Pécsi Napló, 1895. szeptember (4. évfolyam, 208-233. szám)

1895-09-01 / 208. szám

4 A mi pajzsunk. Hányszor irtunk hasábokat a vidé­kek elhanyagolásáról, hogy a­míg fővá­rosba kincseket temetnek bele, s forgal­maink nagy részét oda terelték, addig a vidéki városok nagy részéért mit sem tesznek! Budapesten úgy fújják fel a pa­lotákat, mint a hólyagot, s idelent még a viskókból is kihordozóskodnak jobb élő földre a lakosok (Slavónia, Amerika stb.) A fővárosban babyloni tornyokat építe­nek, óriás alkotásokat csinálnak­­ a mi pénzünkből, s nekünk egy vasútállomás, egy műhely, egy iskola sem jut! Pedig menynyi apró falu, puszta megmaradt, mikor Ninive és Babylon összeom­lottak?! . . Mi büszkék vagyunk a főváros emel­kedésére, hiszen az szívünk, büszkesé­günk De még sem illik a száz és száz milliókon épült pompa és ragyogás az elhagyatott, szegény, rongyos vidéki kis városokhoz! . . . Minden és minden csak Budapest, a vidéki városok pedig küzde­nek a megélhetés harczában, mert sem ipara, sem kereskedelme csak a sok ka­put egymás hátán, ezeknek meg nincs le­vegőjük. A fővárosi lapok nagy része szinte elhanyagolja a külső vidékek és városo­kat , csak akkor keresik fel, mikor előfi­zetés - gyűjtésről van szó!! Azért jól esett valahára a „Fővárosi Lapokéban olvasni Pajzs egy czikkét, melyben midőn leírja a főváros óriás emelkedését, hogy lakosságának száma csak egy év alatt 66 ezer lélekkel emel­kedett, s aztán rátérve a vidéki váro­sokra, igy folytatja: A német példaszó szerint, gondos­kodtak már arról, hogy a fák ne jöjjenek az égig. Míg tehát nagy politikai válto­zások nem lesznek, Budapestnek sorsa, hogy szerény második maradjon. Ha pe­dig egykor Budapest a politika esélyei folytán elsővé válnék, úgy is magától ro­hamosan következnék be emelkedése, sok­kal gyorsabb tempóban mint azt most képzelni is lehet. Ezért úgy vélekedünk, hogy egy­előre, nem feledkezve ugyan meg a foly­tonos külső fejlődésre, a belső nemzeti konszolidálásra kell a legfőbb súlyt fek­tetnünk. Szerény nézetünk szerint egy nemzet fővárosának arányban kell állania a nemzettel. Nem lehet czélunk, hogy a lakosság számát illetőleg Londont vagy Párist érjük utól, s sokkal fontosabb, hogy 600,000 lakosunk igazán magyar legyen s a magyar főváros a magyar nem­zetet méltón képviselje. Tulajdonkég a magyar nemzet tényleges viszonyainak teljesen megfelelne már egy 600.000 la­kosú főváros is s ha csak az ország belső állapotait tartanók szem előtt, bizonyára nem is gondolnánk arra, hogy Budapes­tet még nagyobbá tegyük. Ámde tekin­tetünket mindig versenytársunk, Bécs felé kell irányítanunk s innen magyaráz­ható, hogy mért ambic­ionáljuk annyira a számbeli emelkedést. De nem szabad immár megfeledkez­nünk arról, hogy míg Budapest egy év alatt 60.000 lakossal szaporodott, a vidék emelkedése éppenséggel nem tart ezzel lépést. Vagyis bizonyos, hogy a nagy erőkifejtés, melyet a nemzeti organizmus főváros érdekében tett, elvont sok erőt a vidéktől. Elhalaszthat­atlan teendőnk immár a vidék felé fordítanunk tekintetünket. Ez­előtt a magyar nemzet nem ismerte e fo­galmat: vidék- Nem létezett: fővárosi em­ber, vidéki ember. Mint a latin mondta : cívis romanus sum, úgy mondta a ma­gyar mindenütt az országban, hogy ő a magyar nemzet fia. Mióta a főváros úgy fejlődött s a vidék hátramaradt,­­ támadt az a bántó élő árnyalat: „vidéki.