Pécsi Napló, 1893. december (2. évfolyam, 279-304. szám)

1893-12-03 / 281. szám

fi. évfolyam. 1893. Vasárnap, deczember hó 3. 281. (303.) szám. POLITIKAI NAPILAP. Előfizetési árak: egész évre 12 írt (24 korona), fél évre 6 írt (12 korona), negyed évre 3 írt (6 korona), egy hóra 1 írt (2 korona). Egyes szám ára 5 kr. Felelős szerkesztő: VÁRADY FERENCZ. Szerkesztőség: Király-utcza 2. sz. Heindlhofer-féle ház. Kiadóhivatal: Király-utcza 4. sz. (Engel Lajos könyvkereskedése.) — Kéziratot nem adunk vissza. Militarizmus. Pécs, 1893. d­ecz. 2. (**J Mint midőn a szomjas vándor tes­­pedt vizet iszik, mely nem üdít, szomjat nem olt, úgy van a magyar nemzet valami tizenöt esztendő óta törvény alkotásaival. Rendszer nélkül készít­­getjük az ujabbnál-ujabb törvényeket, toldozunk-foldozunk, egy-egy divatos jelszót kidobunk az „óh nép“ közé, hadd rágódjék rajta és aztán hagyjuk a kormánygépét forogni eszeveszettül, iránytalanul, mint valami fatalisták, hogy ha a végzet akarja, hát Magyar­­ország fennállhat az idők végezetéig. Hasztalan kenegetjü­k a nyikorgó államgépet polgári házassággal, adó­reformmal, a vége előbb-utóbb katasz­trófa lesz, mert nálunk czéltalanul for­­gácsolódik el sok szent ihlet, és ered­ménytelenül marad sok terv nélkül működő nemes törekvés. Mintha a ho­mok inná el, nincs látszata, nem ter­mékenyít. Ha történelmünkön végigtekintünk, az nem egyéb, mint az emissziók ezer­éves lánczolata. Hisz mi még nemzeti­ségileg sem szervezkedtünk. Pedig nap­jainkban minden nép tömöríteni igyek­szik erőit s az újabb kor államalaku­lásai is erre vallanak. Mi még saját hazánkban is szét vagyunk szórva és nem a jelenlegi kormányunk bűne, hogy sok oly mindent kell nélkülöz­nünk, melyek az önálló államiság fel­tételeit képezik. Hisz a Rákóczy-kor­­szaktól fogva mindig Bécscsel voltunk állandó küzdelemben, az akkori bécsi felfogás még most is megvan, ott az a mi legnagyobb bű­nü­nk, hogy létezni bátorkodunk. Ennek a felfogásnak a kifolyása, hogy nekünk minden vívmányunkat úgy kell kicsikarnunk a bécsi uraktól, mi mellett aztán a budapesti fiók­par­lament olyforma komédiának tűnik föl, akár csak egy marionett színház, a­hol egy kéz mozgatja az összes bábokat. Beszélhetnek aztán nekünk hala­dásról, a magyar nemzeti eszmék gyü­­zedelméről, ez mind csak pictus mascu­­lus marad, a vége a dolognak az, hogy a szabadságharcz után negyvenöt év múlva is Bécsből flótáznak nekünk, és mi abban a kalitkában, melybe ön­ként belementünk, tánczolunk erre a nótára,, hogy szinte dagadnak bizonyos bécsi keblek az örömtől. A katonaság ügye Magyarországon ennélfogva állandó nyílt kérdés 300 esztendő óta, és tán ez idő hosszúsága teszi, hogy a jó bécsiek nem tudnak lemondani a közös, voltaképpen osz­trák őrszemekről, melyek akár csak egy meghódított tartományban, folyvást a nyakunkon vannak. Pedig míg Magyarországnak ön­álló magyar hadserege nincs, addig hiába minden haladás, annak nem mi veszszük a hasznát, mi csak pusztulunk­­veszünk. Panaszaink, feljajdulásaink a