Pécsi Napló, 1895. szeptember (4. évfolyam, 208-233. szám)

1895-09-01 / 208. szám

Hmnt kantóség: iMmcry é* király­­tw «árkán (Roth­­xm­iUer-tSl. ház.) Valafon 109. RmüUtiUI: Ü*tth@köz 2. szám f slagdl Ármia könyvnyomdájában. Kiúr atel Negyedik évfolyam. «¡■ adunk vissza.PÉCSI NAPLÓ (PÉCSI ÚJSÁG) POLITIKAI HSz-AJPUL.-AJP. lapd­ámsitónál. Vasárnap, szeptember 1. 208. (844.) szám. Pécs, 1895. Előfizetési ink Egész évre . 12 írt Fél évre . . . „ Negyed évre 8 „ Egy hóra ’. 1 „ Egyes szám in 5 kr. Egyed «zárnak kaphatók minden Világosság a sötétség ellen. PÉCS, aug. 31. (H. Jún.) Még csak néhányat for­dul a föld tengelye körül és befejezi azt a hatvan forgását, mely annak a tenger apróságnak a nagyobbacskákkal együtt, az egész év folyamán legked­vesebb szokott lenni. Letelik a nagy szünidő, hogy kezdetét vegye az uj tanév. Ez a fiatalságnak újabb mun­kát s küzdelmet, a szülőknek újabb gondot s kiadást jelent. Mindkét félre fontos időszak. Az egyik fél jövője megalapításához vagy elhibázásához fog, a másik fél, erkölcsi és anyagi javait gyermekében, vagy előnyösen gyümöl­csöztem vagy ezéltévesztve pusztítani kezdi. Ez időtájt sok szülőnek gyer­mekében helyezett reményével glorifi­­kált egér komor fellegek tarkítják, mert ösztönszerűleg érzik, hogy egy életben, az egyszer elhibázott életet hibátlanul újra kezdeni és ugyanabban az egy emberi életben a szülőnek két­szer vagyont szerezni kevesek sze­rencséje. Ez adja belső értelmét és komoly magyarázatát, hogy e fontos időtájt a szülők és gyermekeik érdekében czél­­zatosan fenhangon emeljük szavunkat és velük behatóbban foglalkozzunk. Kizárólagos c­élunk ezzel, hogy a szülő, gyermekében valóban elérje azt, a­mit az iskola közvetítésével elérni óhajt. Azért hallgassák meg őszinte tanácsainkat, melyekkel épp az ő álmaik elérése czéljából modern világosságot akarunk árasztani a régi sötétségbe, hogy ez egyszer már végleg eloszol­jon. Annál inkább szoros kötelességünk ez, mert városunk messze földön ki­magasló iskoláit a tanulók évente nö­vekedő ezrei keresik föl, mert ország­szerte tudva van, hogy a mi iskoláink kebeléből kikerült tanulók, képzettsé­güknél fogva, az ország bármely ma­gasabb tanintézetében az első helyeket szokták elnyerni. Egyébként iskoláink e kiválóságának tanúbizonysága az egykori tanulók hálája is, kik mint önálló férfiak, családapák évenként messze földről zarándokolnak váro­sunkba, a régi metropolisba, hol első kiképeztetéseket nyertek. A hála érzete és nyilvánulásának módja mértéke egy­szersmind az iskola értékének, mely­ből kikerültek. Vannak szülők, kik gyermekeiket ezúttal első ízben bocsájtják az élet küzdőterére, melynek iskola a neve, még számosabbak az olyanok, kik e küzdelmet az új tanévvel folytatják. Mindkét felet bizonyos aggály fogja el a nagy szünidő leteltekor, gyermek és szülő szorongó kebellel indul a követ­kező tíz hónapos küzdelemre, mert benső sugalat mondja nekik, hogy az iskola, bizonyos tekintetben a gladiáto­rok harczához hasonló, a küzdelemből az erősebb kerül ki győztesen. Ha a tanuló erősebb az iskola követelményei­nél, ő lesz a győztes, ellenkezőleg a legyőzött. A vállalkozó felek e kettős kép feletti töprengése természetes és ha bizonytalanságuk e kezdő stádiumánál megállapodnának, legtöbbje a küzdelmet meg