Pécsi Napló, 1895. november (4. évfolyam, 261-285. szám)

1895-11-01 / 261. szám

* Lehajló szomorú fűz tövében vi­rágos kert van. Gazdag apa kicsiny magzata pihen alatta. Nem adhatta neki örökségét, most ide hozza a csil­logó pompát, nézzétek ti emberek, ha el nem vihette magával a sírba, most meggyújtom a halma fölött, legyen az enyészeté. Ti gazdagok, kiknek halottjuk van, miért hozzátok a ragyogó fényt ide, a temetőbe? Vigyétek haza, költ­­sétek el ott az élők világában, ahol az anyag kell, de ne hozzátok ide a ha­lottak közé, nem kell az nekik, elége­­detebbek nálatoknál. — Nem bálte­rem a temető, a hol versenyeztek melyikteknek divatosabb a köntöse, melyiknek tud vagyonával hódítani. Itt a halottak hazája van. — Akiknek elég volt a rövid élet kinja, elég a szenvedésük és most egyenlő­ségre vágyódnak, egyenlő nyugalomra. Ne fény­leni jöjjetek ide, hanem imád­kozni és megenyhülni. A temető az enyhülés földje és szeretteitek halmai szivetek kápolnája, ahol sírva imád­kozzatok, hogy legyen könnyű nektek is a föld, amelyen éltek és nekik is, amelyben élnek. A temető templom, ahová megtisztulni járjatok, levetni a profán mindennapiságot és megfogadni, hogy a halottak egyenlőségét kiviszi­­tek az élők közé. És a szornoru fríz hervadt lombját dugjátok oda a smo­king gomblyukába, hogy emlékeztes­sen benneteket a temetőre, a halottak csendes hazájába, ahol megszűnt a vi­lág gondja, a világ ponpája, de meg­szűnt a világ bűne is. Emberek, járjatok a temetőbe! Ha elmerültök a mindennapi élet ke­serveibe, ha szivetek nyugalom után vágyó­dik és már nem találtok az élet­ben semmi vigasztalót, menjetek a ha­lottak közé. Ne féljetek, nem lesztek sentimen­­tálisok! A temető emlékeztet bejete­ket az igazságra, a szeretetre, a mú­landóságra. Emlékeztet benneteket, hogy az ember csak a rövid életben érzi a fájdalmak kínját és aztán jön az enyé­szet, elpusztítja az élet hiúságát. És akkor majd ti is nyugodtok, házatokat, vagyontokat el nem veszi senki, semmi, ott álmodjátok örökös álmaitokat har­matos pázsitok aljában, tulajdon föld­jeiteken. Járjatok a temetőbe! Ha fogva tart az enyhítő tudat, hogy lelketek még megjelenik ott, az Isten itélőszéke előtt és megkapja megérdemelt jutal­mát, akkor a temető emlékeztet ben­neteket, hogy az ember a földön a megpróbáltatás rövid napjait éli, bű­neiért számot is kell adnia. Akkor minden egyes sirhalom emlékeztet ben­neteket, hogy emberek vagytok, küz­désre teremtett és küzdeni tudó em­berek, de igazságra teremtett emberek, akik,­­ ha eljön az enyészet órája, ott adtok számot a­­kufárságról a te­remtő trónusának zsámolyánál. Járjatok a temetőbe! Ha hiszitek, hogy még eljön egykor a feltámadás napja, akkor a hit vigasztalja busongó lelketeket és elviselteti fájdalmait. Ak­kor nyugalmat ad bánkódó sziveteknek a viszontlátás boldogító reménye, hogy nem örökre búcsúztatok el a halottól, de találkoztok vele majd egykor, majd ott, ahol nem kell küzdenetek a létért, ahol mindenitek élete az örök mo­solygó álom lesz. S ha nem hisztek semmit, amit a vallás enyhítő meséje tanít, járjatok akkor is a temetőbe! Az élet a szen­vedések tengere, amelyben a boldog­ság csak illanos csepp. Az életben nincs nyugalmatok, ha van is, csak tűnő álom, de a halottak csendes ha­zája a jólét földje. A sírra hajló fale­velek suttogják nektek, hogy itt már nem fáj semmi, nem érez a szétron­csolt tetem. És a sírra hajló falevelek megenyhítik kebletek marczangoló ba­jait, hogy majd vége szakad a földi fájdalmaknak és kipihenitek a múltak szenvedéseit. Járjatok a temetőbe, hogy tanul­jatok érezni. A világ bajait mutatja és ti elcsigáztatok a terhek súlya alatt. Kivész belőletek az érzés, az emberi és már nem tud felemelkedni lelketek az érzelmek világába. A sirhalom meg­tanít beneteket erre is. Emlékezetbe hozza mesés gyermekkorotok letűnt napjait, amikor még éreztetek forrón és szerettetek igazán. Emberek, járjatok a temetőbe! Imádkozzatok egy sirhalomnál, ne fél­jetek, nem lesztek sentimentálisok. Sándor József, hanton, oda bámul