“ A köz­tudaton erőt vett az a nézet, hogy a vidéki hátrább áll a fővárosi mögött, mint ahogy a vidék elmaradt Budapest mögött. Első­sorban városaink azok, melye­ket fel kellene karolnunk. Budapesten már kevés év múlva le fog járni sok ház 30 éves adóelengedése, a 12—15 éves adó­­elengedések tovább is fennállanak. Véle­ményük szerint a nagyobb kedvezmé­nyekre Budapestnek többé szüksége nincs s az építkezés egy keveset sem fog csap­­pani, ha a kedvezményeket beszüntetik. A társadalmi vonzás törvényénél fogva Budapestre ezentúl is tódulni fog a la­kosság s miután így a népesség emelke­dése biztos, biztos az is, hogy a házépí­tés minden kedvezmény nélkül is jöve­delmező üzlet marad. Íme hogy példát említsünk, a víg­színháznak kértek 200.000 frt segélyt s végül is, midőn semmi segélyt sem kap­tak, mégis fölépítették a vígszínházat. Ma már Budapesten oly erős és hatalmas a vállalkozás, hogy többé kedvezményekre szüksége nincs s minden kedvezmény csak arra való, hogy a valóban segélyre szorulóktól a segélyt elvonja s vállalko­zóknak adja. Hanem igenis szükség lenne, hogy a valóban fejlődésképes vidéki városok részesüttessenek a legkülönbözőbb kedvez­ményekben, melyek úgy is csak befek­tetések, mert idővel busásan meghozzák a hasznot. Budapest jövőjéért nem kell aggód­nunk, — ám a vidék jövőjéért igen. Paizs.c­íme egy őszinte, igaz czikk, mely felkarolja a vidékek érdekeit s figyelembe ajánlja. Valóban itt az ideje, hogy gondolja­nak ránk terheink és nagy küzdelmeink közepette; mert ha elmarad, elszegényül­­nek a vidékek, ott állhatnak a főváros ragyogó tornyai, büszke palotái, a mi szegénységünk nyomása alatt­­a mind csak elomló roma! . . . Üdvözlünk Szó­szóllónk! Te vagy a mi pajzsunk!! Koboz István: Fővárosi levél. (Piros képű fővárosiak. — Nyaralás az uszodában. — A nyaralás hátrányai. — A színkörök munkája. — A haj­szolt vidámság. — Jakabffy öngyilkossága. — Nemzeti kaszinó. — Finom modor. — Válogatott társaság.­ Budapest, szept. 1. A­mit csak Szt.­István napkor, vagy más, a vidékiekre nagyobb vonzó erőt gyakoroló alkalmakkor szoktunk tapasz­talni, azt láthatjuk most is: sok a fővá­rosban a piros-pozsgás, napsütötte arc­ú ember. Csakhogy ezek nem vidékiek, nem is idegenek, hanem a csupa jó ismerős, maga is budapesti. A­ki csak nyaralni volt valamerre,­­ pedig ki nem volt ? vagy legalább is ki vallja meg, hogy nem volt? — az mind hozott haza az arczán egy kis lesütöttséget, mely minél sötétebb, annál imponálóbb, mert annál költségesebb nyaralást tételez föl. S ezt a fővárosiak annyira tudják, hogy van akárhány ember, a­ki el sem mozdult Bu­dapestről, de hogy a lesült és azért most megkövetelt színre szert tegyen, órákat volt képes az uszodában elülni a napon, a­míg olyanná lett, mint a pirosra meg­sütött malaczpecsenye. Az ilyenek különben a legjobban jártak, mert nemcsak hogy legalább 1000 forint ára Ostende vagy más