Pécsi Napló. 1893. november (2. évfolyam, 254-278. szám)

1893-11-01 / 254. szám

II. évfolyam. ményre fog jutni, hogy korántsem elégséges a jótékonyságra, ha derűre, borúra dobáljuk jobbra-balra a krajczárt, meg a népkonyhas jegyeket. Az igazi jótékonyság czélja nem az, hogy pillanatnyira, hanem hogy állandóan segítsen a szűkölködöm A jótékonyság nem rak annak kezébe, aki véletlenül az útját állja, hanem utána jár, ha csakugyan szegény-e a kéregető ? miben szűkölködik ? mikép jutott szomorú állapotjába ? Azután elhatározhatja, hogy mily irányban segíthetne rajta, de nem má­ról holnapra, hanem úgy, hogy az lehetőleg állandó szerzés­módhoz méltó emberi létre jusson. A szűkölködő viszonyainak az ismerete és az állandó segély nyújtása — ez az, ami a valódi jótékonyságot megkülönbözteti az alamizsna- osztogatástól. Oh, tudjuk, hogy annak a gyakorlása súlyosabb feladat, mint emez ! Ámde mégis — éppen a szegények érdekében, kérjük azokat, kiknek szíve van a tél nyomorultjai irányában: gondolják meg, a­mit mondot­tunk, mert adományuk csak akkor lesz ál­dás, csak akkor nem átok, ha az igazi jóté­konyság szellemével adják. Nálunk Pécsett a „szegényügy rende­zése“ azok közé a feladatok közé tarto­zik, melyeket régen kitűztünk megoldásra, de még komolyan soha se fogtunk a meg­oldásához. Ha majd összhangba hozzák a város évenkénti nagy áldozatait azokkal az áldo­zatokkal, melyeket ugyane czélra egyletek és magánosok hoznak meg , kevesebb pénz fe­­csér­edik el és több szegényen lesz segitve. Két referáda. — Levél a szerkesztőhöz. — Kedves szerkesztő úr! Két nagy eseményről kell referálnom kedves redaktor uram. Két olyan esemény­ről, a mely talán más kisebb rendezett ta­nácsú városban figyelmet sem érdemelne, ha­nem városunkban, mint szab. kir. városban mind a két esemény tollhegyre való. Az első szenzácziót keltő dolog az, hogy a „Pécsi nemzeti kaszinó” a napokban tartotta gyűlését és hogy ezen a gyűlésen megjelent mind a huszonnégy választmá­nyi tag. Ez pedig egy olyan figyelmet keltő do­log, a­mi a „Pécsi nemzeti kaszinó“ törté­netében veres betűkkel lesz megírva. Huszonhárom választmányi tag tudja hivatását. Minden gyűlésre eljárnak ponto­san, csak a huszonnegyedik, kivételes alka­lomkor szokott fellépdelni a kaszinó szőnyeg­gel borított lépcsőin. Ez a huszonnegyedik pedig a Tóni bácsi. Hogy ki ez a bácsi, azt nagyon rövi­den elmondhatom. Egy minden porczik­ájában jó hazafi, egy nagy pénzintézetnek az igaz­gatója és jó kártyás. Ennyi jó tulajdonsága mellett van azon­ban egy rossz oldala is, hogy nem tűri a rossz kártyást és hogy irgalmatlanul lehurrogatja azt, a­ki kvart­ asz-bellára elbukik. A napokban azután megtörtént vele a Ribayban, hogy ő bukott el kvart­ asz-bel­­lára. H­o­f­­­e­r Kóbi meg is kontrázta Tóni bácsit erre a nagy lapra és csodának­ cso­­dája, Kóbi a kontrát meg is nyerte. A partnerek most arra vártak, hogy Tóni bácsi összeszidja őket, mert megbuk­tatták. De csalódtak. Tóni bácsi szépen lemorzsolta a három pengőt, összecsapta a kártyát és ünnepélye­sen kijelentette: -- Tisztelet, böcsület, most az egy­szer engem szidjanak össze ! Ezzel azután felkelt és ment egyenesen a­­Pécsi nemzeti kaszinók gyűlésére. Ott ült már mind a huszonhárom vá­lasztmányi tag egy csomóban és Tóni bá­csi megjelenése nem csekély meglepetést idé­zett elő. Tóni bácsi szótlanul foglal helyet egy üres széken és várta a napirendre kitűzött tárgyakat. Szóba került az új kaszinó ügye. Mind a huszonhárom választmányi tag egyhangú­lag amellett kardoskodott, hogy uj kaszinóra szükség van. Tóni bácsi azonban visszagondolt Róbi kontrájára, végigsimogatta ezüstös szakállát és röviden csak ennyit mondott : — Nem kell uj kaszinó ! A huszonhármasok összenéztek és ösz­­szeesküvésre gondoltak. Kapaczitálni igyekez­ték a jó bácsit. Erre a kapaczitáló szerepre pedig L­a c­z­i fiskálisunk, a pécsi Bou­langer vállalkozott. — Ugyan Tóni bácsi, ne legyen ellene az új kaszinónak, hiszen nagy szükségünk van arra. Tóni bácsi megkontrázta a kapaczitálót és újból kijelentette : — Nem kell kaszinó ! A választmány azonban Tóni bácsi