, mert adományuk csak akkor lesz áldás, csak akkor nem átok, ha az igazi jótékonyság szellemével adják. Nálunk Pécsett a „szegényügy rendezése“ azok közé a feladatok közé tartozik, melyeket régen kitűztünk megoldásra, de még komolyan soha se fogtunk a megoldásához. Ha majd összhangba hozzák a város évenkénti nagy áldozatait azokkal az áldozatokkal, melyeket ugyane czélra egyletek és magánosok hoznak meg , kevesebb pénz fecséredik el és több szegényen lesz segitve. Két referáda. — Levél a szerkesztőhöz. — Kedves szerkesztő úr! Két nagy eseményről kell referálnom kedves redaktor uram. Két olyan eseményről, a mely talán más kisebb rendezett tanácsú városban figyelmet sem érdemelne, hanem városunkban, mint szab. kir. városban mind a két esemény tollhegyre való. Az első szenzácziót keltő dolog az, hogy a „Pécsi nemzeti kaszinó” a napokban tartotta gyűlését és hogy ezen a gyűlésen megjelent mind a huszonnégy választmányi tag. Ez pedig egy olyan figyelmet keltő dolog, ami a „Pécsi nemzeti kaszinó“ történetében veres betűkkel lesz megírva. Huszonhárom választmányi tag tudja hivatását. Minden gyűlésre eljárnak pontosan, csak a huszonnegyedik, kivételes alkalomkor szokott fellépdelni a kaszinó szőnyeggel borított lépcsőin. Ez a huszonnegyedik pedig a Tóni bácsi. Hogy ki ez a bácsi, azt nagyon röviden elmondhatom. Egy minden porczikájában jó hazafi, egy nagy pénzintézetnek az igazgatója és jó kártyás. Ennyi jó tulajdonsága mellett van azonban egy rossz oldala is, hogy nem tűri a rossz kártyást és hogy irgalmatlanul lehurrogatja azt, aki kvart asz-bellára elbukik. A napokban azután megtörtént vele a Ribayban, hogy ő bukott el kvart asz-bellára. Hofer Kóbi meg is kontrázta Tóni bácsit erre a nagy lapra és csodának csodája, Kóbi a kontrát meg is nyerte. A partnerek most arra vártak, hogy Tóni bácsi összeszidja őket, mert megbuktatták. De csalódtak. Tóni bácsi szépen lemorzsolta a három pengőt, összecsapta a kártyát és ünnepélyesen kijelentette: -- Tisztelet, böcsület, most az egyszer engem szidjanak össze ! Ezzel azután felkelt és ment egyenesen aPécsi nemzeti kaszinók gyűlésére. Ott ült már mind a huszonhárom választmányi tag egy csomóban és Tóni bácsi megjelenése nem csekély meglepetést idézett elő. Tóni bácsi szótlanul foglal helyet egy üres széken és várta a napirendre kitűzött tárgyakat. Szóba került az új kaszinó ügye. Mind a huszonhárom választmányi tag egyhangúlag amellett kardoskodott, hogy uj kaszinóra szükség van. Tóni bácsi azonban visszagondolt Róbi kontrájára, végigsimogatta ezüstös szakállát és röviden csak ennyit mondott : — Nem kell uj kaszinó ! A huszonhármasok összenéztek és öszszeesküvésre gondoltak. Kapaczitálni igyekezték a jó bácsit. Erre a kapaczitáló szerepre pedig La czi fiskálisunk, a pécsi Boulanger vállalkozott. — Ugyan Tóni bácsi, ne legyen ellene az új kaszinónak, hiszen nagy szükségünk van arra. Tóni bácsi megkontrázta a kapaczitálót és újból kijelentette : — Nem kell kaszinó ! A választmány azonban Tóni bácsi ellenvetése daczára kimondta a határozatot, hogy lesz új kaszinó. Tóni bácsi semmiségi panaszt nyújtott be a határozat ellen. Csak mikor a mi Boulangerünk felvilágosította, hogy itt semmiségi panasznak nincs helye, Tóni bácsi megelégedett a következő nyilatkozattal: — Ne jól van, hát legyen új kaszinó. De oda rossz kártyás ne tegye be a lábát. A választmány hosszas tanácskozás után elfogadta Tóni bácsi ebbeli előterjesztését, így tehát alapos kilátásunk van arra, hogy a kaszinóban csupa jó kártyások lesznek. Annál