Pécsi Napló, 1899. október (8. évfolyam, 224-249. szám)

1899-10-01 / 224. szám

z építkezések nincsenek bevéve. Miért? Mert a hangulat most nem alkalmas rá. Minden a hangulattól függ. A kö­zönség hangulata veszedelmes. Rosz­­szak a gazdasági viszonyok, nehéz a megélhetés, inkább forradalomba megy bele, semhogy leengedje a bőrét huzatni. Várni kell, míg a hangulat kedvezőbb lesz s az adózó közönség odaadja a bőrét. Hiszen, ha meggondoljuk, hogy a lehúzott bőr helyén az örök termé­szet rendje-módja szerint uj bőr tá­mad s a bőr közszükséget képező in­tézmények létesítésére kell , nem is olyan tragikus az a siralmasan és kétségbeesetten emlegetett bőrnyúzás. De hát várjunk. Helyesen csele­­kesznek a város intéző férfiai, ha a közönség hangulatát figyelembe véve jobb időkre, kedvezőbb hangulatra várnak. Még jönni fog­, mert jönni kell egy jobb kornak, a­mikor Pécsre is fölvirrad a boldogulás hajnala. A pol­gármester szerint ez a kor már nincs is olyan messze. Két év múlva a kor­mány előveszi a városok rendezését, akkor sok, nagyon sok teher lekerül a nyakunkról s félbemaradt és tervbe vett alkotásainkat befejezhetjük. Addig semmi újat, semmi fölös­legeset nem szabad létesíteni, akár közhasznú, akár kulturális legyen is az intézmény, mert a hangulat nem al­kalmas rá. Sanatorium tüdőbetegek részére. Felhívás a magyar emberiséghez. Felszólalok, mint ember és mint magyar. Van egy pusztító rész, mely áldo­zatait könyörtelenül elragadja. Ez a tüdő­vész. A rettegett ragályok, az ázsiai kho­lera, a keleti pestis nem oltanak ki annyi emberéletet, mint a tüdővész Amazok ellen védekezhetünk határzárokkal: ez itt táboroz közöttünk. És hazánk, a szép Ma­gyarország, az erőteljes magyar faj hazája, első­sorban áll azon országok között a statisztika ítélete szerint, a­hol a tüdővész legtöbb áldozatot követel. Mindenkinek meg kell döbbenni erre a szóra, a­kinek keblében emberi és ha­­zafias szív dobog. Évenkint százezernyi embernek, ke­­nyérkereső apának, családápoló anyának, reményteljes ifjúnak a megmentéséről van szó a mi magyar hazánkban. E magasztos czélnak elérésére ala­kult a mellbetegek sanatóriumát felállító egyesület, melynek legmagasabb védnöke a mi koronás királyunk, a­ki úgy szereti a magyar nemzetet, a­hogy a magyar nemzet szereti ötét. Hogy ez emberbaráti ügyben én szó­lalok fel, arra engemez Isten iránti hála kötelez. Évtizedek előtt, harmincz évnél is régebben, oly nagyfokú mellbajban szen­vedtem, hogy soha egy új tavaszt nem ígérhettem magamnak; az orvosi tudo­mány minden gyógyszerét kipróbálta raj­tam, kétséges sikerrel. És íme most, késő aggkoromban, Isten kegyelméből épen, egészségben bírok a rám nehezült köte­lességeknek megfelelni. Minek köszönhetem én ezt? Isten kegyelme után a jó levegőnek. Az tett újból emberré. Teljes elismeréssel viseltetem az orvosi­­tudomány minden gyógyszerei és szérumai iránt, melyekkel a romboló nép­betegséget leküzdeni időtlen idők óta törekesznek, de maguk az orvosok han­goztatják, hogy mindazoknál hathatósabb az Istenadta tiszta­ség, helyes táplálkozás s azon a szervezetet edző eljárások, ma-Az uj helyzetben nem tudtam el­aludni s gyertyát gyújtottam. Ahogy körül­nézek, az ágy mellett könyvespolc­ot látok. Kinyújtottam a kezemet, s amit legfölül találomra elértem, azt leemeltem. Irófüzet volt. A czimlap fölírása sze­rint „Szabad gyakorlatok“ kincsesháza volt a füzet. — Ah, Bellácska elmeszüleményei. Lám-lám, most belepillanthatunk önagy­­sága lelke világába. Lássuk csak, hogyan állunk ezzel az izével. Lapozgattam benne. Vörös tintával derekasan megjavítgatott penzumok jöttek sorra a szülői házról a Billácskáék u­­czájáról, a Margit-szigetről, a lóversenyről. A legutolsó gyakorlat még javítat­­lan. Ezt tehát most írta, talán épen ma délután. Czime : Egy nap falun. Úgy ? Billácska a faluról h­e­lyekkel ma a sanatoriumokban gyógyítják a