Pécsi Napló, 1895. december (4. évfolyam, 286-310. szám)

1895-12-01 / 286. szám

k majd neki. Ha el is hordják majd végre a Hentzi-monumentumot, miniszter és becsületes ember mindig lesz ebben az országban, akit sárral lehet dobálni. A „rosz kölyök“ nem adja be a derekát. Ha már csakugyan nem lesz belőle miniszter, de hívei — az újak — megteszik őt vértanúnak s ezzel a czimmel mindig lehet boldogulni Magyarországon, nemcsak öt, de még ötven év múlva is.“ Hát csakugyan így lenne? Bizony ha azt a sok durvaságot, árulkodást, kicsinylést és megleckéztetést, mit a közszolgálat nyilvánosan szereplő férfiainak elviselni kell és egyidejűleg az ellenzéki táborban szabadalmat nyert erkölcsbírák legtöbbjének anyagi és erkölcsi kereseti és jellembeli fogyatkozásait mérlegre vetjük, úgy érezzük, mintha az idézett szavak igazat, nagyon is igazat mondanának s mintha nem lenne azokban se nagyotmondás, se czinizmus. A képviselőházban az ellenzéki vezérszónokok elburkolt frázisokban kiadják a jelszót, a kisebb kaliberű, de szolgálatkész utászok kíméletlenül feldolgozzák a támadás anyagát, az önállónak tartott, de minden ellenzéki nagyságnak feltétlenül rendelkezésre álló sajtó pedig kiczifrázza, felfújja és piaczra viszi. Hány kétes exisztenczia, mely komoly munkára és gondos életmódra képtelenné vált, melynek minden lépése saját erkölcsi és anyagi létére nézve bizonytalan, a kétségbeeséssel küzködő, mely a megfélemlítés zsarolásaival élősködik, kap helyet, foglalkozást e sajtó munkásai között, hogy a foglalkozásában a tisztesség és jellem bepiszkolásának hitvány munkáját végezze s az azért járó gyenge bér elégtelenségét kétes irodalmi vállalatok, a hiúság legyezgetései és kérő levelek által a gyengéken megejtett pumpolásokkal pótolja. És ezek előtt a miniszterek tehetetlen semmittevők, a szabadelvűpárt az ország zsírját emésztő közkereseti társaság és így tovább. Pedig egy ily sajtóhős becsületszóra felvett, de soha vissza nem adandó apró kölcsön vagy száz forintos váltó jótállása mellett elhallgatható és a legtöbb, mindennapi ballépésének felfedezése által örökre megsemmisíthető. Szerencse, hogy újabban ez a módszer már nagyon is ki van ismerve , maga a társadalom sem engedi magát többé egykönnyen tévedésbe ejtetni, félrevezettetni; a megtámadottak pedig sokkal büszkébbek, sokkal inkább sértetlenebbek, hogy sem az erkölcsi megsemmisítés korbácsát kellene megtorlásul alkalmazniok. Csak a megvetés szolgál díjul az ily erkölcsbíráknak, a bűnhödés úgy is kétségen kívül bekövetkezik, hol előbb, hol utóbb. A közügy hű munkásai pedig dolgoznak tovább, szakadatlanul tovább . . . Tündérujjak a jótékonyság szolgálatában. Mennyi merészség, mily bátorság kábért adoz, hogy valaki most, a milleniumi kiállítás előestéjén, kiállás rendezésére vállalkozzék. Csak a jótékonyság nemzője terjeszthette ki áldást és üdvöt osztó kezét a merész vállalkozás fölé, hogy szárnyat kölcsönözzön a buzgalomnak, fáradhatatlanságnak, és sikerrel koronázza ezen szép és nemes versengést. A mi kis fiók kiállításunk, mely kizárólag a gyenge nem kezeinek műveit tartalmazza, olyan mutatós, herczig valami, hogy beillenék az egy rendes, nagyszabású, nagy igényekkel föllépő kiállítás keretébe is. Csak tartozó kötelességünknek teszünk eleget, mikor elismerve az érdemet, Sávér Kálmánná nevét hangoztatjuk elsősorban. Tőle indult ki a kiállítás eszméje, ő adott lelket az eszmének, ő hozta mozgásba a tündérujjakat a jótékonyság érdekében; ő volt az, ki jól megszervezve táborkarát, oly segítők fölött rendelkezett, kikre áthatott az ő saját lelkesedése, ügyszeretete és azon törekvés, hogy a kezdeményezett czélt siker koronázza. Akik egyhangú, csakis a nőket érdeklő női kézimunka kiállítást vártak, azok kellemesen csalódtak. Akik ilyent és csakis ilyent kívántak volna, nem tudják azt, hogy, mint mindenben, úgy a kiállításoknál is a változatosság az, mely gyönyörködteti a szemet és külön is hangoztatjuk, és egyik érdeme a kiállításnak, hogy az nem kizárólag a női kézimunkának adott ideiglenes hajlékot. Nem kételkedünk abban, hogy a kiállításnak szép számú látogatója lesz. Sok itt a nézni és a látni