Pécsi Napló, 1900. szeptember (9. évfolyam, 198-222. szám)

1900-09-01 / 198. szám

elemmel részint nem törődtek, vagy elköltözésüket, megfogyásukat ő segítették. S előtte volt végre az, amelyet elkövetett : a meglévő állapotok fokozatos fejlesztése alapján megkísérteni a jogegyenlőség megvalósítását. Mint conserváló nagyhatalom nem is tehetett egyebet. Erre utalta egyébként még a monarchia két államának a közvéleménye is. Ausztria tartományainak újabb fejlődésében az egyes részeket lakó fajok közti egyensúlyért foly a politikai küzdelem s a suum cuique elve minden pártnál bizonyos fokú viszhangra talál. Nálunk, ahol a török birodalom elmállási folyamata bizonyos aggodalmakat keltett s ahol 1848 óta bizonyos erkölcsi hálaérzet vert gyökeret a törökség iránt, az a vélelem uralkodik s uralkodott, hogy a bosnyák „törökség“ elnyomása káros hatással járhat. Csak magyarázatkép jegyezzük meg, hogy a bosnyák mohammedán fajilag délszláv bosnyák s ugyanazt a nyelvet beszéli, mint vérrokon katholikus és szerb hitű nemzettársa. Ez a török rokonszenv újabb keletű, de hozzá tartozik politikai rokonszenveink leltárához. Csodálatosképen alig zajlott le (1718) nálunk a török hódítás árja: az oszmánság hatásának nehány szón, nehány mecsettöredéken s az oláh és szerb beköltözött népség eszejárásának egy két vonatkozásán kívül alig maradt nyoma Megszűnt a török viszony teljesen s épen azért, mert az oszmán hódítás letarolta a mai Szlavónia és Délmagyarország régi magyar néprétegeit, ahová idegenek telepedtek, a múlt század óta mi csak a balkáni népek révén érintkeztünk a törökséggel. Sőt még nyelvészetileg is sajnálatos módon — egy két fényes példán kívül — nagyban nyilvánul a közöny a török nyelvek iránt. Mindez azonban nem gátja a politikai rokonszenv bizonyos mértékének, melyet azonban nem követett a török birodalom gazdasági kihasználásában az az eredmény, mely ily rokonszenv után várható lenne. Noha a jelzett belső politikai fölfogások is megerősítették az osztrákmagyar politikát conserváló irányában, de a legprimitivebb politikai érzék is a mellett szólott, hogy Boszniában a széthúzó elemeket egyesíteni kell s ezért egyiket a másik rovására nem lehet előnyben részesíteni. Ezért — bár a proclamatiók rendszerint ephemer becsűik szoktak lenni — teljesen igazak a szavak, melyekkel hadseregünk Boszniába vonulását jelezte az 1878. július 28-iki kiáltvány, melyben megígérték a törvény előtti egyenlőséget, az élet-, vagyonbiztosságot, a vallás és szokás fentartását. De ennél egyebet nem is mondhatott az uj souverain. Hiszen arra vállalkozott, amit az előbbi souverain nem tudott megtenni : mindenkinek egyforma jogot akart biztosítani. Ez esetben arról szó sem lehetett, hogy a mohammedánok hitelét megcsorbítsa, őket leszállítsa. De, tegyük föl, hogy hódítani akar. Hát akkor ildomos cselekedet volna-e egy 400 év óta mohammedán világnézetben fölnövekedett elemet, mely lelkének legfinomabb szálaival hitén csüng, melye a befolyás, a föld, épen hitében támadni meg. A Habsburgok megvédték volna a mohammedán hitet akkor is, ha a portával 1879. ápr. havában kötött conventio 2. czikke erre nem kötelezte volna őket. Azonban a monarchia többet tett a mohammedán hit megvédésénél. Támogatta a mohammedán egyházat s támogatása a mohammedán hit elvei tisztaságának föntartására irányult. Míg ugyanis oly országokban, ahol az