se kísérelné. De ha tanácsaink meghallgatásra találnak, a küzdelemre vállalkozó gyermekek legnagyobb része Cincinnatus. (A »Pécsi Napló« eredeti tárczája.) Irta: Karr. 458. Kr. előtt. Pitymallott. Róma utczáin és terein csend honolt, a capitolium felől lágy, hűs levegő áradt az utczákon végig. Egy-egy utczasarkon álmosan dühöngött egy római rendőr. A szénatérre nyíló egyik sikátorból víg társaság bukkant elő. Tekintélyes pol­gárokból állott a csapat, mely széles lé­pésekkel vígan pletykázva haladt az aréna terére. Drága szövetű tógákban két patri­­ezius ment karöltve utánuk, majd egy rend­kívüli nagy, izmos és férfias szépségű pol­gár lépdelt, kinek büszke járása majd­nem ellentétben állott puritán egyszerű­­ségű tógájával, és azt a benyomást keltette a szemlélőben, mintha öltözete álruha volna, s mintha hordozója ezzel fejedelmi méltóságát takarná. E férfiú után egy légió­beli kapitány haladt, kinek bíborvörös tunikája kopottas vola. Széles, rövid, egyenes kardját vállra vetve horda és sóhajtozva bandukolt az előbb említett három férfiú után. A légiós után még három patriczius botorkált, az egyik törpe úri­ember, majd oly kövér, mint magas, egész kopasz fej­jel és rubinszinű orral, azután még két czimbora, kik hűségesen felváltották egy­mást a csuklásban. — Hé! Tarquinius! — kiáltá a törpe emberke, — Jupiterre mondom, ka­tonatiszt létedre akkorákat sóhajtasz, mint egy elaggott orgona. — Ne bántsd Pomponius ! — mondá visszatekintve a férfias járású polgár, — abban az átkozott makaóban egész havi zsoldját vesztette el Tarquinius, azért só­hajtozik. Fájdalmasan gondol kedvencz falerói italára, melyről egy egész hónapra le kell mondania. — Én ne bántsam ? ez csinos tőled, Cincinnatus ! mondhatom. Te főzöd le az egész kompániát, — besepersz nyolczezer tallért, és most azt mondod, hogy én ne bántsam Tarquiniust! — Csend, polgárok ! — mondá egyik a két csukló közül, fölemelvén elejtett napernyőjét. Csend ! mon—mon—dóm ! Cin—cin—cinnatus hűk ! fizet te nálad behűtött cognacot, mert»erre nagy szűk— szűk­ségünk van hűk !... különben is ideje lesz, ha kinyitod gyógyszertáradat, kis ember. Odaértek az aréna átellenében álló nagy bérpalotához, melynek sarkán Pom­ponius gyógyszertára volt. Miután a kis ember kinyitá a bolt ajtaját, a társaság belépett. Pomponius meggyújta a légszeszt, azután a patikából a pro­vizor szobájába ment azt fölkeltendő, ki is pár pillanat múlva kijött. Szánalmasan halvány arcz, kancsal szemekkel, melyek fölött teljesen hiány­zottak a szemöldökök. Sietségében tuni­káját fordítva ölte fel, mely körülmény hangos hahotára indította az éjszakát át­virrasztott kompániát. Azonban már töltve állottak a cog­­nacos pohárkák s ekkor Cincinnatus egy pohárkát felragadva Pomponiushoz fordult s igy szólt: — Köszönöm, derék Pomponius és nektek barátim, hogy társaságtokba föl­­vevétek. Nem vagyok patrícius, csak egy­szerű szántóvető ember, és mégis ti, mint barátotokkal bántatok velem. Megengedi­tek tehát, ha ezen barátságot részemről föntartani óhajtandó, áldomásként e po­hárka tartalmát ez uj barátságra üríteni bátorkodom, egyszersmind kérlek benne­teket, vegyétek vissza a tőletek elnyert nyolczezer tallért, miután a pénzt most már nem tarthatom meg. Azt barátaimtól mai számunk 16 oldalra terjed.

Next