az anya mereven. E tekintetben van egész lelke, — fájdalom dúlta kedélye. Sötéten néz és siváran, nem kívánkozik haza. — Ott oly hideg van — oly nedves és sötét. Aki fényt és meleget árasztott e dohos fészekbe, ki vidám csicsergésével, t­enyelgő, édes kaczajával elsimította a redőket anyja homlokáról, kiért tűrt a gyenge asszony megaláztatást, — szenvedett éhséget, kiért imádkozott és dolgozott, — remélve egy szebb jövőt ... az itt van e kis gödör­ben örökre eltemetve az ő számára. — Hitehagyottan, megtörve omlik a sírra ; mérhetlen fájdalma el-elcsukló zokogásban tör ki, s az éjfél is ott éri még ... gé­piesen morzsolja az imát. „Homo me­mento mori! — Ilyen az ő emlékezése. — Ez egyszerű asszonyban mennyi szív ! E durva vászonruha alatt mily megható kegyelet! ... De menjünk tovább! Nem kell messze fáradnunk. Csak egy lépés, s a szomszéd sir is elég meg­ható képet nyújt! Itt egy egész család, — négy gyer­mek és az apa, — áll busán fájdalmasan. — Szeretteik közül kettőt föd e néma sir. — A szeretett jó anyát, azt a csen­des beteg asszonyt, ki egész életében senkinek sem vétett, s kinek egyedüli bűne az volt, hogy született. — Életében tűrt és szenvedett, megadással viselte már életében a most fejfájául szolgáló keresz­tet, — a szegénység súlyos keresztjét, de nem zúgolódott, csak lassan, biztosan ha­ladt a sir felé. Amint fogyott ereje, oly mértékben nőtt szeretete ura és gyermekei iránt, s midőn érezte már az elkerülhetetlen ha­lált, görcsösen kapaszkodott e nyomorult élethez, mely számára csak töviseket ter­mett . . . Maga mellett tartotta mindig a gyermekeket, s a kis Feri, — kibe át­plántálta a halál csiráját — követte őt gyorsan a másik — boldogabb világba. — Nyugodjanak békében. Ne zavarjuk to­vább e család mély fájdalmát! Rejtett helyen, szomorú fűztől árnyé­­koltan látunk egy díszes sírboltot. Pom­pás márvány-emlékkő ékíti e helyet, mely gyéren, halványan van ugyan világítva, de itt-ott mégis látható a sok virág, mely pazarul van halmozva e helyre ; az arra menő önkénytelenül megáll. A marchab­­ile és tubarózsákból kötött koszorúk in­tenzív illata, — a csendes ima, melyet egy elegáns ifjú nő mond, a titokzatos félhomály megállni késztetik az embert. — Egy ifju hölgy, ki szép és gazdag, ki nemesen érző szivét elhozta ide, — a ha­lottak országába, hogy itt dobogjon éde­sen, szerelmesen azért az ifjúért, kit föd e néma sir, — s ki neki — jegyese. Tiszteletteljes távolban egy komorna áll, várja ifjú úrnőjét; szemeiben kö­­nyek csillognak, s nem tudni, — az élőt siratja-e vagy a halottat ? ! Nem tudtam mozdulni innét. Az át­ható illat, a titokzatos légkör s a szép ifjú lány lebilincseltek, —­e helyhez kö­töttek. Aztán halkan beszélni kezd a szép leány, de minden szavát tisztán érthetően mondja: „Hallod Artur, — szólt, s átkarolja a márványoszlopot — voltam künn az er­dőn, tudod, úgy mint akkor, . . . vártalak, — de te nem jöttél. — Emlékszel-e ? Kér­deztük a madárt: „Hány évig élek?“ — S neked csak annyit mondott „kakuk“... Kérdeztük újból, kérdeztük sokszor, de az csak egyet felelt. — Mi kaczagtunk s ,Fees’ Nap’! “­les#5. november 1. Lueger nem lesi, Bécs polgár­­ mestere. Bécsből jelenti tudósítónk leve­lében, hogy jól informált helyen nem kételkednek abban, hogy a király nem fogja helyben hagyni Lueger Károly dr.-nak, az anti­szemiták vezérének Bécs első polgármesterévé történt megválasztását. Lueger erről már maga is biztos tudomással bír és ezért folytatta tegnap eddigi mesterségét, hogy szidal­mazza a magyarokat. Ténynek tekintendő, hogy Lueger megválasztása daczára sem lehet Bécs polgármestere és parlamenti hívei, a klerikális képviselők fenyegetése, hogy ellenzéki táborba lépnek azon esetre, ha Luegert nem approbálná ő Felsége, nem használt Luegernek. A polgármesteri szék így a jövőben is elérhetetlen marad Lueger részére. Előtérbe nyomult már most azon kérdés, mi lesz azon esetben, ha a legközelebbi órák meghozzák Lueger visszautasítását. Az antiszemita árnyalatú összes fractiók hívei Lugernek, és joggal

Next