iszlám, mint államvallás megszűnt, legjobb esetben csak tűrt felekezet számba vették az ozmán uralom megszűnte után, addig Boszniában mondhatni a legparányibb részletekig terjedő gondossággal ügyeltek — polgári s katonai kormányzat egyaránt — a mohammedán vallási szervezet különlegességeire. Számot vetettek a mohammedán nő helyzetével s a mohammedán házi joggal. Jellemző, hogy eddig egyetlen panasz sem történt abban az irányban, hogy mohammedán nőt kiváncsi vagy durva kéz illetett volna fátyola lerántásával. Igaz, hogy e tekintetben a keresztyén bosnyákok lojalitása is nagyban hozzájárult a mozlim nő sértetlenségének megóvásához, de megtörtént volna-e ez, ha a kormányzat mohammedán ellenes szellemben fogja föl hivatását? Ez a mohammedanophil irányzat odáig ment, hogy a mohammedán nő helyzetét az iszlám megengedte korlátok közt, az európai műveltség nyújtotta huminismushoz közelebb igyekezett hozni. Meghonosították a nőorvosok intézmését, akik nagy tapintattal megnyerték a mohammedán asszonyok bizalmát s évről-évre több asszony veszi igénybe a nőorvosok segedelmét. A polgári törvénykezés ugyancsak tiszteletben tartja a mohammedán nő különállását. Talán keveset mondunk ezzel, mert nem annyira tiszteletben tartásról van szó, hanem nyíltan meg kell vallani, hogy a török eljárási szabályok vannak érvényben. Ha asszony kerül a törvény elé, mindenkor bizalmi férfiúnak kell jelen lenni, esetleg a község elöljárójának s a kadin kívül senkinek sincs joga megállapítani a mohammedán nő azonosságát. Mikor hivatalból házmotozást, vagy egyéb eljárást rendel a törvényszék mohammedán háznál, eleve értesíteni kell a ház népét, hogy az asszonyok még idejekorán elrejtőzzenek, vagy legalább fátyolt öltsenek. Ilyenkor is a mohammedán községi elöljáró, vagy más ugyancsak mohammedán bizalmi férfi jár közbe. Ez a kicsinyességig menő gondoskodás még a népszámlálás alkalmával is érvényre jut. A népszámlálás közegei nem mehetvén a mohammedín házakba, egyszerűen elhiszik, amit a férfiak beváltanak. Ez oknál fogva az egyébként igen részletes és megbízható népszámlálás a mohammedán nők számát illetőleg hézagos. Ugyancsak tekintetbe veszik a mohammedán szertartásokat a bosnyák herczegovinai csapatoknál. Rituális kosztot kapnak, helyet rendelnek nekik, ahol imádkozhatnak, mosásaikat végezhetik s külön katonai lelkész (imám) ügyel valláserkölcsi kötelességeik teljesítésére. Tapasztalásból mondhatjuk, hogy a bosnyák mohammedán a katonaságnál tanulja meg voltakép vallása lényegét s nem érdektelen culturtörténeti tünet, hogy a XX. század elején egy keresztyén hadúr ügyeltet a mohammedanismus pontos és szabatos megtartására. Az orosz, angol és bulgár hadsereg mohammedánjait is kímélik vallós tekintetből, de nem törődnek velük, mit cselekesznek a katonai fegyelem megengedte lelkiismereti korlátokon belül. A mi hadseregünknél azonban megkövetelik, hogy vallásukat és szabályaikat híven kövessék A bosnyák mohammedán katonát, ha Ausztriába vagy Magyarországba van is vezényelve, egyaránt kötelezi a lelki fegyelem, Bécsben, Gráazban s Budapesten külön temetőket hasítottak ki számukra. Ez a — mondhatjuk bízvást — államilag elrendelt mohammedán irány végig kíséri Mohammed követőit a kórházban, a vizsgálati fogságban, fürdőhelyeken, sőt a zeniozai fegyházban is. Valljuk meg, hogy ez irány talán a túlságba is ment. Általán véve