Pécsi Napló, 1900. október (9. évfolyam, 223-248. szám)
1900-10-20 / 239. szám
2 Fiuméval ajándékozott meg, melynek lehető istápolása, bármily hálátlansággal találkozunk is a benszülött fiumeiek részéről, nem csupán észszerű dolog, mert kereskedelmünk és iparunk a tengerre szólít, hanem hazafias kötelesség is, melynek az egész ország szívesen tesz eleget, hisz megszámlálhatlan magyar milliókat dobtunk ott az Adriába, hogy magyar kikötővárossá avassuk Fiumét, de amennyire ez hatalmunkban van, kötelességünk arról is gondoskodni, hogy valódi, világra szóló kikötő forgalmat érjen el Fiume és erre a nagy világverseny közepette mi lehetne legalkalmasabb, mint a bosnyák forgalomnak a lehetőség határán belül való odaterelése. Pécsnek ezúttal már könnyű a feladata. Elvben megvan a megállapodás, hogy városunk magyar góczpontja lesz a létesítendő új bosnyák vasúti összeköttetésnek. Ez az egyedüli helyes fölfogás. Most csak kapaszkodjunk Fiuméba, melynek érdeke ezúttal egy a miénkével, tudniillik, hogy az új vasúti összeköttetés egy időben létesüljön Ausztriában és Magyarországon, de azért el ne bizakodjunk, hanem tegye szóvá ezen kihatásaiban nagyfontosságú kérdés a pécsikereskedelmi és iparkamara is, mely leghivatottabb őre a mi helyi érdekeinknek és melynek még nem volt módjában, hogy Pécs forgalmi érdekeinek kielégítésében valamely tényleges eredményt vívjon ki és sürgős fölterjesztésben fejtse ki a kereskedelemügyi miniszter előtt, mily nagy súlylyal bírna ép ma, teljes pangásnak indult kereskedelmünk mellett, ha a bosnyák vasúti összeköttetés mielőbbi létesítése által új kereskedelmi konjunctúrák nyílnának meg Pécs részére, hogy a tönkretett borkereskedelem helyett a bosnyák gazdasági és ipari termények közvetítő piaczává lenne Pécs, másrészt innét láthatnék el Bosznia és Herczegovina fokozódó szükségleteinek egy részét. Amint ezekből látható, életkérdés a mi szűkebb otthonunkban is, hogy a bosnyák vasutak létesítésénél a magyar kormány álláspontja győzzön, mert annak diadalától teljes megváltoztatását várhatjuk a mi kereskedelmünknek és forgalmunknak, mely változás annak csakis előnyére lehet. Megörült rendfönök. — Saját tudósítónktól. — Pécs, október 19. Korunk szertelen, lázas tevékenységében világos kifejezést nyer az élet akaratának rohamos gyorsasága. Nem érünk rá megállni. A törékeny, gyenge „Én“ vakon rohan előre a pihenés égető vágyával, de a megötte háborgó hullámzó események zaja kegyetlen kínzással lökik őt előbbre, mohón vonszolják őt tovább ; a haladásnak, a fejlődésnek izgató gondolatai csábítják, saját egyéniségének boldogulása, az élni akarás ösztöne. Ha megáll, az utána jövök vak áradata elsöpri őt, tehát szalad, mert kell, mert akar, mert fél. Fut, rohan előre, saját pusztulásába, egyre közelebb a reá várakozó sírhoz. Ha a halott ember ez elpipihenés után csak egy negyed órára feleszmélhetne ismét, kikaczagná önmagát azért a törhetetlen ragaszkodásért, amelylyel ő az életen csüngött. Örökös hajsza, zaklatás, hánytorgatás. Miért ? Az eredményt saját munkájának nyomait meg nem látja sz itt tovább folyó harcz őrült, zavaros kavarodásában. Kaczigna saját ostobaságán, azon, hogy kedve volt élni és mosolyogva hajtaná le ismét fejét a már megkezdett örök pihenésre. Mert élni és dolgozni szép, élni és munkálkodni jó addig, míg azzal hitegethetjük lelkünket, hogy ebből önmagunknak és másoknak haszna van. De mikor látjuk, hogy az élet, a faj akarata megcsalt bennünket, hogy önmagunkért éltünk, oly szépen rajzolódik ki agyunkban a pihenés gyönyörűsége, kívánsága. Az élet őrült hajszája, megbomlott lármája pillanatról pillanatra pusztítja, sorvasztja idegszálainkat. Maga az élet a legnagyobb ellensége az egyénnek, azért taszította ki magából a természet, hogy Báját mulattatására elpusztíthassa anélkül, hogy ő ezt észrevenné, tudná. A kit fiókba rúg a kimerülés, az még a boldogabb, de saját kínzásunkra, azokéra, kikben még rendes útján halad a gondolat, építünk hatalmas nagy temetőket, hova azok a halottak kerülnek, kikből tudatosság teljesen kiszakadt. Ez az őrültek háza. A mai élet vak siesse egyre növeli az élőhalottak számát. A modern élet zűrzavarában elvesztjük egyéniségünket és csak egy tudatlan, hánytorgó kishullámocska vagyunk a háborgó tenger vad kavargásában. Ha noha megállunk a nagy zaj, az ordítozó élet kells közepén, valami végtelen vágy lobban fel bennünk a pihenés, a csend után. Ott rejtőzködik a szépség, az élet igazi czélja, az a semmi és mégis minden, a mi tulajdonképen nincs, de a mit mi mégis látunk, min a szemünkkel, sóvárgó lelkünkkel. Valami, a