Pécsi Napló, 1895. szeptember (4. évfolyam, 208-233. szám)
1895-09-01 / 208. szám
4 A mi pajzsunk. Hányszor irtunk hasábokat a vidékek elhanyagolásáról, hogy amíg fővárosba kincseket temetnek bele, s forgalmaink nagy részét oda terelték, addig a vidéki városok nagy részéért mit sem tesznek! Budapesten úgy fújják fel a palotákat, mint a hólyagot, s idelent még a viskókból is kihordozóskodnak jobb élő földre a lakosok (Slavónia, Amerika stb.) A fővárosban babyloni tornyokat építenek, óriás alkotásokat csinálnak a mi pénzünkből, s nekünk egy vasútállomás, egy műhely, egy iskola sem jut! Pedig menynyi apró falu, puszta megmaradt, mikor Ninive és Babylon összeomlottak?! . . Mi büszkék vagyunk a főváros emelkedésére, hiszen az szívünk, büszkeségünk De még sem illik a száz és száz milliókon épült pompa és ragyogás az elhagyatott, szegény, rongyos vidéki kis városokhoz! . . . Minden és minden csak Budapest, a vidéki városok pedig küzdenek a megélhetés harczában, mert sem ipara, sem kereskedelme csak a sok kaput egymás hátán, ezeknek meg nincs levegőjük. A fővárosi lapok nagy része szinte elhanyagolja a külső vidékek és városokat , csak akkor keresik fel, mikor előfizetés - gyűjtésről van szó!! Azért jól esett valahára a „Fővárosi Lapokéban olvasni Pajzs egy czikkét, melyben midőn leírja a főváros óriás emelkedését, hogy lakosságának száma csak egy év alatt 66 ezer lélekkel emelkedett, s aztán rátérve a vidéki városokra, igy folytatja: A német példaszó szerint, gondoskodtak már arról, hogy a fák ne jöjjenek az égig. Míg tehát nagy politikai változások nem lesznek, Budapestnek sorsa, hogy szerény második maradjon. Ha pedig egykor Budapest a politika esélyei folytán elsővé válnék, úgy is magától rohamosan következnék be emelkedése, sokkal gyorsabb tempóban mint azt most képzelni is lehet. Ezért úgy vélekedünk, hogy egyelőre, nem feledkezve ugyan meg a folytonos külső fejlődésre, a belső nemzeti konszolidálásra kell a legfőbb súlyt fektetnünk. Szerény nézetünk szerint egy nemzet fővárosának arányban kell állania a nemzettel. Nem lehet czélunk, hogy a lakosság számát illetőleg Londont vagy Párist érjük utól, s sokkal fontosabb, hogy 600,000 lakosunk igazán magyar legyen s a magyar főváros a magyar nemzetet méltón képviselje. Tulajdonkég a magyar nemzet tényleges viszonyainak teljesen megfelelne már egy 600.000 lakosú főváros is s ha csak az ország belső állapotait tartanók szem előtt, bizonyára nem is gondolnánk arra, hogy Budapestet még nagyobbá tegyük. Ámde tekintetünket mindig versenytársunk, Bécs felé kell irányítanunk s innen magyarázható, hogy mért ambicionáljuk annyira a számbeli emelkedést. De nem szabad immár megfeledkeznünk arról, hogy míg Budapest egy év alatt 60.000 lakossal szaporodott, a vidék emelkedése éppenséggel nem tart ezzel lépést. Vagyis bizonyos, hogy a nagy erőkifejtés, melyet a nemzeti organizmus főváros érdekében tett, elvont sok erőt a vidéktől. Elhalaszthatatlan teendőnk immár a vidék felé fordítanunk tekintetünket. Ezelőtt a magyar nemzet nem ismerte e fogalmat: vidék- Nem létezett: fővárosi ember, vidéki ember. Mint a latin mondta : cívis romanus sum, úgy mondta a magyar mindenütt az országban, hogy ő a magyar nemzet fia. Mióta a főváros úgy fejlődött s a vidék hátramaradt, támadt az a bántó élő árnyalat: „vidéki.“ A köztudaton erőt vett az a nézet, hogy a vidéki hátrább áll a fővárosi mögött, mint ahogy a vidék elmaradt Budapest mögött. Elsősorban városaink azok, melyeket fel kellene karolnunk. Budapesten már kevés év múlva le fog járni sok ház 30 éves adóelengedése, a 12—15 éves adóelengedések tovább is fennállanak. Véleményük szerint a nagyobb kedvezményekre Budapestnek többé szüksége nincs s az építkezés egy keveset sem fog csappani, ha a kedvezményeket beszüntetik. A társadalmi vonzás törvényénél fogva Budapestre ezentúl is tódulni fog a lakosság s miután így a népesség emelkedése biztos, biztos az is, hogy a házépítés minden kedvezmény nélkül is jövedelmező üzlet marad. Íme hogy példát említsünk, a vígszínháznak kértek 200.000 frt segélyt s végül is, midőn semmi segélyt sem kaptak, mégis fölépítették a vígszínházat. Ma már Budapesten oly erős és hatalmas a vállalkozás, hogy többé kedvezményekre szüksége nincs s minden kedvezmény csak arra való, hogy a valóban segélyre szorulóktól a segélyt elvonja s vállalkozóknak adja. Hanem igenis szükség lenne, hogy a valóban fejlődésképes vidéki városok részesüttessenek a legkülönbözőbb kedvezményekben, melyek úgy is csak befektetések, mert idővel busásan meghozzák a hasznot. Budapest jövőjéért nem kell aggódnunk, — ám a vidék jövőjéért igen. Paizs.címe egy őszinte, igaz czikk, mely felkarolja a vidékek érdekeit s figyelembe ajánlja. Valóban itt az ideje, hogy gondoljanak ránk terheink és nagy küzdelmeink közepette; mert ha elmarad, elszegényülnek a vidékek, ott állhatnak a főváros ragyogó tornyai, büszke palotái, a mi szegénységünk nyomása alatta mind csak elomló roma! . . . Üdvözlünk Szószóllónk! Te vagy a mi pajzsunk!! Koboz István: Fővárosi levél. (Piros képű fővárosiak. — Nyaralás az uszodában. — A nyaralás hátrányai. — A színkörök munkája. — A hajszolt vidámság. — Jakabffy öngyilkossága. — Nemzeti kaszinó. — Finom modor. — Válogatott társaság. Budapest, szept. 