Pécsi Napló, 1895. november (4. évfolyam, 261-285. szám)
1895-11-01 / 261. szám
* Lehajló szomorú fűz tövében virágos kert van. Gazdag apa kicsiny magzata pihen alatta. Nem adhatta neki örökségét, most ide hozza a csillogó pompát, nézzétek ti emberek, ha el nem vihette magával a sírba, most meggyújtom a halma fölött, legyen az enyészeté. Ti gazdagok, kiknek halottjuk van, miért hozzátok a ragyogó fényt ide, a temetőbe? Vigyétek haza, költsétek el ott az élők világában, ahol az anyag kell, de ne hozzátok ide a halottak közé, nem kell az nekik, elégedetebbek nálatoknál. — Nem bálterem a temető, a hol versenyeztek melyikteknek divatosabb a köntöse, melyiknek tud vagyonával hódítani. Itt a halottak hazája van. — Akiknek elég volt a rövid élet kinja, elég a szenvedésük és most egyenlőségre vágyódnak, egyenlő nyugalomra. Ne fényleni jöjjetek ide, hanem imádkozni és megenyhülni. A temető az enyhülés földje és szeretteitek halmai szivetek kápolnája, ahol sírva imádkozzatok, hogy legyen könnyű nektek is a föld, amelyen éltek és nekik is, amelyben élnek. A temető templom, ahová megtisztulni járjatok, levetni a profán mindennapiságot és megfogadni, hogy a halottak egyenlőségét kiviszitek az élők közé. És a szornoru fríz hervadt lombját dugjátok oda a smoking gomblyukába, hogy emlékeztessen benneteket a temetőre, a halottak csendes hazájába, ahol megszűnt a világ gondja, a világ ponpája, de megszűnt a világ bűne is. Emberek, járjatok a temetőbe! Ha elmerültök a mindennapi élet keserveibe, ha szivetek nyugalom után vágyódik és már nem találtok az életben semmi vigasztalót, menjetek a halottak közé. Ne féljetek, nem lesztek sentimentálisok! A temető emlékeztet bejeteket az igazságra, a szeretetre, a múlandóságra. Emlékeztet benneteket, hogy az ember csak a rövid életben érzi a fájdalmak kínját és aztán jön az enyészet, elpusztítja az élet hiúságát. És akkor majd ti is nyugodtok, házatokat, vagyontokat el nem veszi senki, semmi, ott álmodjátok örökös álmaitokat harmatos pázsitok aljában, tulajdon földjeiteken. Járjatok a temetőbe! Ha fogva tart az enyhítő tudat, hogy lelketek még megjelenik ott, az Isten itélőszéke előtt és megkapja megérdemelt jutalmát, akkor a temető emlékeztet benneteket, hogy az ember a földön a megpróbáltatás rövid napjait éli, bűneiért számot is kell adnia. Akkor minden egyes sirhalom emlékeztet benneteket, hogy emberek vagytok, küzdésre teremtett és küzdeni tudó emberek, de igazságra teremtett emberek, akik, ha eljön az enyészet órája, ott adtok számot akufárságról a teremtő trónusának zsámolyánál. Járjatok a temetőbe! Ha hiszitek, hogy még eljön egykor a feltámadás napja, akkor a hit vigasztalja busongó lelketeket és elviselteti fájdalmait. Akkor nyugalmat ad bánkódó sziveteknek a viszontlátás boldogító reménye, hogy nem örökre búcsúztatok el a halottól, de találkoztok vele majd egykor, majd ott, ahol nem kell küzdenetek a létért, ahol mindenitek élete az örök mosolygó álom lesz. S ha nem hisztek semmit, amit a vallás enyhítő meséje tanít, járjatok akkor is a temetőbe! Az élet a szenvedések tengere, amelyben a boldogság csak illanos csepp. Az életben nincs nyugalmatok, ha van is, csak tűnő álom, de a halottak csendes hazája a jólét földje. A sírra hajló falevelek suttogják nektek, hogy itt már nem fáj semmi, nem érez a szétroncsolt tetem. És a sírra hajló falevelek megenyhítik kebletek marczangoló bajait, hogy majd vége szakad a földi fájdalmaknak és kipihenitek a múltak szenvedéseit. Járjatok a temetőbe, hogy tanuljatok érezni. A világ bajait mutatja és ti elcsigáztatok a terhek súlya alatt. Kivész belőletek az érzés, az emberi és már nem tud felemelkedni lelketek az érzelmek világába. A sirhalom megtanít beneteket erre is. Emlékezetbe hozza mesés gyermekkorotok letűnt napjait, amikor még éreztetek forrón és szerettetek igazán. Emberek, járjatok a temetőbe! Imádkozzatok egy sirhalomnál, ne féljetek, nem lesztek sentimentálisok. Sándor József, hanton, oda bámul az