minek nincs kifejezése, amit szóval meghatározni nem tudnánk soha. Vágyakozunk utána epekedő sóvárgással, a semmi után, a minden után, a mi hitvány tökéletességünk hiánya: a boldogság. A zűrzavar csapkodó hullámai között álló azt hiszi, hogy ott rejtőzködik a boldogság a méla csendben, ide menekült a zaj, a viaskodó lárma elől. A csend ! Valami misztikus, bűbájos palástba burkoltan ott rejtőzködött a szerzetek homályos, sötét folyosóin, a magányos czellák disztelensége között. Milliók vágya fordul arra, oda a csend felé. Azt hiszszük, hogy ott a lélek nyugalma édes álmokba merülten szepdereg. A csend az ott lakik. Ha azért a lázasan tobzódó élet nyavalyája ide is belopózik, itt is áldozatra lel. Nincs menekvés! A bajok csiráját önmagunkban hordjuk, hiába szaladunk előle, velünk van az mindenütt. A pécsi francziskánusok kolostorában egy fiatal szerzetes idegeit rég, hetekkel ezelőtt, kikezdte a pusztulás és marczangolta, őrölte a betegség, míg végre veszedelmesebb jelleget öltött betegsége. Ángyán Aurélt, a ferenczrendiek pécsi házfőnökét tagnap beszállították a közkórházba, mert hosszas betegsége tegnap oly rohamban tört ki, mely már nagyobb aggodalmat keltett a rendtársakban és igy sellő és alaposabb ápolás végett a kórházba szállították őt. Zárkózott, komor természetű ember volt a francziskánusok pécsi rendházának fiatal, alig 36 esztendős főnöke. A Savonarolák vanbuzgósága tükröződött vissza lényén. Krisztus szerelme töltötte be minden gondolatát. Komor, szótlan, majdnem sötéten zord volt külseje, de lelke mélyen érzékeny, rajongó volt, jóságos lángoló szív. Igaz a típusa a kolostorok ama szikár, száraz szerzeteseinek, akiknek arczük beteges sápadtságán valami csodálatosan enyhe árnya ömlött el a gyengédségnek, szemük villogó tűjében a hitért való rajongás. Ángyán Aurél egész lénye rekarnálódott a vallás szeretőtében, a hit magasztosságában, a Krisztushoz való közeledés szent lángolásában. E nagy rajongás szexaltáczió legnagyobb fokára hágott benne, ez pusztítl el, ez roncsolta el idegeit és borította be agyát a kétkedés égető kínjaival. Önmagában kétkedett csupán. Valami sötét félelem lett úrrá lelkén, fájdalmas, gyötrő félelelem, hogy nem méltó az Úr szeretetére és e kétségeskedés olykor olykor hangos szavakban megnyilatkozott nála. Egyre sirt, hogy a pápa őt kitagadta, mert nem méltó fia Krisztusnak. Ángyán Aurél ilyen felizgatott agygyal és lélekkel vezette a rendház belső ügyeit, ami betegségét csak fokozta. A pécsi rendházban az eddigi hat szerzetes helyén csak négyen vannak és igy kétszeres munkát kellett végezni Ángyán Aurélnak, mert a plébánia hivatalos teendőiben a régi munkaanyag maradt meg. Az utolsó hetet a rendház főnöke ágyban töltötta már. Folyton sírt és nevetett, közben pedig egyre imádkozott. Ápolóinak sok gondott adott, mert enni nem akart, bármennyire is erőszakolták. Az utolsó héten alig evett. Tegnap egy váratlan erős rohamban tört ki a fiatal szerzetes betegsége és így rendtársai szükségesnek tartották őt a közkórházba átszállítani. Ángyán Aurél a mai napot eléggé nyugodtan töltötte el. Rendtársai bíznak benne,, hogy fel fog épülni. Ángyán Aurél öt év óta állt a pécsi rendhez élén. Zágrábból került hozzánk. Pécsi Napló KOO. október 20. Jelenet az utczán. Budapest, október 19. — Saját tudósítónktól. — Tegnap az esti órákban kínos botrányos jelenetnek voltak tanúi a Mária utczán járókelők. Esti 6 óra lehetett, a midőn egy az elegánsan öltözött hölgygyel karonfogva sétált végig az utczán. Pár lépésnyiretőlük gyors léptekkel követte őket egy másik hölgy. Amikor észrevétlenül egészen közel jutott a sétálókhoz, hirtelen belekapaszkodott mind a két kezével az úrral menő hölgy hajába és ugyancsak megczibálva a szecessiós frizurát, így kiáltozott: — Te gyalázatos piszok, te szemét, majd megtanulak tisztességre. Tönkre akarsz bennünket juttatni te, te.........! Ezenközben pedig a világért sem bocsátotta volna el riválisát az elkeseredett hölgy mindaddig, amíg az úr első meglepődéséből megához nem tért. Ekkor elkapta a lármázó hölgynek a két karját és halk hangon gérlelni kezdte, hosszú ideig sikertelenül. A nő amint a párbeszédből kiderül, az úriember hites neje volt. Kikelve magából egyre kiáltozott: — Hagyj el ! Most is vétett. De kikaparom a két szemét s ezzel kiszakította magát a férje kezéből és a másik nő után rohant. A férj utána s újból kérlelni kezdte Ekkor már mind többen sereglettek össze a küzködők közül, amit észrevéve a hitves, meggondolta a dolgot és férje karjába kapaszkodva iparkodott a botrány szenhelyéről elsietni. A keményen meg