tengeri fürdő látszik le az arczukról, — a­mi határozott társadalmi érték­növekvést je­lent — hanem még az előnyük is meg­van, hogy mi a végtelenül kedves buda­pesti klímánktól nem szoktak el Mert a­kik igazán elszoktak, mivel hetekig, hóna­pokig oda voltak, — hiába töltötték azt az idejüket nagyon jól, egészséges leve­gőben, nem erősödhettek meg annyira, hogy hazajövet is meg ne adják az árát, — el is tekintve attól, a­mit idegenben költöttek. Ebben a tekintetben hasonlít Buda­pest a tengerhez, csakhogy megfordítva. A­míg a sós víz fölött a rendkívül erős levegőt, a hajó himbálását kell megszokni, nálunk a rossz levegő és a szilárd szá­razföld, a­mit nagyon keservesen tűr meg az, a­ki nem él folyvást itthon. Mert ez a mi földünk teli van szeméttel, a levegőnk pedig porral és füsttel. A „nyaralt“ egyéniség tehát, a­mint hazajön s örülni kezd annak, hogy a többi polgártársakhoz képest ő mennyire vidám a rezszint; hogy a lakása minő kényel­mes ; hogy a többiekhez képest a buda­pesti asszonyok és leányok minő csinosak szépek és barátságosak — egyszerre azt veszi észre, hogy a kellemes körülmények, között ő szörnyen rosszul érzi magát: fejfájást kap, émelygés gyötri, szépséges a rezszíne eltűnik, étvágya leszáll a kép­zelhető legalacsonyabb fokra, szóval na­gyon csehül van — és váltig töpreng azon, hogy ugyan mit tudott elérni az egész drága javulásával, ha ilyen hamar visszaesik a nagyvárosi ember szánalmas egészségi állapotába ? Ez az állapot azon­ban nem szokott, szerencsére, néhány napnál tovább tartani , csak a­míg a mi kedves klímánkat megszokta. Azontúl aztán olyan jól — vagy rosszul — érez­heti magát ismét, mint nyaralása előtt; nyelve a port, füstöt, tűrve a zajt és ide­geskedve épp úgy, mint a többi fővárosi lakó. Hanem azért az is igaz, hogy ezért nyaralnia nem volt érdemes. Még a pozs­gás a rezszin is úgy eltűnik e néhány nap alatt, mintha az újpesti és kőbányai szellő egyszerűen elfújta volna. Szerencsére van a­mi az emberisé­get megvigasztalja, mert habár a színkö­rök még nyitva vannak, a szezon az ál­landó színházakban is megkezdődött már. A­mit a színkörök az idén produkáltak, az megérdemli a följegyzést, legalább né­hány szóval. A budai színkörben Kre­­csányi társulata megmutatta, hogy vidéki színészek is tudnak ensemble-t teremteni, ha van erélyes, ügyes vezetőjük. A­hogy ott — meglehetősen közepes erőkkel — operettet és vígjátékokat játszottak, úgy talán nem játszanak egy vidéki színtársu­latnál, sőt olykor még a Népszínházban sem. Különösen a franczia bohózatok elő­adása annyira vidám, a mellett diskrét, eleven, gyors, erőteljes Krecsányinál, a közönség még a legpárisiasabb melléksző boulevard-terméket is a legnagyobb mér­tékben élvezte s akkorákat kaczagott, hogy rengett belé a fabódé. Pompás es­téket töltött ott a közönség, a­mely azért nagyon hálás is volt s ha nem az elis­mert tekintélyű Ditróit nyerik vala meg a Vígszínház igazgatójának, a főváros kö­zönsége egyhangúlag nyilatkozott volna úgy, hogy Krecsányi erejét valahogyan, igazgatói minőségében, a fővárosban kel­lene érvényesíteni. „Pécsi Napló“ 1895. szeptember 1.

Next