anya mereven. E tekintetben van egész lelke, — fájdalom dúlta kedélye. Sötéten néz és siváran, nem kívánkozik haza. — Ott oly hideg van — oly nedves és sötét. Aki fényt és meleget árasztott e dohos fészekbe, ki vidám csicsergésével, tenyelgő, édes kaczajával elsimította a redőket anyja homlokáról, kiért tűrt a gyenge asszony megaláztatást, — szenvedett éhséget, kiért imádkozott és dolgozott, — remélve egy szebb jövőt ... az itt van e kis gödörben örökre eltemetve az ő számára. — Hitehagyottan, megtörve omlik a sírra ; mérhetlen fájdalma el-elcsukló zokogásban tör ki, s az éjfél is ott éri még ... gépiesen morzsolja az imát. „Homo memento mori! — Ilyen az ő emlékezése. — Ez egyszerű asszonyban mennyi szív ! E durva vászonruha alatt mily megható kegyelet! ... De menjünk tovább! Nem kell messze fáradnunk. Csak egy lépés, s a szomszéd sir is elég megható képet nyújt! Itt egy egész család, — négy gyermek és az apa, — áll busán fájdalmasan. — Szeretteik közül kettőt föd e néma sir. — A szeretett jó anyát, azt a csendes beteg asszonyt, ki egész életében senkinek sem vétett, s kinek egyedüli bűne az volt, hogy született. — Életében tűrt és szenvedett, megadással viselte már életében a most fejfájául szolgáló keresztet, — a szegénység súlyos keresztjét, de nem zúgolódott, csak lassan, biztosan haladt a sir felé. Amint fogyott ereje, oly mértékben nőtt szeretete ura és gyermekei iránt, s midőn érezte már az elkerülhetetlen halált, görcsösen kapaszkodott e nyomorult élethez, mely számára csak töviseket termett . . . Maga mellett tartotta mindig a gyermekeket, s a kis Feri, — kibe átplántálta a halál csiráját — követte őt gyorsan a másik — boldogabb világba. — Nyugodjanak békében. Ne zavarjuk tovább e család mély fájdalmát! Rejtett helyen, szomorú fűztől árnyékoltan látunk egy díszes sírboltot. Pompás márvány-emlékkő ékíti e helyet, mely gyéren, halványan van ugyan világítva, de itt-ott mégis látható a sok virág, mely pazarul van halmozva e helyre ; az arra menő önkénytelenül megáll. A marchabile és tubarózsákból kötött koszorúk intenzív illata, — a csendes ima, melyet egy elegáns ifjú nő mond, a titokzatos félhomály megállni késztetik az embert. — Egy ifju hölgy, ki szép és gazdag, ki nemesen érző szivét elhozta ide, — a halottak országába, hogy itt dobogjon édesen, szerelmesen azért az ifjúért, kit föd e néma sir, — s ki neki — jegyese. Tiszteletteljes távolban egy komorna áll, várja ifjú úrnőjét; szemeiben könyek csillognak, s nem tudni, — az élőt siratja-e vagy a halottat ? ! Nem tudtam mozdulni innét. Az átható illat, a titokzatos légkör s a szép ifjú lány lebilincseltek, —e helyhez kötöttek. Aztán halkan beszélni kezd a szép leány, de minden szavát tisztán érthetően mondja: „Hallod Artur, — szólt, s átkarolja a márványoszlopot — voltam künn az erdőn, tudod, úgy mint akkor, . . . vártalak, — de te nem jöttél. — Emlékszel-e ? Kérdeztük a madárt: „Hány évig élek?“ — S neked csak annyit mondott „kakuk“... Kérdeztük újból, kérdeztük sokszor, de az csak egyet felelt. — Mi kaczagtunk s ,Fees’ Nap’! “les#5. november 1. Lueger nem lesi, Bécs polgár mestere. Bécsből jelenti tudósítónk levelében, hogy jól informált helyen nem kételkednek abban, hogy a király nem fogja helyben hagyni Lueger Károly dr.-nak, az antiszemiták vezérének Bécs első polgármesterévé történt megválasztását. Lueger erről már maga is biztos tudomással bír és ezért folytatta tegnap eddigi mesterségét, hogy szidalmazza a magyarokat. Ténynek tekintendő, hogy Lueger megválasztása daczára sem lehet Bécs polgármestere és parlamenti hívei, a klerikális képviselők fenyegetése, hogy ellenzéki táborba lépnek azon esetre, ha Luegert nem approbálná ő Felsége, nem használt Luegernek. A polgármesteri szék így a jövőben is elérhetetlen marad Lueger részére. Előtérbe nyomult már most azon kérdés, mi lesz azon esetben, ha a legközelebbi órák meghozzák Lueger visszautasítását. Az antiszemita árnyalatú összes fractiók hívei Lugernek, és joggal