való és a tulajdonképeni czél mégis csak az vol, hogy új jövedelmi forrást nyissanak meg a főegylet szegényei számára, mert mostohák az idők és a növekedő kiadásokkal nem ártottak lépést a nőegylet jövedelmei. „Pécsi Napló“ 1 egyik legszebb női alakja és a magyar mondavilágnak örökké szép tündére. A létezése azonban történelmileg legkevésbbé sincs igazolva. Egy szép illúzióval kevesebb! * * * A helinda-rege kétségkívül azon mondák közé tartozik, amelyek a nagyurak és különösen a királyok szenzácziós halálesetei alkalmával a nép száján százával szoktak teremni. Szájról-szájra szoktak járni és mind újabb részjelekkel megtoldva és a nép élénk fantáziája által élénken kiszínezve, végre annyira átmennek a köztudatba, hogy valóságukban alig mernek többé kételkedni. Részleteiknek pikáns izénél és érdekességénél fogva utat találnak a kritika nélkül dolgozó, felületesebb történészek műveibe is, — és lassan kint a való színét teljesen magukra öltik. Ha korunk történészei nem használnák az események bírálatánál a kritika bonczését oly lelkiismeretesen és mindenre kiterjedő figyelemmel, ki tudja mily mrthikus alakban jutna az utókorra megboldogult Rezső trónörökösünk szomorú halála ?! így történt ez a Melinda-féle mondával is. Az egykorú és hiteles, mert adataikban egymással teljesen megegyező kútfők egy árva szót sem tudnak a Bánk nején, a királyné fivére által ejtett gyalázatról s arról, hogy Bánk bán e feletti haragjában ölte volna meg a királynét, a kit neje meggyaláztatásában bűnösnek hitt. Valamennyien — köztük a Petur ispánnak elkobzott javaiból alapított péterváradi apátságnak a feje, a mindenről kitűnően értesült Alberik apát, a ki, ha valaki, úgy bizonyára ő birt pontos tudomással a történtekről, amelyeknek a péterváradi apátság létezését köszönhette . Gertrud megölését tisztán politikai merényletnek mondják, amelynek végrehajtásával a királyné magyarellenes politikája által nemzeti érzületekben és az idegeneknek, különösen a tudatlan Bertold kalocsai érseknek, előtérbe tolása által ambícziójukban mélyen megsértett főurak Petur ispánt bízták meg, aki azt, mint a nemzeti visszahatás vezére, Simon bán közreműködése, a merényletet ellenző főurak passzivitása mellett és Bánk bán tudtával végre is hajtotta. Tehát nem is Bánk hanem Petur ispán volt a királyné gyilkosa, a minthogy Bánkot igen bajos is volna gyilkosnak tartanunk, mivelhogy az, rövid idővel a merénylet után újra előkelő nemzeti méltóságokat viselt. II. Pitidre rendkívül könnyelmű fejedelem lehetett, de neje gyilkosát bizonyára nem fogadta volna vissza oly hamar kegyeibe De különben: a péterváradi apátság alapításáról szólt 1237-iki és a Bánkot jószágaitól megosztó 1246-iki oklevél világosan megjelöli a tetteseket. Az előbbiben ugyanis IV. Béla Peturnak , Tőre fiánnk örökös javait, a melyek az illetőnél hűtlensége miatt, „mivel a király anyját megölvén felségsértést követett el, a krályi kezekre visszaszállottak“, a péterváradi apátságnak adományozta, — az uöbbiben pedig, Bánkot, — a ki a Bor családból származott, a mely Baranyában és Jiharban terjedelmes birtokok ura volt, — a „királyné megöletésében való konspiráczió miatt“ javaitól — 27 évvel anyja megöletése után, — szintén megfosztja. Míg tehát Bánk költői tragikuma: a női erély védőjének bukása, addig históriai trikuma: a nemzeti eszme bátor harczosának bünhödése. Amaz szebb, ez való, mert az egykorú hiteles kútfők Gertrud megölést egybehangítólag mind igy adják elő. — Bink nejének a királyné segélyével történt tőrbeejtéséről és Bánknak a királynén e miatt állítólag elkövetett bosszuállásáról ellenben — semmiféle tudomással nem birnak. A ' Melindi affér első nyomát egy névtelen költőnek a merénylet után egy fészázaddal, irt verses krónikájában találjuk meg, a melyben az, több a nép száján élő monda között, a Bánk nejéről szóló *Mily nagy fokú volt Berthold tudatlansága,— a kit Endre erdélyi vajdára, bácsmegyei főispánná, Szlavónia herczegévé és később bánjává nevezett ki, miután bankot ez állásáról elmozditotta, kitűnik abból is, hogy mielőtt kalocsai érsekké lett, Viczenzába küldték »póttanfolyamra « 1845. deczember 1.