Pécsi Napló, 1895. augusztus (4. évfolyam, 184-207. szám)

1895-08-01 / 184. szám

tarkantöség. t»*tocry ■ és király­­ioxa vikán (Rolb* wilfer-i H. ház.) Telefon log. Eteiáhiva­l: Silar-köz 2. szám . Biagdl Ármia IcSajmnyomdájában. Negyedik évfolyam. Khiratot shot adunk viszza.PÉCSI NAPLÓ (PÉCSI ÚJSÁG) POLITIKAI USTA­IL­AJP. lapelárusitónál. Pécs, 1895. Csőtört­ök, augusztus 1. 184. (819.) szám. Előfizetési ink: Egész évre . 12 frt Fél évre . . . „ Negyed és re 3 „ Egy hóra . 1 „ Egyes ssim in 5 tar. Egyes számok kaphatók minden Többet hallani magyarul — mint németül! Pécs, aug. 1. Ha ezt a mondatot, úgy amint azt e sorok fölé írtam, csak úgy hallottam volna, amint azt leírtam, kétségtelenül jól eső megelégedés­sel tölt vala el, ha mindjárt a mi szépséges magyar fővá­rosunk legszebb útjáról, az Andrássy­­útról volna is szó. Mert valljuk be az igazat, a mi székes fővárosunk, mely mindent, a mi szép, a mi drága, a mi értékes és tanulságos, önmagában köz­pontosít és ólomsúlylyal nehezedve a magyar vidéki városokra, azoknak fej­lődését egyszerűen lehetetlenné teszi, nem magyarosodik oly mérvben, a­mily rohamosan szépül. Kosmopolita város az, a szó szoros értelmében és a­ki tavaszi vagy őszi estéken belevegyül, az Andrássy boulevardon föl alá höm­­pölygő emberáradatba, gyakrabban hallja ott a német szót, mint azt a nyelvet, melyen Arany János és Petőfi Sándor énekelték el a költészet remekeit. De nem Magyarországról van ezúttal szó, hanem a napokban iseidből Graz felé jőve Ausseeban egy bécsi orvos és egy ottani fiatal gyáros szálltak kocsimba, és a fia­tal gyáros kérdezősködésére, milyen az ausseei élet, az orvos azzal a bizonyos megvető mosolylyal ajkain azt felelte: Pfus, man hört ja bedeutend mehr un­garisch, als unsere Sprache! Az talán kevéssé tarthat olvasóink érdeklődésére igényt, hogy ha mindjárt mint foga­­datlan prókátor is, mit feleltem az illető uraknak, de tény az, hogy annak a bécsi orvosnak igaza volt. A Salzkam­­mergutban létező fürdőkben, kezdve Salzburgot, Gmundent, Ausseet, Ischlt hemzsegnek a magyarok, és amit az Andrássy­ úton még el nem érhettünk, itt magyarul beszélnek a magyarok, és tout Budapesttel találkozhatni az elő­kelő sétányokon. Ha az ember Karinthiában a wörthi tó hullámain kis csolnakban siklik tova, ha a Wolfgang Jon, az Atterseen, vagy bármely salzkammerguti gőzös fedél­zetéről pillant a csendes vízre, a hul­lámok csobogásába bele­vegyül a ma­gyar szó. Jóleső örömmel tölt el, hogy így távol hazánktól is annyi helyen és oly sok alakról hangzik el az édes anyanyelv, de elgondolkozva, közgaz­daságilag ítélve meg a kérdést, ha gondolva a magyar hegyvidékre, a magyar tengerre, a magyar fenyve­sekre, hús­erdeinkre, minden betegség ellen irt nyújtó fürdőhelyeinkre, azok­nak rohamos elszaporodására, lehetetlen, hogy azon kérdés ne foglalkoztasson bennünket, helyes-e, a tényekkel indo­kolható e, hogy az osztrák sógornak azon tiszta szívből fakadó panaszos szavára adunk indokot: Pfuj, többet hallani itt már magyarul, mint a Schul­­verein által terjesztett germán nyelven? Bizony ezt indokolni nem lehet! A magyarban és ez különösen jel­lemző a magyar fajra, akkor ébred föl igazában a hazafias buzgalom, ha azt a fekete sárga határt átlépve, el­hagyja Magyarországot. Külföldön magyarul beszél a magyar. Nem tudom, azért-e, mert