Pécsi Napló, 1898. szeptember (7. évfolyam, 199-224. szám)

1898-09-01 / 199. szám

– 1898. szeptember 1. Pécsi Napló — Nagy fizetésképtelenség. Eszéknek is meg van a maga szenzácziója. A széles vidéken nagy bizalomnak örven­dett legelőkelőbb szlavóniai fakereskedő czég, Som­s és Dietinger fizetésképtelen lett és most hitelezőitől fizetési halasz­tást kér. A napokban már üléseztek is a c­ég eszéki hitelezői, akik holnapra egybe­hívták az összes hitelezőket. Addig is, míg megállapodásra jutnak, egy az eszéki pénzintézet kiküldötteiből alakult ötös bi­zottság gondoskodik arról, hogy az üzlet fennakadást ne szenvedjen, úgy gondol­ják, hogy a hitelezők meg fogják adni a fizetési halasztást annál is inkább, mert a czégnek 250.000 frtnyi adósságával szem­ben ugyanily összeget képviselő va­gyona van.­­ Négyen. A tolvaj generácziónak tudvalevőleg különféle válfajai vannak. Nevezetesen : piaczi tolvajok, bolti tolva­jok, továbbá tyúktolvajok. Azok közül, a­kik a tyúkok iránt viseltetnek különösen előszeretettel, tartoztatott le ma délelőtt a csendőrség négy czigányasszonyt. Sorra járták a házakat és magukkal vitték leg­több helyről a tyúkokat. Kolompár Ág­nes ifjú, Kolompár Ágnes idősebb, Kalá­­nyos Náncsi és Bogdán Kati a neveik a tyúktol­vaj­oknak. Ők négyen rémei a gaz­dáknak. Viszik magukkal a tyúkokat és nem kevesebb, mint 200 tyúkot lop­tak el csak augusztus havában. Most az ügyészség börtönében várják a bün­tetésüket.­­ Manapság az ország vi­déki városainak uri-divat kereskedőknél megtaláljuk a legizlésesebb árukat ép úgy, mint bármely budapesti vagy bécsi keres­kedőinél. Mi is bátran elmondhatjuk, hogy Both Béla első pécsi uri-divat-üzletében megtaláljuk a legizlésesebb nyakkendőket, legjobb minőségű fehérneműt, elegáns kalapokat, mint a legjobb czipőket. Fenti ezég mindent elkövet, hogy vevőit jól kielégítse. — Párbaj az utczán. Pár nap­pal ezelőtt Komló községben az utczán éjnek idején összetalálkozott Arnold Jó­zsef Stir Mihálylyal. Egyik sem akart a másiknak kitérni. Stir fenyegetőleg emel­gette a botját. — Agyon csaplak, ha nem engedsz ! Arnold József nem felelt, hanem fel­em­elte a botját és végig vágott a társán. És erre megkezdődött a viaskodás. Csat­togtak a botok a levegőben és ugyancsak pufogott mind a két legény háta. Egy­szer csak e közben Arnold úgy találta a botjával megütni Stirt, hogy annak azon­nal eltört a karja. Most odahaza ápolják. A botorkodó igényt feljelentették a kir. járásbíróságnak. Egy bátor férfiú. Pécs, augusztus 31. — Ön egy aljas gazember! — Ön dettól Vonja vissza szavait, mert nyakon ütöm. — Jól van. Visszavonom a dettót, de azért ön mégis gazember! — Majd elválik, pimasz ! Ezeket a válogatott gorombaságokat két férfiú vagdosta egymás fejéhez a Kos­suth Lajos utcza sarkán, a déli órákban, a­mikor tudvalevőleg csak úgy özönlik a nép fel és alá az utczákon. Ezzel azonban korántsem akarom azt mondani, hogy rendőrök is voltak je­len az épületes jelenetnél. Isten ment. Sőt nyíltan kijelentem, hogy úgy miként mindig, ha szükség van reájuk, most is távollétükkel tündököltek. Tehát nem voltak ott, mert ők mire sem kiváncsiak. A közönség azonban an­nál lázasabb érdeklődéssel kisérte a fejle­ményeket, amely szemfüles riporterünk jelentése szerint ilyen lefolyást nyert: A gorombaságok után az egyik úr egy lépést tett előre és a nyúlós aszfaltba szúrta a botját. Most nézzen ide. Lássa ezt a botot? Ez az a bizonyos Rubicon. Hát én egy­szerűen átlépem ezt. Most pedig jön a pofozkodás. Persze, most azt hiszik önök, hogy a robogó bérkocsik zajába és a házalók őrült kiabálásába belevegyült a pofonok csattogása? Szó sincs róla! Az az úr, akinek kilátásba helyezték a nyaklevest, a helyzet magaslatára emelkedett. Egy­szerűen kutyába sem vette a fenyegetést, hanem büszkén, mint egy spanyol grand, megfordult és­­ felugrott egy arra ha­ladó kocsira. Onnan aztán lekiáltott az ellenfelére : — Szerencséje, hogy felszálltam ide, mert máskülönben agyonütöttem volna ! A közönség nevetett a bátor ember kitörésén, a faképnél hagyott ellenfél pe­dig csikorgatta dühében a fogát. Aztán ő is elment. A közönség lassan kint szintén szétoszlott. De azért a dolog nem maradt annyi­ban. Párbaj lett belőle. Most persze azt hiszik önök, hogy ezzel vége van. Olyan nincs ! Itt kezdődik tulajdonképen a tör­ténet legérdekesebb része. A bérkocsin megszökött ellenfél ott­hon magához tért egy kicsit. Belátta, hogy a kölcsönös sértést csakis vér