Pécsi Napló, 1893. december (2. évfolyam, 279-304. szám)
1893-12-03 / 281. szám
fi. évfolyam. 1893. Vasárnap, deczember hó 3. 281. (303.) szám. POLITIKAI NAPILAP. Előfizetési árak: egész évre 12 írt (24 korona), fél évre 6 írt (12 korona), negyed évre 3 írt (6 korona), egy hóra 1 írt (2 korona). Egyes szám ára 5 kr. Felelős szerkesztő: VÁRADY FERENCZ. Szerkesztőség: Király-utcza 2. sz. Heindlhofer-féle ház. Kiadóhivatal: Király-utcza 4. sz. (Engel Lajos könyvkereskedése.) — Kéziratot nem adunk vissza. Militarizmus. Pécs, 1893. decz. 2. (**J Mint midőn a szomjas vándor tespedt vizet iszik, mely nem üdít, szomjat nem olt, úgy van a magyar nemzet valami tizenöt esztendő óta törvény alkotásaival. Rendszer nélkül készítgetjük az ujabbnál-ujabb törvényeket, toldozunk-foldozunk, egy-egy divatos jelszót kidobunk az „óh nép“ közé, hadd rágódjék rajta és aztán hagyjuk a kormánygépét forogni eszeveszettül, iránytalanul, mint valami fatalisták, hogy ha a végzet akarja, hát Magyarország fennállhat az idők végezetéig. Hasztalan kenegetjük a nyikorgó államgépet polgári házassággal, adóreformmal, a vége előbb-utóbb katasztrófa lesz, mert nálunk czéltalanul forgácsolódik el sok szent ihlet, és eredménytelenül marad sok terv nélkül működő nemes törekvés. Mintha a homok inná el, nincs látszata, nem termékenyít. Ha történelmünkön végigtekintünk, az nem egyéb, mint az emissziók ezeréves lánczolata. Hisz mi még nemzetiségileg sem szervezkedtünk. Pedig napjainkban minden nép tömöríteni igyekszik erőit s az újabb kor államalakulásai is erre vallanak. Mi még saját hazánkban is szét vagyunk szórva és nem a jelenlegi kormányunk bűne, hogy sok oly mindent kell nélkülöznünk, melyek az önálló államiság feltételeit képezik. Hisz a Rákóczy-korszaktól fogva mindig Bécscsel voltunk állandó küzdelemben, az akkori bécsi felfogás még most is megvan, ott az a mi legnagyobb bűnünk, hogy létezni bátorkodunk. Ennek a felfogásnak a kifolyása, hogy nekünk minden vívmányunkat úgy kell kicsikarnunk a bécsi uraktól, mi mellett aztán a budapesti fiókparlament olyforma komédiának tűnik föl, akár csak egy marionett színház, ahol egy kéz mozgatja az összes bábokat. Beszélhetnek aztán nekünk haladásról, a magyar nemzeti eszmék gyüzedelméről, ez mind csak pictus masculus marad, a vége a dolognak az, hogy a szabadságharcz után negyvenöt év múlva is Bécsből flótáznak nekünk, és mi abban a kalitkában, melybe önként belementünk, tánczolunk erre a nótára,, hogy szinte dagadnak bizonyos bécsi keblek az örömtől. A katonaság ügye Magyarországon ennélfogva állandó nyílt kérdés 300 esztendő óta, és tán ez idő hosszúsága teszi, hogy a jó bécsiek nem tudnak lemondani a közös, voltaképpen osztrák őrszemekről, melyek akár csak egy meghódított tartományban, folyvást a nyakunkon vannak. Pedig míg Magyarországnak önálló magyar hadserege nincs, addig hiába minden haladás, annak nem mi veszszük a hasznát, mi csak pusztulunkveszünk. Panaszaink, feljajdulásaink a vett sérelmekért siket fülekre találnak, és mintha vergődéseinken örülnének ott fönn — marad minden, mint volt régen. Ez a régóta meggyökeresedett nézet szülte aztán azt a katonai szellemet, mely a legutóbbi Fejérváry-féle ominózus véderőtörvény meghozatala óta uralkodik Magyarországon. Ez a szellem béklyóba veri az egész nemzet gondolkodását prófuszokkal, kurtavasakkal hozzászoktat már minden ifjú magyart a hadseregben uralkodó felfogáshoz. Mondanunk is fölösleges, hogy ez a szellem nyelvében német, erkölcseiben kegyetlen, hazafiságában svarczgelb, fegyelmében szabadságellenes. Az a katonai nevelés, melyet a közösnek nevezett hadseregben ifjúságunk nyer, évtizedeken át folytatva, Magyarországra nézve végzetessé válik. Éppen ezért a hadsereg kérdése a magyar nemzet létérdekei közé tartozik, csak, mit tesz az ifjúnak, erősnek, s a mellett szerelmesnek lenni! Egy darab felhőtlen ég sugároz akkor felettünk . . . ó sirt! Halljátok, ő sirt! Az a kis leány, a kiről Béla ur úgy találja, hogy a legszebb szemei, s a legparányibb kacsói vannak az egész világon! s a kit Béla ur két hét múlva, mint kis feleséget fog magával repíteni. Ő sirt, a kis Giza . . . Hát úgy volt az, hogy Béla ur, a mint gőzerővel elvégezte hivatalos teendőit, először elment megnézni leendő lakásukat, menynyire haladt már a kárpitosja bútorokkal, onnan pedig menyasszonyához robogott el, hogy tudósítsa őt is azokról, amiket látott. Persze el van ragadtatva általok . . . — Jaj ! Gízácska! ha látná, ha tudná, milyen kedves, milyen bájos kis fészek! Igazán olyan, mint egy madár fészek, a melynek puha, selymes a bélése. — Igazán ? Olyan, mint egy fészek ? Puha selymes a bélése ? Oh be kedves lehet ! Be szeretném meglátni ! A „Pécsi Napló“ tárczája A b r e d é s. Megcsalt a szivem dobogása, Midőn először láttalak, Lehet, szemed sugára vett meg, Lehet, pirosló ajakad, — De én másnak gondoltalak ! Azt hittem, az vagy, a kit én itt Lelkemben már rég hordozok, Kit — rám mosolygó kék szemével, — Szivem százszor megálmodott, S meglelni tuti soksem fogok! Az volt, övé, minden vonásod, Szemed sugara is az, az. Mégis — hogy most ébredek csak! Kel ajkamon késő panasz : Hogy még se, még se’ te vagy az! Mit tudom én, hogy mi hiányzik Tán egy sugár a sziveden; Egy semmiség, mit meg se lát más, De mit nem pótol én nekem: A mennyország gyönyöre sémi . . . Megcsalt a szivem dobogása Midőn először láttalak. Lehet, szemed sugára vett meg, Lehet, pirosló ajakad. — De én másnak gondoltalak! Szabolcska Mihály. Idill. Öh! ti aranyos napsugaras órái annak a boldog kornak, amikor csak egy lényt, egy szót ismerek: a kedvest, a szerelmet, de vágyom is utánatok ! Be, szívesen koptatnám még egyszer az iskola kemény padjait, hogy újra érezzem, újra átéljem azt a titkos sejtelmet, ami olyan édessé, olyan kívánatossá tesz tégedet! Most, mikor az átkozott köszvény miatt egész nap egy helyen bepolálva kell ülnöm, mint a kisgyereknek, most tudom Mai számunk 24 oldalt tartalmaz.