Pécsi Napló, 1895. november (4. évfolyam, 261-285. szám)

1895-11-08 / 266. szám

XniUnj­ &■ király­­titkán (Roth­­**H*r4ils hát.) Malőr 109. latinklvd­al: 8»b­tr-kör 9. «ám .fölállt Ár ml« kattyroyo ír d *j­ábu. KhiraM ¥ 1ST ©gyért i le évfolya­mtm a*m*k visító.PÉCSI NAPLÓ (PÉCSI ÚJSÁG) POLITIKAI KTAJPXXI-AJP. lapelárusitónál Pécs, 1895. Péntek, november 8. 266. (892.) szám. EICOmUbJ ink Egésr évre . 18 Crt Fár érre . , 6 „ Negyed érre 8 „ Egy hóra . 1 „ Egyet ním in 9 kr. Egyet Kánok kaphatók minden Nehány szó a magyar egyetemi ifjúsághoz ! Péc», UOT. 7. Változnak az idők és velők — az emberek. A nemzeti haladásnak sarkpontját képező 48-diki évtől kezdve a magyar egyetemi ifjúság volt mindenkor a nemzeti haladásnak és szabadelvű esz­méknek bajnoka és zászlóvivője. Ma pedig, midőn nemzeti létünk első ezredéves alkonyán, az egységes nemzeti állam nagy Pantheonján, az egyéni és lelkiismereti szabadság zász­lója fennen lobog, a magyar egyetemi ifjúságnak számra nézve legtekintélye­sebb része, a budapesti egyetemi ifjú­ság, illetve annak ez idő szerinti több­sége, — nagyon fáj szívünknek, hogy ezt regisztrálnunk kell — a középkori maradiságnak, szűkkeblű felekezeti fel­fogásnak és a klerikális internaczioná­­lis retrográd törekvéseknek uszályhor­dozója. Lánglelkű 48-as ifjúság, ki első szállottál sikra a magyar szabadelvüség vívmányaiért, tekints le utódaidra ! Nézd , véred miként fajul! Azon apáknak fiai, a kik haláltól, rabságtól nem irtózva, harczba szállottak a nem­zeti és szellemi szabadság szent, örök eszméiért, — immár ezen, apáik véré­vel szentesített eszméknek megtestesített intézményeknek ellenei, és az egész nemzet üdvét czélzó törekvések helyett egy önző, a nemzetek állami életét mozgató és átható eszmék elől elzár­kózó kaszt érdekeinek szóvivője ! Íme, ily szép és üdvös (?) irányt követnek utódaitok, a budapesti egye­temi ifjúságnak uralmon levő többsége! Hivatalos lapjukban, az „Egye­­temi Lapo­k“-ban, a­mely, ha a megkezdett utod tovább halad, nemso­kára a „Magyar Állam“ mellékletének beillenék, a múlt iránti köteles kegye­let ezégére alatt, a merő, minden üd­vös munkálkodást csírájában megfojtó, stabilizmusnak, maradiságnak, a k­e­­resztény alaphoz való ragaszko­dás szükségességének hangoztatása mel­lett pedig, a minden, tehát még a mér­sékelt haladással is, homlokegyenest el­lenkező papi érdekeknek hódolnak, sőt mint a tegnapelőtt az Egyetemi Körben történt inczidens bizonyítja, még antiszemita velleitásoktól sem irtóznak vissza. Nagyon örvendünk, hogy ezzel végre kibújt a szög a zsákból, s kéz­zel foghatólag meggyőződtünk arról, hogy a „mérsékelt haladásnak“, „mo­dern konzervativizmusnak“ (mintha bi­zony a konzervativizmus modern ál­lami fogalmainkkal összeegyeztethető volna) hangoztatása csak a titkos kle­­rikalizmusnak és antiszemitizmusnak leplezgetésére szolgál. Semmiesetre sem kicsinylendő tü­net ez, hanem nagyon is megszívle­lendő, minthogy az a csalárdság, a­melylyel ezek az urak az Országos Diákszövetség hivatalos közlönyében, az „Egyetemi Lapok“-ban a retrogád tö­rekvések iránti hajlandóságot a magyar főiskolai ifjúság szívébe becsempészni készülnek, — ezen lap utóbbi számai­ban mind raffinirozottabb formában je­lentkezik és igen könnyen megtéveszt­hetné azokat, a­kik nem látnak át a szitájukon. Midőn az „Egyetemi Lapok“ első számait kezünkbe vettük, alig