el­lenvetése daczára kimondta a határozatot, hogy lesz új kaszinó. Tóni bácsi semmiségi panaszt nyújtott be a határozat ellen. Csak mikor a mi Bou­­langerünk felvilágosította, hogy itt semmiségi panasznak nincs helye, Tóni bácsi megelége­dett a következő nyilatkozattal: — Ne jól van, hát legyen új kaszinó. De oda rossz kártyás ne tegye be a lábát. A választmány hosszas tanácskozás után elfogadta Tóni bácsi ebbeli előterjesztését, így tehát alapos kilátásunk van arra, hogy a kaszinóban csupa jó kártyások lesznek. Annál többet kell azonban majd szen­vedni a rossz kártyásoknak a­­ Ribayban. Szegény Ribayisták. * * * A másik figyelmet keltő dolog egy ju­bileum. Rendes körülmények között ez sem volna valami rendkívüli dolog, mert hát utó­végre ma már minden veterán generális ju­bilál, hanem a jelen esetben egy orvos tar­totta jubileumát, még­pedig 50 éves orvosi működésének ráldásos megünnepelését. A kollegák teljes számban üdvözölték a derék kartársat. Az üdvözlő beszédet a ttéssel felpiperézzük, a változó divat hiú kénye szerint öltözködünk, holott nem so­kára rothadás és hamukodás leszen a sötét sírban, a mi egyetlen, drága öltözetünk. Mit használ, míg egészségesek vagyunk, a test in­dulatai kényére napjainkat világi örömekben leélnünk, mit használ a szépség személyéhez ragaszkodni, kinek nem sokára porba om­ladozó földi szépségek bűzét kiállani nem bírjuk ? Íme, az előbb imádott legszebb bálvány ma már a rothasztó sírban hever, hol őt immár, mint a halál nyomorék vázképét,nincs a­ki csak egy pillanatra is méltatná. „Quum faex, quum simus, quum terra levissima simus, Unde superbimus, quando perimus.“ (Ha szemét, ha jár, ha a leghitványabb por leszünk, Mivel kevélykedjünk, ha majd meghalunk?) Ó, ne csak a halottak napján, hanem máskor is siessetek a halottak sírjaihoz és halljátok ott, mit ezek nektek a romlandóság sötét mélyéből hirdetnek. Némelyik fatalizmusból, másik pesszi­mizmusból, a harmadik optimizmusból kibékül a halál gondolatával, de mégis, végszükség­ből, mint serény munkás, ki napi munkájá­ban elfárasztván testét, csak a késő éji órá­ban fordul nyugovóra. Én az iskola poros padjain, a színház néző­terén, a kórházak bonettermeiben, a világi ítélőszék csarnokaiban, az élet küzde­lemteljes harczaiban épp úgy, mint a rideg temető kivájt gödre szélén mindig és min­denütt elmémben forgatom : „memento mori!“ Ó, én bizonyos félelemmel párosult tiszte­lettel, bánatos kegyelettel, nem keresett kedv­teléssel, borongó ábrándozással és még tudja Isten az érzelmek mily sokszoros, különféle vegyülékével bolyongok a sirkertben, a túl­­világiak e megszentelt hajlékában. Minden sirhalom, e régi jó ismerősim, azt mondják felém tova mentemben : „a ti éltetek, ó emberek, nem egyéb a hirtelen elenyésző füstnél.“ „Jertek, szálljatok le gondolataitokban — úgymond minden halotti sír — a föld sö­tét üregébe, a mit köz­anyánk hidegen tá­tongó gyomrába és vizsgáljátok itt a mi ha­landóságunk maradványait, mit láttok itt, megrothadt, szétomolt tetemeket, szétszórt, száraz, zörgő csontokat, melyeknek össze­tartó inait és húsát a férgek már rég fel­emésztették, utoljára pedig ezekből sem egyebet, mint legföljebb egy-két maroknyi hamut, port. Vegyétek ezt a hamut, ezt a csontokat kezeitek be és kérdezzétek önma­gátoktól: vájjon ez dúsgazdag, vagy koldus­nak, vagy ősz fejű aggastyán, vagy virgoncz fiatalnak maradványa-e, vagy talán valami csodaszép, vagy torzalaknak a hamva-e ? „Ugy­e, bizony semmi különbséget nem ta­láltok a sir pora és pora, hamva és hamva között.“ * Ha a halál után mindent, de mindent itt kell hagynotok, ha nektek a sötét siron kivül egyebetek nem marad, vájjon miért töritek magatokat, ó emberek, éjjel-nappal a múlandó kincsek és gazdagság miatt, miket ritkán gyűjtötök igaz után és telhetet­len, mohó fösvénységgel őriztek ? Miért irigy­kedtek egymás ellen a föld múló javai miatt, miután rövid idő múlva a szemfödélen és a négy deszkán kivül semmit a sírba nem visztek! Mit használ, ha testünket, mely nem sokára a férgek eledele leszen, kevés fény- Dr. Flóris Endre. Pécsi Napló, 1893. november hó 1.

Next