Pécsi Napló, 1895. szeptember (4. évfolyam, 208-233. szám)

1895-09-01 / 208. szám

* győztesen fog kikerülni a gladiátori küzdelemből, a szülő erkölcsi és anyagi javait gyümölcsözőleg helyezi iskolába járó gyermekébe. Mi tudjuk, mert ellestük, hogy a gyermekével városunkba érkező szülő baja már az iskola megválasztásával kezdődik. A mi előnyünk, hogy több­féle iskolával rendelkezünk, a körünkbe érkező szülőnek gondot, fejtörést s ha magára van hagyatva, olykor kínos vajúdást okoz, hogy gyermekét azok melyikébe adja. Ha azonban régi jó barátra, vagy bőbeszédű ismerősre akad, azok szimptóiája vagy érdekkörénél fogva gyorsan bekövetkezik az elhatá­rozás a­nélkül, hogy a gyermek haj­lamait, tehetségeit bármelyikük kipu­hatolta, megvizsgálta volna. Megszám­lálhatatlan romlás, pusztulás, családi tragédiája, kutforrása szokott ez lenni. Első tanácsunk tehát az, hogy mielőtt a szülő gyermekével városunkba in­dulna, lehetőleg alaposan és elfogulat­lanul maga bírálja meg gyermeke haj­lamait, tehetségeit s ennek alapján, mi­kor körünkbe érkezett, az iskola milyen­ségével tisztában legyen. Nem lehetetlenséget, sem a csa­ládi szentély elárulását, hanem a ne­velés, oktatás egyik sarkalatos kellé­két hozzuk tudomására a szülőközön­ségnek azzal a tanácsunkkal, hogy a fentebb ajánlott higgadt bírálat után a szülő s általa inspirált gyermeke, de különösen a szülő teljes bizalommal lépjen az önválasztotta iskolába és ez előtt, mint legdrágább kincse neve­lés-oktatásának folytatója az iskola előtt, gyermeke tulajdonait és gyerme­kével való czélját őszintén tárja föl, hogy ezáltal a fejlesztés menete annál közvetle­nebbül és akadálytalanabbul a szülői ház intencziói szerint nyerjék folytatásukat, vagy ha esetleg valami tévedés történt, jó értelemben mielőbb korrigálva legyen. A­mely iskola iránt a szülőben ez az érzés föl nem ébredhet, gyermekeivel valószínűleg jobbat tesz, ha annak kü­szöbét át sem lépi. Mert a gyermek szülőjétől, mint e világon legnagyobb és legelső erkölcsi tekintélyétől, a bi­zalmatlanságot épp úgy, mint a bizal­mat ösztönszerűleg veszi át. Gyerme­kük jövője pedig csakis az őszinte bi­zalmon és az okos szereteten épít­hető tovább helyes mederben. S ha a szülő e természetes és nemes alaphang­gal ruházza át munkája folytatását az iskolára, a tanév folyamán történő szükséges érintkezéseik a bizalmat csak öregbíteni, és a két fél válvetett er­kölcsi közremunkálását a szó legne­mesebb értelmében gyümölcsözni, áldá­sossá fogják tenni. Ezek után szigorú kötelességünk, hogy az érdekeltek figyelmét egy ké­nyes közkereseti ágra hívjuk fel. Lehet, hogy félreértenek, még könnyebben megeshetik, hogy a monopólium lólá­bát magyarázzák ki sorainkból. De mindez az őszinte szótól nem tart vissza, mert tudjuk, hogy kötelesség­­szerű tanácsunkkal a szülői háznak sokat használhatunk, míg lelkiismere­tes indokolás nélkül még az Úr imáját is félre lehet magyarázni. Ismeretes dolog, hogy szervezeténél fogva az iskola munkája nagyobb­részt belső és bizonyos meghatározott órákhoz van szabva. Ezek múltával az iskola határa csak közvetett, minélfogva további gondozása a legjobb akarat mellett sem lehet oly közvetlen, minő­nek az ügy fontossága megkívánná. A gyermek az év legnagyobb részét az iskola falain kívül tölti el. Igen sok függ tehát attól, hogy azt az időt, minő körben éli át, mert a minden iránt fogékony fiatal lélekre a jó épp oly hatással van, mit a rossz, a ne­mes úgy mint a créda. Eléggé meg nem magyarázható fontos ok ez, hogy a szülőközönség egyszer már leszokjon azon régi balfogásáról, hogy az ide­genben gyermeke számára csupán éle­lem és szállásadót keressen, mint a mezőgazda a közraktárakban gabonájá­nak vagy egyéb jószágának. A múlt elszomorító tapasztalatai árán látták már egyszer be azt, hogy a­mint a szülő nevelés-oktatásának az iskola