1. Amit csak Szt.István napkor, vagy más, a vidékiekre nagyobb vonzó erőt gyakoroló alkalmakkor szoktunk tapasztalni, azt láthatjuk most is: sok a fővárosban a piros-pozsgás, napsütötte arcú ember. Csakhogy ezek nem vidékiek, nem is idegenek, hanem a csupa jó ismerős, maga is budapesti. Aki csak nyaralni volt valamerre, pedig ki nem volt ? vagy legalább is ki vallja meg, hogy nem volt? — az mind hozott haza az arczán egy kis lesütöttséget, mely minél sötétebb, annál imponálóbb, mert annál költségesebb nyaralást tételez föl. S ezt a fővárosiak annyira tudják, hogy van akárhány ember, aki el sem mozdult Budapestről, de hogy a lesült és azért most megkövetelt színre szert tegyen, órákat volt képes az uszodában elülni a napon, amíg olyanná lett, mint a pirosra megsütött malaczpecsenye. Az ilyenek különben a legjobban jártak, mert nemcsak hogy legalább 1000 forint ára Ostende vagy más tengeri fürdő látszik le az arczukról, — ami határozott társadalmi értéknövekvést jelent — hanem még az előnyük is megvan, hogy mi a végtelenül kedves budapesti klímánktól nem szoktak el Mert akik igazán elszoktak, mivel hetekig, hónapokig oda voltak, — hiába töltötték azt az idejüket nagyon jól, egészséges levegőben, nem erősödhettek meg annyira, hogy hazajövet is meg ne adják az árát, — el is tekintve attól, amit idegenben költöttek. Ebben a tekintetben hasonlít Budapest a tengerhez, csakhogy megfordítva. Amíg a sós víz fölött a rendkívül erős levegőt, a hajó himbálását kell megszokni, nálunk a rossz levegő és a szilárd szárazföld, amit nagyon keservesen tűr meg az, aki nem él folyvást itthon. Mert ez a mi földünk teli van szeméttel, a levegőnk pedig porral és füsttel. A „nyaralt“ egyéniség tehát, amint hazajön s örülni kezd annak, hogy a többi polgártársakhoz képest ő mennyire vidám a rezszint; hogy a lakása minő kényelmes ; hogy a többiekhez képest a budapesti asszonyok és leányok minő csinosak szépek és barátságosak — egyszerre azt veszi észre, hogy a kellemes körülmények, között ő szörnyen rosszul érzi magát: fejfájást kap, émelygés gyötri, szépséges a rezszíne eltűnik, étvágya leszáll a képzelhető legalacsonyabb fokra, szóval nagyon csehül van — és váltig töpreng azon, hogy ugyan mit tudott elérni az egész drága javulásával, ha ilyen hamar visszaesik a nagyvárosi ember szánalmas egészségi állapotába ? Ez az állapot azonban nem szokott, szerencsére, néhány napnál tovább tartani , csak amíg a mi kedves klímánkat megszokta. Azontúl aztán olyan jól — vagy rosszul — érezheti magát ismét, mint nyaralása előtt; nyelve a port, füstöt, tűrve a zajt és idegeskedve épp úgy, mint a többi fővárosi lakó. Hanem azért az is igaz, hogy ezért nyaralnia nem volt érdemes. Még a pozsgás a rezszin is úgy eltűnik e néhány nap alatt, mintha az újpesti és kőbányai szellő egyszerűen elfújta volna. Szerencsére van ami az emberiséget megvigasztalja, mert habár a színkörök még nyitva vannak, a szezon az állandó színházakban is megkezdődött már. Amit a színkörök az idén produkáltak, az megérdemli a följegyzést, legalább néhány szóval. A budai színkörben Krecsányi társulata megmutatta, hogy vidéki színészek is tudnak ensemble-t teremteni, ha van erélyes, ügyes vezetőjük. Ahogy ott — meglehetősen közepes erőkkel — operettet és vígjátékokat játszottak, úgy talán nem játszanak egy vidéki színtársulatnál, sőt olykor még a Népszínházban sem. Különösen a franczia bohózatok előadása annyira vidám, a mellett diskrét, eleven, gyors, erőteljes Krecsányinál, a közönség még a legpárisiasabb melléksző boulevard-terméket is a legnagyobb mértékben élvezte s akkorákat kaczagott, hogy rengett belé a fabódé. Pompás estéket töltött ott a közönség, amely azért nagyon hálás is volt s ha nem az elismert tekintélyű Ditróit nyerik vala meg a Vígszínház igazgatójának, a főváros közönsége egyhangúlag nyilatkozott volna úgy, hogy Krecsányi erejét valahogyan, igazgatói minőségében, a fővárosban kellene érvényesíteni. „Pécsi Napló“ 1895. szeptember 1.