vett sérelmekért siket fülekre találnak, és mintha vergődéseinken örülnének ott fönn — marad minden, mint volt régen. Ez a régóta meggyökerese­dett né­zet szülte aztán azt a katonai szelle­met, mely a legutóbbi Fejérv­áry-féle ominózus véderő­törvény megh­ozatala óta uralkodik Magyarországon. Ez a szellem béklyóba veri az egész nem­zet gondolkodását prófusz­okkal, kur­tavasakkal hozzászoktat már minden ifjú magyart a hadseregben uralkodó felfogáshoz. Mondanunk is fölösleges, hogy ez a szellem nyelvében német, erkölcsei­ben kegyetlen, hazafiságában svarcz­­gelb, fegyelmében szabadságellenes. Az a katonai nevelés, melyet a közösnek nevezett hadseregben ifjúságunk nyer, évtizedeken át folytatva, Magyarországra nézve végzetessé válik. Éppen ezért a hadsereg ké­rdése a magyar nemzet létérdekei közé ta­rtozik, csak, mit tesz az ifjúnak, erősnek, s a mel­lett szerelmesnek lenni! Egy darab felhőtlen ég sugároz akkor felettünk . . . ó sirt! Halljátok, ő sirt! Az a kis leány, a kiről Béla ur úgy találja, hogy a legszebb szemei, s a legparányibb kacsói vannak az egész világon! s a kit Béla ur két hét múlva, mint kis feleséget fog ma­gával repíteni. Ő sirt, a kis Giza . . . Hát úgy volt az, hogy Béla ur, a mint gőzerővel elvégezte hivatalos teendőit, elő­ször elment megnézni leendő lakásukat, meny­nyire haladt már a kárpitosja bútorokkal, on­nan pedig menyasszonyához robogott el, hogy tudósítsa őt is azokról, a­miket látott. Persze el van ragadtatva általok . . . — Jaj ! Gízácska! ha látná, ha tudná, milyen kedves, milyen bájos kis fészek! Igazán olyan, mint egy madár fészek, a mely­nek puha, selymes a bélése. — Igazán ? Olyan, mint egy fészek ? Puha selymes a bélése ? Oh be kedves le­het ! Be szeretném meglátni ! A „Pécsi Napló“ tárczája A b r e d é s. Megcsalt a szivem dobogása, Midőn először láttalak, Lehet, szemed sugára vett meg, Lehet, pirosló ajakad, — De én másnak gondoltalak ! Azt hittem, az vagy, a kit én itt Lelkemben már rég hordozok, Kit — rám mosolygó kék szemével, — Szivem százszor megálmodott, S meglelni tuti soksem fogok! Az volt, övé, minden vonásod, Szemed sugara is az, az. Mégis — hogy most ébredek csak! Kel ajkamon késő panasz : Hogy még se­, még se’ te vagy az! Mit tudom én, hogy mi hiányzik Tán egy sugár a sziveden; Egy semmiség, mit meg se lát más, De mit nem pótol én nekem: A mennyország gyönyöre sémi . . . Megcsalt a szivem dobogása Midőn először láttalak. Lehet, szemed sugár­a vett meg, Lehet, pirosló ajakad. — De én másnak gondoltalak! Szabolcska Mihály. Idill. Öh! ti aranyos napsugaras órái annak a boldog kornak, a­mikor csak egy lényt, egy szót ismerek: a kedvest, a szerelmet, de vágyom is utánatok ! Be, szívesen kop­tatnám még egyszer az iskola kemény pad­jait, hogy újra érezzem, újra át­éljem azt a titkos sejtelmet, a­mi olyan édessé, olyan kívánatossá tesz tégedet! Most, mikor az átkozott köszvény miatt egész nap egy helyen bepolálva kell ülnöm, mint a kis­gyereknek, most tudom Mai számunk 24 oldalt tartalmaz.

Next