a folytatója, épp úgy kellene, hogy az idegenben, az iskola falain kívül a gyermeknek ne vállalkozója, hanem a szó komoly értelmében szülő helyettese legyen az, a­ki a közébe fogadja. S ebben a szülőnek hivatott útmutatója már az első belépésnél csak az iskola lehetne, mert az e tekintetben szak­értelemmel bírálná a körülményeket. De sajnos, ez ügyben hasztalan minden érv, bármi ékes beszéd, a szülők leg­többje halad a százados sötét mesgyén. „Ich gib , ich nehme“ börze-jelszó do­minál a család, az iskola, a kultúra rovására. Az ily szellem mellett idegenbe kerültek sorsát az esély, a véletlen rátermettség, a vaktában jól talált háznép gondossága menti meg a latin elcsenevészesedéstől, vagy a ro­hamos pusztulástól. Azok a szülők, kik a régi sötétséget elkerülve, mint nyertem el. És mert végre égetős,­ sietős munka vár reám a szántóföldön, tehát a viszontlátásig! S ezzel tunikája alatti övéből egy nagy halom arany és ezüst pénzt markolászott ki az asztalra. — Ju­piter veletek ! Ezzel Cincinnatus fölhörpintvén cog­­nac-ját, kiment a gyógytárból, mielőtt a visszamaradtak egy szót is szólhattak volna. — Gondolhattam volna ! — szólt el­sőnek Tarquinius, ilyen volt ez teljes életében. Nagylelkű, bölcs és igazságos. Jupiter a tanúm, nemesebb ember még nem fogta Itáliában az ekeszarvát. — Aeskulápra ! ez ember derekasan megszégyenített engem! De mondjátok ,csak ki ismeri ezt a Cincinnatust bő­vebben ? — Én ismerem Pomponius ! hisz az én révemen került asztalotokhoz, midőn legelőbb a „meleg dugóhúzódban boroz­tunk és igy végig lumpolta velünk az egész éjszakát. — Igen ! azonban nyolczezer tallért az ablakon kidobni azt hiszem egész Ró­mában nem cselekszi ezt után­a senki em­ber fia. — De nem ám ! — kontrázott rá mind a két csuklásban szenvedő. — Azonban ez nem változtat a szom­jas gégeállapotomon semmit, és én azt indítványozom, hogy ha van a háznál tojás, akkor igyunk knikkebeint. Ajánlá Claudius Rufus egyetemi tanár. — Hopp ! ad vocem kapanyél ! Uraim ! mit szóltok hozzá, hátha tojás­­rántottát csinálnék a borszesz lámpán és hozzá friss pilseni­t innánk ? •— Gilt ! — kiálták egy szívvel és lélekkel a patrieziusok. A provizor hamar lekapta szájáról a cognacos üveget, melyből önfeledten rá­húzott és rögtön hozzálátott a tojásrán­totta készítéséhez. Addig azonban a czim­­borák derekasan szopták a pilsenit. — Hármat ütött az óra ! — kiáltá Rufus, a homok órára tekintve.— Ez már mégis botrány ! — Hagyd el most az egyszer föl­kiáltásaidat és igyál inkább. Előbb azon­ban oszszuk el a pénzt, mondá Pom­ponius. — Én ellene volnék a pénz vissza­fogadásának, azonban jól ismerem Cin­cinnatus természetét, és így magam is ajánlom a pénz fölosztását. Cincinnatusra ezt vissza ráerőszakolni nem képes sem­miféle hatalom. Fölosztották tehát. Rufus ép­peá kezdte szép tenor hangjával : „Nagypénteken mossa holló a fiát!“, amikor két liktor rontott be a gyógytár ajtaján. — Vége Rómának ! Jupiter kegyel­mezzen nekünk ! — Mi az? — Mi baj? — ugráltak fel székeik­ről a duhaj­kodók. — Minucius teljesen megveretett, tábora az aegusiak által körülfogva és csak öt lovas menekülhetett ide, e le­sújtó hírt hozandó. — Lihegtek a lik­­torok. — Hol van az az öt lovas ? — kér­­ték egyszerre a patrieziusok. — A fórum előtt szálltak le a lo­vaikról, a néptömeg miatt nem mehetnek tovább. Jöjjetek a tanácsba, jöjjetek ! — És ezzel ott hagyták az elképedt társa­ságot. Tarquinius utánuk szaladt, s most tértek csak magukhoz a patrieziusok, kik mindannyian sietve követték Tarquiniust és a legelől szaladó két liktort. A fórum előtt majdnem egész Róma népe állott, hadonászva, kiabálva. Végre együtt volt a tanács, mely talán ez egy­szer volt tanácstalan. Egyszerre künn fölzúdul a Tarquinius hangja, mely túlharsogá a nép kiabálá­sát s kiáltá : „Pécsi Napló“ 1295. szeptember 1.

Next