többet kell azonban majd szenvedni a rossz kártyásoknak a Ribayban. Szegény Ribayisták. * * * A másik figyelmet keltő dolog egy jubileum. Rendes körülmények között ez sem volna valami rendkívüli dolog, mert hát utóvégre ma már minden veterán generális jubilál, hanem a jelen esetben egy orvos tartotta jubileumát, mégpedig 50 éves orvosi működésének ráldásos megünnepelését. A kollegák teljes számban üdvözölték a derék kartársat. Az üdvözlő beszédet a ttéssel felpiperézzük, a változó divat hiú kénye szerint öltözködünk, holott nem sokára rothadás és hamukodás leszen a sötét sírban, a mi egyetlen, drága öltözetünk. Mit használ, míg egészségesek vagyunk, a test indulatai kényére napjainkat világi örömekben leélnünk, mit használ a szépség személyéhez ragaszkodni, kinek nem sokára porba omladozó földi szépségek bűzét kiállani nem bírjuk ? Íme, az előbb imádott legszebb bálvány ma már a rothasztó sírban hever, hol őt immár, mint a halál nyomorék vázképét,nincs aki csak egy pillanatra is méltatná. „Quum faex, quum simus, quum terra levissima simus, Unde superbimus, quando perimus.“ (Ha szemét, ha jár, ha a leghitványabb por leszünk, Mivel kevélykedjünk, ha majd meghalunk?) Ó, ne csak a halottak napján, hanem máskor is siessetek a halottak sírjaihoz és halljátok ott, mit ezek nektek a romlandóság sötét mélyéből hirdetnek. Némelyik fatalizmusból, másik pesszimizmusból, a harmadik optimizmusból kibékül a halál gondolatával, de mégis, végszükségből, mint serény munkás, ki napi munkájában elfárasztván testét, csak a késő éji órában fordul nyugovóra. Én az iskola poros padjain, a színház nézőterén, a kórházak bonettermeiben, a világi ítélőszék csarnokaiban, az élet küzdelemteljes harczaiban épp úgy, mint a rideg temető kivájt gödre szélén mindig és mindenütt elmémben forgatom : „memento mori!“ Ó, én bizonyos félelemmel párosult tisztelettel, bánatos kegyelettel, nem keresett kedvteléssel, borongó ábrándozással és még tudja Isten az érzelmek mily sokszoros, különféle vegyülékével bolyongok a sirkertben, a túlvilágiak e megszentelt hajlékában. Minden sirhalom, e régi jó ismerősim, azt mondják felém tova mentemben : „a ti éltetek, ó emberek, nem egyéb a hirtelen elenyésző füstnél.“ „Jertek, szálljatok le gondolataitokban — úgymond minden halotti sír — a föld sötét üregébe, a mit közanyánk hidegen tátongó gyomrába és vizsgáljátok itt a mi halandóságunk maradványait, mit láttok itt, megrothadt, szétomolt tetemeket, szétszórt, száraz, zörgő csontokat, melyeknek összetartó inait és húsát a férgek már rég felemésztették, utoljára pedig ezekből sem egyebet, mint legföljebb egy-két maroknyi hamut, port. Vegyétek ezt a hamut, ezt a csontokat kezeitek be és kérdezzétek önmagátoktól: vájjon ez dúsgazdag, vagy koldusnak, vagy ősz fejű aggastyán, vagy virgoncz fiatalnak maradványa-e, vagy talán valami csodaszép, vagy torzalaknak a hamva-e ? „Ugye, bizony semmi különbséget nem találtok a sir pora és pora, hamva és hamva között.“ * Ha a halál után mindent, de mindent itt kell hagynotok, ha nektek a sötét siron kivül egyebetek nem marad, vájjon miért töritek magatokat, ó emberek, éjjel-nappal a múlandó kincsek és gazdagság miatt, miket ritkán gyűjtötök igaz után és telhetetlen, mohó fösvénységgel őriztek ? Miért irigykedtek egymás ellen a föld múló javai miatt, miután rövid idő múlva a szemfödélen és a négy deszkán kivül semmit a sírba nem visztek! Mit használ, ha testünket, mely nem sokára a férgek eledele leszen, kevés fény- Dr. Flóris Endre. Pécsi Napló, 1893. november hó 1.