Pécsi Napló, 1898. szeptember (7. évfolyam, 199-224. szám)
1898-09-01 / 199. szám
– 1898. szeptember 1. Pécsi Napló — Nagy fizetésképtelenség. Eszéknek is meg van a maga szenzácziója. A széles vidéken nagy bizalomnak örvendett legelőkelőbb szlavóniai fakereskedő czég, Soms és Dietinger fizetésképtelen lett és most hitelezőitől fizetési halasztást kér. A napokban már üléseztek is a cég eszéki hitelezői, akik holnapra egybehívták az összes hitelezőket. Addig is, míg megállapodásra jutnak, egy az eszéki pénzintézet kiküldötteiből alakult ötös bizottság gondoskodik arról, hogy az üzlet fennakadást ne szenvedjen, úgy gondolják, hogy a hitelezők meg fogják adni a fizetési halasztást annál is inkább, mert a czégnek 250.000 frtnyi adósságával szemben ugyanily összeget képviselő vagyona van. Négyen. A tolvaj generácziónak tudvalevőleg különféle válfajai vannak. Nevezetesen : piaczi tolvajok, bolti tolvajok, továbbá tyúktolvajok. Azok közül, akik a tyúkok iránt viseltetnek különösen előszeretettel, tartoztatott le ma délelőtt a csendőrség négy czigányasszonyt. Sorra járták a házakat és magukkal vitték legtöbb helyről a tyúkokat. Kolompár Ágnes ifjú, Kolompár Ágnes idősebb, Kalányos Náncsi és Bogdán Kati a neveik a tyúktolvajoknak. Ők négyen rémei a gazdáknak. Viszik magukkal a tyúkokat és nem kevesebb, mint 200 tyúkot loptak el csak augusztus havában. Most az ügyészség börtönében várják a büntetésüket. Manapság az ország vidéki városainak uri-divat kereskedőknél megtaláljuk a legizlésesebb árukat ép úgy, mint bármely budapesti vagy bécsi kereskedőinél. Mi is bátran elmondhatjuk, hogy Both Béla első pécsi uri-divat-üzletében megtaláljuk a legizlésesebb nyakkendőket, legjobb minőségű fehérneműt, elegáns kalapokat, mint a legjobb czipőket. Fenti ezég mindent elkövet, hogy vevőit jól kielégítse. — Párbaj az utczán. Pár nappal ezelőtt Komló községben az utczán éjnek idején összetalálkozott Arnold József Stir Mihálylyal. Egyik sem akart a másiknak kitérni. Stir fenyegetőleg emelgette a botját. — Agyon csaplak, ha nem engedsz ! Arnold József nem felelt, hanem felemelte a botját és végig vágott a társán. És erre megkezdődött a viaskodás. Csattogtak a botok a levegőben és ugyancsak pufogott mind a két legény háta. Egyszer csak e közben Arnold úgy találta a botjával megütni Stirt, hogy annak azonnal eltört a karja. Most odahaza ápolják. A botorkodó igényt feljelentették a kir. járásbíróságnak. Egy bátor férfiú. Pécs, augusztus 31. — Ön egy aljas gazember! — Ön dettól Vonja vissza szavait, mert nyakon ütöm. — Jól van. Visszavonom a dettót, de azért ön mégis gazember! — Majd elválik, pimasz ! Ezeket a válogatott gorombaságokat két férfiú vagdosta egymás fejéhez a Kossuth Lajos utcza sarkán, a déli órákban, amikor tudvalevőleg csak úgy özönlik a nép fel és alá az utczákon. Ezzel azonban korántsem akarom azt mondani, hogy rendőrök is voltak jelen az épületes jelenetnél. Isten ment. Sőt nyíltan kijelentem, hogy úgy miként mindig, ha szükség van reájuk, most is távollétükkel tündököltek. Tehát nem voltak ott, mert ők mire sem kiváncsiak. A közönség azonban annál lázasabb érdeklődéssel kisérte a fejleményeket, amely szemfüles riporterünk jelentése szerint ilyen lefolyást nyert: A gorombaságok után az egyik úr egy lépést tett előre és a nyúlós aszfaltba szúrta a botját. Most nézzen ide. Lássa ezt a botot? Ez az a bizonyos Rubicon. Hát én egyszerűen átlépem ezt. Most pedig jön a pofozkodás. Persze, most azt hiszik önök, hogy a robogó bérkocsik zajába és a házalók őrült kiabálásába belevegyült a pofonok csattogása? Szó sincs róla! Az az úr, akinek kilátásba helyezték a nyaklevest, a helyzet magaslatára emelkedett. Egyszerűen kutyába sem vette a fenyegetést, hanem büszkén, mint egy spanyol grand, megfordult és felugrott egy arra haladó kocsira. Onnan aztán lekiáltott az ellenfelére : — Szerencséje, hogy felszálltam ide, mert máskülönben agyonütöttem volna ! A közönség nevetett a bátor ember kitörésén, a faképnél hagyott ellenfél pedig csikorgatta dühében a fogát. Aztán ő is elment. A közönség lassan kint szintén szétoszlott. De azért a dolog nem maradt annyiban. Párbaj lett belőle. Most persze azt hiszik önök, hogy ezzel vége van. Olyan nincs ! Itt kezdődik tulajdonképen a történet legérdekesebb része. A bérkocsin megszökött ellenfél otthon magához tért egy kicsit. Belátta, hogy a kölcsönös sértést csakis vér