mertünk hinni a szemeinknek, midőn ott a „szá­zadvégi hamis liberalizmusról“, a „kon­zervatív eszmék dicső (?) uralmáról“ olvastunk; lassan kint azonban legna­gyobb sajnálatunkra, meg kellett győ­ződnünk arról, a­mit még álmodni sem M­ostoha. (A „Pécsi Napló“ eredeti tárczája.) A szobám ablakából kényelmesen betekinthetek a szomszéd lakásokba. Sok vidám jelenet, de elég szomorú is marad emlékezetemben abból, amit ott látok. Két család lakik odaát, mindeniknél egy-egy asszony: egyik is, másik is mostoha. Mi a különbség e két egyforma el­nevezés között, mikor a fogalom is egy ? Mostoha mindkettő, s mégis más. Van-e a magyar nyelvben ennél rútabb elneve­zés? Mostoha és egyéb semmi, pedig mily sokat fejez ki e rövid szó ! És váj­jon melyik hely jutott neki a nyelvtan­ban? Főnév-e, avagy melléknév? Mostoha a sors, ha üldöz bennünket, mostoha a föld, mely kenyeret nem te­rem; mostoha a természet, ha szűken osztja bájait, mostohás a vékony szelet kenyér is, szóval minden, ami zsarnok, fösvény és hamis. A német így mondja: „Stiefmutter“, tehát mégis „Mutter“ — anya . .. a magyar fölöslegesnek tartja e szép szót a rut mellett vesztegetni. A mostoha nem anya. Nem fér össze a két fogalom. A mostoha az édesanya ellentéte, mint a fekete a fehérnek, mint ellentéte a zord tél az áldást hozó nyárnak. De hogy mégis van különbség a mostoha és a mostohaanya között, ezt szomszédaim ablakaiból lestem el. Tágas, csillogó tiszta konyhában fiatal leány üldögél, a kis lámpa gyér vi­lágánál serényen öltöget valami ruhada­rabon, talán ünneplő köntösét varrja ? Holnap mindenszentek ünnepe. Lábainál kis bölcső ring, melynek lakóját, egy rózsás arcza kisdedet, igyek­szik álomba dúdolni. Arczán a gondtalan­ság kifejezése helyett az ily korban még szokatlan komolyság ül. A másik ablak már vidámabb képet nyújt. Itt is fiatal leányarcz látható és hozzá méltó keretben mutatkozik: nagy halmaz­virágból válogatja a legszebbeket és koszorúba fonja,­­ holnap Minden­szentek ünnepe. Fiatal nő jelenik meg a háta mögött, nevetve nyúl a virágfüzér után és illeszti a leány fejére, aztán meg­csókolják egymást, kaczagnak — és el­fordulva egymástól, szemeidet törlik. — Mindenszentek, — e nap a ha­lottaké. Ezrével tódulnak az élők a ha­lottak tanyájára, a kegyelet adóját ki-ki szive és tehetsége szerint leróni elköltö­zött szerettei iránt, illatos vagy művé­sziesen készített virággal boritva a sírt, a mely alatt a hű szív porladozik. — — Ismét áttekintek a szom­szédba, már beesteledett, — és a csillogó tiszta konyhát látom, ünnepi mezben. Egy kis színes mécses körül négy szál viasz gyertya ég, fehér abroszszal leta­kart kis asztalon,­­ a fiatal leány, kar­ján a kis gyermekkel, kényezve áll előtte. A gyermek gyügyögve nyújtogatja apró kezecskéit a szép mécses után és mert el nem érheti, hangos sírásra fakad. Az ajtó nyílik, egy fiatal nő díszes ruhá­ban, kimenőre készen, ijedt boszos arcz­­c­al lép be, taglejtéseiről látható, hogy hevesen beszél,­­ azután a lámpácskát gyertyákkal együtt eloltja és kettőt a viasz gyertyák közül a kicsike kezébe ad játszani, mire ez megbékül. A konyhalámpa gyér világánál ül a leány, nehéz sóhaj szakad kebléből, gon­dolatai egy kedves helyre viszik, oda, a ahova ma ezren zarándokoltak, a halottak tanyájához, ott egy télizölddel befutott sír, a­hova a sóhaj elszáll. A másik ablak még sötét. Ezek még

Next