moshatja le. Ezt gondolta a másik is és elküldte hozzá a segédeit. Ezek összeültek és ta­nácskoztak a részletek felett, mialatt Ko­vács (így hívják a bátor urat) a pokol minden kínját végig szenvedte. Végre meg volt állapítva a párbaj minden feltétele: harmincz lépés távolság, öt-öt lépés avance, egyszeri golyóváltás. Amint ezt megtudta Kovács, oda támolygott az Íróasztalához és reszkető kezekkel vetette papírra végső akaratát. Összes készpénz vagyonát feleségének, adósságait az anyósának hagyta; azzal a kikötéssel azonban, hogy minden évben felkeresik a sírkertben porladozó tetemét és díszes koszorút helyeznek sirhalmára, ezzel a felirattal: A bátorság mintaképének — Bámulói. Ezután elment a kávéházba. A pin­­czértől tollat, tintát, papirost és három pohár konyakot rendelt. A levelet egyik barátjának megírta, az italt lehajtotta, úgyszintén a fejét is. Gondolkodott. Eszébe jutott egész élettörténete. Belátta, hogy olyannak, mint ő, akinek oly szép va­gyona van, nagyon szép az élet. Ennél a gondolatnál köny lopózott homályos sze­mébe. Újból rendelt három pohár szív­­erősítőt. De már ekkor annyira megzava­rodott lelkének az egyensúlya, hogy a tintát itta ki a konyak helyett. Aztán fizetett és imbolygó léptekkel hazafelé indult. Otthon ezalatt megtalálták a végren­deletét. Képzelhető, minő felfordulást idé­zett elő! Mikor belépett, felesége anyósa és egy vesékig ható kiáltás fogadta: — Móricz, te párbajozol! — Igaz. Nem tagadom, — mondta csüggedten Kovács. — Te itt akarsz engem hagyni! — Az egész világot. . . — Én rögtön meghalok! — Add írásba. — Még tréfálni is van kedved? — Dehogy. Hiszen úgy érzem ma­gamat, mint akit a görcs összehúzott, a guta meg széjjel lapított . . . Igaz volt. Tagjai reszkettek, úgy­hogy nem tudott a lábán állani. Le kel­­ett ülnie. És aztán a gyomra is hirtelen émelyegni kezdett. — Kérek egy lavórt, — nyögte bá­­tyadtan ... És aztán jött ki valami za­­varosszinü folyadék. — Hiszen magának epeömlőse van ! mondta az anyós. — Ugyan ne beszéljen. Most jut az eszembe, hogy a második porczió konyak helyett szórakozottságból a tintát ittam ki. — Mindegy. Le kell feküdnie. Me­leg fedőt borítok a gyomrára. Le is fektették szerencsére. A pár­bajsegédek úgy találták már az ágyban. — Hát te most fekszel le, mikor pár­bajoznod kell! — Muszáj. Nagyon beteg vagyok. Fáj a gyomrom. — Mindegy! A becsület az első. Csak talán nem félsz. — Én ? . .. Nem ... de ... tudjá­tok ... olyan szokatlan . .. Aztán az a pisztoly ... bír ... — Csak kelj fel és jöjj velünk. Gondoltam valamit. Majd megsúgom. Mikor ezt Kovács meghallotta, mint­egy újjászületve ugrott fel az ágyból. — Megyek! — mondogatta boldogan. — Gyilkosok! rikoltozott a két asz­­szony, mikor nagysokára felöltözött. Viszik a vágóhídra szegény Móriczkánkat. — Megüt a gutat — tette hozzá az anyós. — Amit ön tesz, az jól van téve ! — idézett Kovács és szokatlanul ruganyos léptekkel megindult a segédekkel a párbaj színhelyére . .. Az ellenfél már várakozott reá a két segéddel és az orvossal. Kimért hidegség­gel köszöntötték egymást. A legidősebb végigjátszotta a szok­ásos kibékülési jele­netet, a leghosszabb lábú kimérte a tá­volságot. Aztán felállították a feleket. A vezető­ segéd figyelmeztette a fe­leket : — A czélzási idő tizenöt másod­­perczben állapittatik meg. „Csütörtöki lö­vés számba megy. Tehát rajta. Egy . . . kettő . . . há­rom . . . Kovács gyorsan kisütötte a piszto­lyát. Aztán hirtelen megfordult és négy­­kézlábra állt. A segédek majd eldőltek a nevetéstől. Maga a haragos ellenfél is kaczagva dobta el fegyverét. Természetesen a párbaj abban ma­radt. Annál is inkább, mert a segédek felhasználták a kedvező alkalmat és ki­békítették egymással a haragos feleket. Kovács izgatottan sietett a haza. A két asszony remegve borult a nyakába. — Nos, mi történt? — kérdezték egyszerre. — Ami előre volt látható. Keresztül lőttem a nyomorult­­ kalapját. Erre aztán bocsánatot kért tőlem, mert tudta, hogy a második lövés után — a halál fia. Én kezet nyújtottam neki. Mert tudjátok, a gyöngébbek iránt mindig nagyon elnéző voltam . . . — Móricz, te egy hős vagy! — sírt örömében a feleség. — Megérdemli, hogy én is homlokon csókoljam, — mondá az anyós. Kovács pedig, belátva, hogy a jó mindig együtt jár a rosszal, csendes meg­adással tűrte. Majd büszkén folytatta: — Ha nem tudtam volna, hogy gyer­mekei vannak, szivébe röpítettem volna a golyót. De így ... Elég volt neki a leczke. "

Next