jó renoméja van a ma­gyarnak, mint gavallérnak a külföldön és a pinezérek arról ismerik őket, hogy nagyobb borravalót adnak az angolnál, vagy tán azért, mert tényleg jobban egymáshoz simulnak külföldön a ma­gyarok, de annyi tény, hogy a magyar ember külföldön csak kényszerűségből beszél idegen nyelvet és mihelyt ma­gyarral van együtt, kizárólag saját nyelvét használja. Nem lehetne ez ott­hon is így? Francziaországot tényleg egységes nyelve tette nagggyá. Nem­zeti az minden izében, lelkesedik min­denért, ami franczia és ma már arra kény­szerítette a külföldet, hogy a falon­ i Az öreg Hansz-ot letorkolják. (A »Pécsi Napló« eredeti tárczája.) Nincsen olyan goromba ember sem a szűkebb, sem a tágabb Magyar hazá­ban, mint az öreg Hansz, a kőmíves pallér. Ha józan, (ami vajmi ritkaság), ha kapatos, (ami nála rendes dolog,) az tel­jesen egyre megy : ő mindig goromba. Több legénynyel dolgozik, azok úgy félnek tőle, mint valami mumustól. Még bíró uram is csak amúgy szőrmentiben mert vele bánni, mert az öreg Hansz nem néz senkire, úgy lepocskindázza az em­bert, hogy van egy hétig mit nyelnie. Hja, aki megjárta Veniciát, Manto­­vát és Majlandot, aki harczolt Páviánál, Mari­aránál, Custozzánál, akit meghurczol­­tak f­ranczia-olasz fogságban, aki hónapo­kat töltött piszkos, fenékes cassamaták­­ban lóhúson, meg Zwiebackon, annak van jussa a gorombasághoz. Mert, hogy ott szolgált ő is a dicső emlékezetű Franz Karloknál, a genie­­corps-ban. Vért ugyan nem ontott, de az ő vérét ontották, ugyanis egy goromba zuár-picca úgy keresztül szúrta a c­omb­­ját, hogy megfeküdte három hétig. Szerencse, hogy azalatt megkötötték a békét, mert amilyen haragra gerjedt Hansz ezen a gorombaságon, hát bizony egymaga megette volna az egész ellen­séget. Hanem akkor már minden későn volt. Hanszot is haza bocsájtották kilencz évi, négy hónapi és hat napi szolgálat után. De előbb mellére tűzték a vitézségi érdem­érmet. Hansz hazahozta mind a kettőt, t. i. a vitézségi érmet is, meg a nagy ha­ragját is. Hanem hat harag és harag közt van egy kis külömbség. Még a harag nem elég magában, hogy az harag legyen. Holmi nyápicz gigerli pulyka mérge, vagy valami ideges „biró-schéf“ fellob­­banása, az még csak pávián-trüsszögés, az még nem harag. De van egy haragvó oroszlán, az már valami! És az öreg Hansz, mikor haragudott olyan volt, mint egy haragvó oroszlán. Tudott a haragjával imponálni. Meg volt hozzá minden kelléke : szálas, izmos alak, bozontos szemöldökök, torzomborz bajusz, tagbaszakadt tenyerek, mind arra látszot­tak teremtve lenni, hogy izzó-porrá törjék azt, aki mer vele kötni. De hát. .. „ki merne kikötni égi háborúval, szélvészes, zimankós, viharos borúval“? Senki. Ha valakire rárivalkodott, arra rá volt rivalkodva. Az többet nem kért be­lőle. Olyan volt a hangja, mint az éles fejsze, hasogatta az ember fülét. Sokszor dicsekedett vele, hogy a kapitánya annak idején hányszor el­mondta : — Sie, Genie­ Corporal! Wenn ich die Stimme hätt’, wass sie hahn, ich wäret schon ein Feldmarschal-Lietenant. És mégis akadt egy ember, aki össze mert vele akaszkodni. De nem csak, hogy összeakaszkodott vele, hanem még le is torkolta őt. A dolog úgy történt, hogy útcsinálók jöttek a helyiségünkbe. Keresztül-kasul liogálták az utczát, árkot húztak a házak elé, úgy hogy a legsürgősebb takarodási

Next