tüdőbetegeket. Ezt az áldást kívánja megadni a felállítandó sanatorium a szenvedő emberiségnek Magyarországon. Egy népszerű gyógyintézet emelendő fővárosunk legegészségesebb részén, a budai hegyek szélvédte völgyében, mely orvosi vélemény szerint legszerencsésebb fekvéssel bír. Ezen sanatórium felállításához szük­séges összeg előteremtésére szólítjuk fel nemes érzésű közönségünket. Én magam, ki őseimtől nem örököl­tem nagy birtokot, kinek a szerencse nem osztott kincseket, ki folytonos mun­kám után élek : ezer koronával járulok a szent czél eléréséhez. Bizton hiszem, hogy mindenki, a­ki­ben istenfélő, hazát szerető szív dobog, te­hetsége szerint sorakozni fog az intéz­mény létrehozóihoz. Áldás reájuk! Budapest, 1899. szeptember Щ Dr. Jókai Mór.* Természetes, hogy a magunk részé­ről a legnagyobb készséggel adtunk he­lyet e fölhívásnak és a magasztos czél részére tett adományokat ugyanoly kész­séggel fogjuk rendeltetési helyére juttatni. Korányi Frigyes dr., a kiváló tüdős és emberbarát hosszabb, a Bajta képviselői­hez intézett levelében behatóbban ismer­teti ezen czél érdekében eddig elért eredményt, mely kezdetnek elég biztató. Adjuk ezen közérdekű levélből a követ­kező részt: Az ország közegészségügye 1861-ben rendkívül szomorú képet nyújtott, nálunk minden betegség oly mérvben pusztított, mint kevés más államban s minél tisztább képet nyújtott fokról fokra a közegészség­ügyi statisztika , annál világosabban állott előttem a tény, hogy az óriási halandó­ságban minden más betegségnél nagyobb része van a tüdővésznek. A javuló köz­tejet a kapuban már várakozó cselédek­nek. A falusi nép sok tejet fogyaszt, mert többnyire túrót készít belőle, amit aztán beszállítanak a városba a közös hadsereg­től kölcsönvett lovakon. Innen a közmon­dás is, hogy : „Közös lónak túrós a háta.“ A tejes kocsikat a pékinasok váltják föl, akik dévaj lármával szaladgálnak a házakba a friss süteménynyel, miközben szívesen eltereferélnek a szobalányokkal. No de ezek nem igen érnek rá a plety­kára. Falun sok a dolga a szobaleánynak. Neki kell a szobák rendbetartásán kívül még az udvarban és a kertben is leporolni, a leandereket naponta jól megöntözni, s a kerti asztalon a reggelihez fölteríteni, ahová utóbb, úgy kilencz óratájt, a család gyülekezik, hogy friss reggeli tejét ki-ki megigya. Reggeli után mindenki munka után lát. A leányok kötnek, hímeznek, varrnak, a férfiak a mezőre kocsikáznak ki, meg­nézni vájjon jól nő-e a fű, lesz-e rajta sok búza? Mert a búza falun az Isten áldása, ők abból készítik a lisztet, ami bizony szomorú dolog. Mennyire jobb és könnyebb a fővárosban, ahol nem a nyílt mezőn, hanem óriási födött malmokban kőt Bellácska faluja. — A­­Pécsi Napló­ eredeti tárcsája. — Bekopogtattam a pesti sógorhoz kétnapi vendégnek. Untig elég, hogy az ilyen falusi ember megint visszakiván­­kozzék a maga otthonába. Nem való a pesti embernek a vendég. Miatta fölfordul a rend az egész házban. Nekem Bellács­­kának a tanuló­szobájában hevenyésztek ágyat, ahol a kicsi „őnagysága“ szedi magába délutánonként, meg esténként a magasabb tudományokat mindenféle vas­tag könyvből. A polgáriba jár a kis húgom s nagyra van a franczia meg az angol tu­dományával. Különben igen finnyás höl­­gyecske, aki különféle ürügyekkel — bár kellő finomsággal — utasította vissza abbeli meghívásomat, hogy legyen sze­rencsénk hozzá nálunk Sohase volt még falun, s mikor apja, a sógor előtt fejte­getni próbáltam a nép nyomorúságát az ilyen rosz esztendőben, hát a kicsi „őnagysága“ szívfájdalommal kiáltott föl: — Juj istenem, nem lennék szegény ember, nem tudom mennyiért ! * Kora reggel volt. A nap fönségesen szórta sugarait a dóm toronyórájára, mely­nek lapja félkilenczet mutatott. A falu ébredni kezdett. Megindultak a tejeskocsik meg-megállván egy-egy ház előtt, ahol nagy bödön­ökben adták le a Pécsi Napit 1899. október 1.

Next