Pécsi Napló, 1899. április (8. évfolyam, 75-99. szám)

1899-04-01 / 75. szám

Vm. évfolyam. Szombat, 1899. április I. 75. (2222.) szám. .*■11.11 I.n­yi... ,n... .. ........................................ ..................................­­T ■„ i. .................................................... " a­*a S­iiszkMstóBég , Nepomuk­ utcza 23. sz. (Szakváry-fél­e ház.) Telefon 109. sz. Kéziratok nem adatnak vissza. Kiadóhivatal: Boltiv-köz 2 Telefon 97. Felelős szerkesztő: L­ENKEI LAJOS. Elfesetési árak: Egész évre II irt. Fél évre 6 Irt. Negyed évre 3 frt. Egy hóra 1 Irt. — Egyes szám ára 3 krajcsár. — Nyilt-térben 1 sor 30 kr. UNIV. MED. Dr. GÁL JENŐ fogspecziálista, fogműtő. Lakik: Széchenyi-térapécai takarék­­pénztár uj palotájában. Rendel d. e. 9—12-ig, 6865 d. u. 2—6 óráig. Visszhang: Pécs, márczius 81. Teljes mértékben helyeslem a „Pécsi Napló“ szerdai számában: „So­kat akar a szarka“ czimű czikkben mondottakat. Pécs városának az alko­tások mezején nagyon is számot kell vetnie zilált anyagi viszonyaival. Ta­karékoskodnunk kell. Nem szabad nagyzási hóbortba esnünk. Nem szabad adósságokat csinálnunk, mert ha így folytatjuk, elmerülünk a defic­itben és a folyton szaporodó közterhekben. Az is tökéletesen helye« Lnd­r •› ‹ 0‹«, nem kell a múltat bolygatni, ámbár kétségbevonhatatlan tény, hogy jelen rossz anyagi viszonyainknak ágya a közelmúlt elhibázott pénzügyi gazdál­kodásával vettetett meg, amely pénz­ügyi gazdálkodás nem számolt sem a város erő­képességeivel, sem jövendő szükségleteivel. De igazán: hagyjuk a múltat és nézzük a jelent és a jövőt. Vajon a város jelen és jövendő feladatai olyanok-e, hogy a terhek emelkedése nélkül megvalósíthatók ? Ez alig hihető. Épen ezért, midőn e kö­zeli feladatról akarunk szólni, teljesen mellőzzük a pénzügyi szempontokat. A mi meggyőződésünk szerint a város előtt a jelenben és a jövőben a legfontosabb, mondhatnák egyetlen fel­adat: a vízkérdés megoldása és a város közegészségügyének javítása. És ha a legutóbbi be­havazások és olvadás következtében most hónapokra elég bő vízkészlettel rendelkezünk, ez csak annál nyomósabb ok arra, hogy e kérdés végleges megoldásával már most foglalkozzék a város és legyen bár a megoldás módja akár az, hogy a csapok szűkíttetnek, akár az, hogy a vízmérő órák beállíttatnak, akár az, hogy az ipari vezetékek elzáratnak, akár az, hogy új források bekapcsol­tatnak, a döntő lépésnek meg kell történnie, mert az ismert vízmizériák tarthatatlanok és nép­­szégyenítők a ▼árosra nézve. Kétségtelen, hogy a vízkérdés megoldása javítaná a közegészségi vi­szonyokat, de nekünk meggyőződésünk, hogy e téren a csatornázás nélkül nem boldogulhatunk. Míg a kanalizá­­c­iót nem létesítjük, e város folytonos járvány­fészek fog maradni, mert talaja az évezredek óta fölhalmozódott szenny következté­ben telítve és fertőzve van. Ha az örökös járványok forrását be nem dugjuk, hiába létesítjük mi a czivilizác­ió összes intézményeit, hiába vonzzuk ide egy nagy országrész lakos­ságát, a város népessége el fog szé­ledül. Az élet itt bizonytalan lévén, bizonytalanná fog válni az ipar és kereskedelem. A magánzók, a nyug­díjasok, kik tőkéikkel itt vonják meg magukat, és általában mindazok, kik a városi élet nyújtotta élvezeteket, közigazgatási, tanulmányi és társa­dalmi intézményeket itt keresik, a jö­vőben menekülni fognak a ragály fészekből. De honnan vegye a város e nél­külözhetetlen alkotásra a költségeket? Okos beosztással, a jövedelmek foko­zásával, takarékos gazdálkodással lehe­tetlen, hogy arra, ami életszükség, egy nagy és intelligens város ne találja meg