mohammedanophillé lett a sok helyről összeverődött tisztviselő és szeretettel teljesítette a kormány parancsé. Félő, hogy ez az új kormányzat, mint Józsua, meg akarta állítani a napot hanyatló útjában nem hogy ellenfeleit le, hanem hogy szándéka becsületességéről meggyőzze. Aki valamikor egy töröklakta területen járt: Szerbiában, Rómában, a Krimben, sőt Bulgária nyugati részeiben, még megláthatja a házak elrendezéseiben a keleti jelleget, de a mecseteit vagy eltűntek, vagy legföljebb hírmondónak maradt közülök egy-kettő. Ez a jelenség hihetetlen gyorsasággal állott be. Hiszen csak Budapest XVI. és XVII. századbeli állapotát ha nézzük, teljesen keleti, török város van előttünk. A visszafoglalás után, — hogy ismételjük a példát — mintha valami varázsló vesszővel illették volna, hírmondónak maradt meg a máig is roskadozó kis imahéz ott fent a Rózsahegyen. Oly természetesnek találták a keresztyén hadak, hogy a hitvány mecseteket felgyújtsák, a jobbakat meg katonai czélok használják, mint amily természetes állapot vala, mikor a hóditó török tágasabb helyiség hiányában annak idejében a keresztyén templomokat használta raktárul. Érthető, hogy a nép s a papság a templomfertőztető pogány török katonában a keresztyénség tudatos lealázóját látta, pedig a janicsár csak kaszárnya és istálló hiányában szemelte ki alkalmatos helynek a tágas templomot. Mikor azuán a török birodalom egymásután föladta hódítmányait, legelőbb a mecsetek tűntek el. Oly önként értetődő dolognak tarta ezt a keresztyén közvélemény, hogy a kikonserválásuk iránt szót emelt volna, bizonyára pogány vagy hazaáruló hírébe keveredik. S amint a középkori barátok mondásából: „a hová hun teszi a lábát, ott fű nem nő többé“, szálló ige lett, azonkép a mai lyrikusok és költői lelkületű utleirók unottos-untig ismétlik, hogy a harang szava elűzi a muezzimot, a mecsetek kikiáltóját. Egykor török területen mindez bekövetkezett. Csak épen Boszniában nem. Sőt az történt, hogy ez országban, ahol az ozmánság tisztán fajilag soha gyökeret nem vert, rendre épülnek a mecsetek. Megesett itt is, hogy az occupatió hevében katonáink sem tudtak jobb helyet találni rakodónak, mint a jobb anyagból épült mecseteket, így Foosában 11 mecsetet foglaltak le, mert kőből épültek. A polgári kormányzat váltig azon volt, hogy ezeket a mecseteket visszaszerezze s nagy áldozattal sikerült is. Ma megannyi foosai mecset helyre van állítva, még pénzt is adtak (3400 koronát) a diszítésekre. Modern s liberális szempontból ez szép cselekedet volt a kormánytól, vagy mondjuk, a normális politikai consideratio szerint tapintatosan járt el. Kérdés azonban helyes volt-e a keleti néplélek szempontjából? Idővel belenyugodtak volna az elkerülhetetlen végzetbe, hiszen a katonai szempontot ellentmondás nélkül jogosultnak ismerték el a szultán idejében is. Bizonyára beletörődtek volna most is. Elismerést azonban nem aratott érte a kormány, hisz kötelessége volt, mondották. Tévedés volna azonban elvont európai elméletek alapján méltatnunk az állam s a mohammedán egyház közötti viszonyt. Igaz ugyan, hogy a mai bosnyák kormányzat nem kívánja, hogy bizonyos felekezethez tartozzanak polgárai. Elve, hogy a politikai és polgári jogok gyakorlata a vallástól független. Senkit sem kényszerít, — a katonákat nem tekintve — hogy a saját felekezete szertartásaiban részt ve- Pécsi Napló 1900. szeptember 1.