moshatja le. Ezt gondolta a másik is és elküldte hozzá a segédeit. Ezek összeültek és tanácskoztak a részletek felett, mialatt Kovács (így hívják a bátor urat) a pokol minden kínját végig szenvedte. Végre meg volt állapítva a párbaj minden feltétele: harmincz lépés távolság, öt-öt lépés avance, egyszeri golyóváltás. Amint ezt megtudta Kovács, oda támolygott az Íróasztalához és reszkető kezekkel vetette papírra végső akaratát. Összes készpénz vagyonát feleségének, adósságait az anyósának hagyta; azzal a kikötéssel azonban, hogy minden évben felkeresik a sírkertben porladozó tetemét és díszes koszorút helyeznek sirhalmára, ezzel a felirattal: A bátorság mintaképének — Bámulói. Ezután elment a kávéházba. A pinczértől tollat, tintát, papirost és három pohár konyakot rendelt. A levelet egyik barátjának megírta, az italt lehajtotta, úgyszintén a fejét is. Gondolkodott. Eszébe jutott egész élettörténete. Belátta, hogy olyannak, mint ő, akinek oly szép vagyona van, nagyon szép az élet. Ennél a gondolatnál köny lopózott homályos szemébe. Újból rendelt három pohár szíverősítőt. De már ekkor annyira megzavarodott lelkének az egyensúlya, hogy a tintát itta ki a konyak helyett. Aztán fizetett és imbolygó léptekkel hazafelé indult. Otthon ezalatt megtalálták a végrendeletét. Képzelhető, minő felfordulást idézett elő! Mikor belépett, felesége anyósa és egy vesékig ható kiáltás fogadta: — Móricz, te párbajozol! — Igaz. Nem tagadom, — mondta csüggedten Kovács. — Te itt akarsz engem hagyni! — Az egész világot. . . — Én rögtön meghalok! — Add írásba. — Még tréfálni is van kedved? — Dehogy. Hiszen úgy érzem magamat, mint akit a görcs összehúzott, a guta meg széjjel lapított . . . Igaz volt. Tagjai reszkettek, úgyhogy nem tudott a lábán állani. Le kelett ülnie. És aztán a gyomra is hirtelen émelyegni kezdett. — Kérek egy lavórt, — nyögte bátyadtan ... És aztán jött ki valami zavarosszinü folyadék. — Hiszen magának epeömlőse van ! mondta az anyós. — Ugyan ne beszéljen. Most jut az eszembe, hogy a második porczió konyak helyett szórakozottságból a tintát ittam ki. — Mindegy. Le kell feküdnie. Meleg fedőt borítok a gyomrára. Le is fektették szerencsére. A párbajsegédek úgy találták már az ágyban. — Hát te most fekszel le, mikor párbajoznod kell! — Muszáj. Nagyon beteg vagyok. Fáj a gyomrom. — Mindegy! A becsület az első. Csak talán nem félsz. — Én ? . .. Nem ... de ... tudjátok ... olyan szokatlan . .. Aztán az a pisztoly ... bír ... — Csak kelj fel és jöjj velünk. Gondoltam valamit. Majd megsúgom. Mikor ezt Kovács meghallotta, mintegy újjászületve ugrott fel az ágyból. — Megyek! — mondogatta boldogan. — Gyilkosok! rikoltozott a két aszszony, mikor nagysokára felöltözött. Viszik a vágóhídra szegény Móriczkánkat. — Megüt a gutat — tette hozzá az anyós. — Amit ön tesz, az jól van téve ! — idézett Kovács és szokatlanul ruganyos léptekkel megindult a segédekkel a párbaj színhelyére . .. Az ellenfél már várakozott reá a két segéddel és az orvossal. Kimért hidegséggel köszöntötték egymást. A legidősebb végigjátszotta a szokásos kibékülési jelenetet, a leghosszabb lábú kimérte a távolságot. Aztán felállították a feleket. A vezető segéd figyelmeztette a feleket : — A czélzási idő tizenöt másodperczben állapittatik meg. „Csütörtöki lövés számba megy. Tehát rajta. Egy . . . kettő . . . három . . . Kovács gyorsan kisütötte a pisztolyát. Aztán hirtelen megfordult és négykézlábra állt. A segédek majd eldőltek a nevetéstől. Maga a haragos ellenfél is kaczagva dobta el fegyverét. Természetesen a párbaj abban maradt. Annál is inkább, mert a segédek felhasználták a kedvező alkalmat és kibékítették egymással a haragos feleket. Kovács izgatottan sietett a haza. A két asszony remegve borult a nyakába. — Nos, mi történt? — kérdezték egyszerre. — Ami előre volt látható. Keresztül lőttem a nyomorult kalapját. Erre aztán bocsánatot kért tőlem, mert tudta, hogy a második lövés után — a halál fia. Én kezet nyújtottam neki. Mert tudjátok, a gyöngébbek iránt mindig nagyon elnéző voltam . . . — Móricz, te egy hős vagy! — sírt örömében a feleség. — Megérdemli, hogy én is homlokon csókoljam, — mondá az anyós. Kovács pedig, belátva, hogy a jó mindig együtt jár a rosszal, csendes megadással tűrte. Majd büszkén folytatta: — Ha nem tudtam volna, hogy gyermekei vannak, szivébe röpítettem volna a golyót. De így ... Elég volt neki a leczke. "