a kellő fedezetet. És ha a fede­zet meg sem mutatkoznék, úgy két út is kínálkozik. Az egyik út épen ellen­kezője volna az eddiginek. Ki kell kutatni, hogy miért voltunk mi a múlt­ban a mindenkori kormányoknak mos­toha gyermekei ? Miért kellett nekünk gouvernementális okokból mindig csak áldoznunk, kárt szenvednünk, holott a gyámolításra legjobban rá vagyunk utalva. A magunk élhetetlensége volt-e ennek az oka, vagy másoknak a kapzsisága? És mindent el kell követ­nünk, hogy e viszony megváltozzék, hogy az állam jótéteményeiből mi pécsiek is, az eddigi gyarmat, kive­hessek megillető részü­ket, mert ha már — ami kétségtelen — mi éret­tünk is meghalt a Jézus a keresztfán, illő, hogy nekünk is föltámadjon. A másik út az önsegély útja. A város erőinek józan számbavételével, a szükségletek mérlegelésével, a keres­kedelem emelésével, ipartelepek létesí­tésével, a gazdasági ágak fejlesztésé­vel, a vállalkozási kedv fokozásával, a forgalmi érdemek szorgalmazásával új életet kell teremteni e városban, mely­nek folytán a városban fölhalmozott tőkék megsokszorosodjanak, a lakos­ság megszaporodjék, a terhek könnyeb­ben elviselhetők legyenek és akkor e város adminisztrácziójának elegendő fedezet fog rendelkezésére állani nem csak a múlhatatlanul szükséges, ha­nem a czélszerű, sőt a szórakoztató intézményekre és alkotásokra is. F. M. Hirsch báróné. Irta: Konca Ákos. Pécs, márczius 81. A napokban egy rövidke hír számolt be erről,, hogy Hirsch báró özvegye egy milliót küldött a magyarországi szegények részére azon czélból, hogy abból apró ka­matnélküli kölcsönöket kapjanak. Egy millió, kimondani is megdöbben az ember, hát még megadni. Megadni, talán itt-ott a visszafizetés reménysége nélkül; megadni önzetlenül, a hála köve­telése nélkül; megadni idegeneknek, kik­hez nem köti semmi, se a vérség köteléke, se faji, se nemzeti jelleg; megadni nyo­más, felzól­lás nélkül, egyedül a szív szavára hallgatva, melléktekintetektől men­ten, egyedül azon boldogító öntudatban, hogy segítünk a szegényen és leszereljük a nyomort. Boldog csak az a gazdag, kinek szive van. A kincs érző szív nélkül hideg és nincs értéke. A gazdagság átok az önző kezében, míg nemes érzelmü kezében vi­lágot boldogító eszköz. Boldog asszony, irigyellek! Nem azért, mert se szerét, se számát nem tudom va­­gyonodnak,­­ hanem azért, mert nagyon szeretett az Isten, hogy kincseidhez szivet is adott Neked. Szivet, mely megdobban a nyomor hallatára; szivet, mely meg­hallja a sorsüldözött keserves sírását, a lstig fájdalmas sóhajtását. Szivet, mely messze földekre küldi dús kincseit; szivet, mely nem nézi azt, hogy ki hogyan imádja Istenét, milyen nyelven zengi hazája sze­retőjét ; szivet, mely mindenütt csak embert keres és szeretetének napsugarával bevi­lágítja a nyomor sötét hajlékát; szivet, mely az összemberiség érdekeiért dobog az általános emberszeretet oltárán. * Furcsa világot élünk. Egy nemes lelkű asszony egy milliót ajánl fel a sze­gényeknek, a nyomor enyhítésére és ezt elmondják a lapok nyolcz tiz sorban a napihirek közt. Egy-két olvasó végigfujta a sorokat s talán azt mondja rá, azért ad, mert teheti. Azon mélyebb lélektani okok után nem kutat, melyek azt a nemes asszonyt arra ösztönzik, hogy adjon olva­­satlanul ezreket, milliókat. Nem hatja meg az olvasókat a lélek szépsége, mely mint a tenger mélye, gyöngyöket rejteget. A tenger nem kutatja, hogy kinek kezébe jutnak kincsei, épp úgy nem ismeri a nemes báróné azokat, kikkel jóságát él­vezted. Sok a szeretet a lelkében, ad tehát azoknak is belőle, kiknek kevés részük van a könyörülő szeretetben.

Next