Pécsi Napló, 1900. október (9. évfolyam, 223-248. szám)

1900-10-20 / 239. szám

2 Fiuméval ajándékozott meg, melynek lehető istápolása, bármily hálátlanság­gal találkozunk is a benszülött fiumeiek részéről, nem csupán észszerű dolog, mert kereskedelmünk és iparunk a tengerre szólít, hanem hazafias köteles­ség is, melynek az egész ország szíve­sen tesz eleget, hisz megszámlálhatlan magyar milliókat dobtunk ott az Adriába, hogy magyar kikötővárossá avassuk Fiumét, de amennyire ez ha­talmunkban van, kötelességünk arról is gondoskodni, hogy valódi, világra szóló kikötő forgalmat érjen el Fiume és erre a nagy világverseny közepette mi lehetne legalkalmasabb, mint a bosnyák forgalomnak a lehetőség hatá­rán belül való odaterelése. Pécsnek ezúttal már könnyű a feladata. Elvben meg­van a megállapo­dás, hogy városunk magyar góczpontja lesz a létesítendő új bosnyák vasúti összeköttetésnek. Ez az egyedüli helyes fölfogás. Most csak kapaszkodjunk Fiuméba, melynek érdeke ezúttal egy a miénkével, tudniillik, hogy az új vasúti összeköttetés egy időben lé­tesüljön Ausztriában és Ma­gyarországon, de azért el ne bizakodjunk, hanem tegye szóvá ezen kihatásaiban nagyfontosságú kérdés a pécsi­­kereskedelmi és ipar­kamara is, mely leghivatottabb őre a mi helyi érdekeinknek és melynek még nem volt módjában, hogy Pécs forgalmi érdekeinek kielégítésében vala­mely tényleges eredményt vívjon ki és sürgős fölterjesztésben fejtse ki a ke­reskedelemügyi miniszter előtt, mily nagy súlylyal bírna ép ma, teljes pan­gásnak indult kereskedelmünk mellett, ha a bosnyák vasúti összeköttetés mi­előbbi létesítése által új kereske­delmi konjunctúrák nyílnának meg Pécs részére, hogy a tönkretett bor­kereskedelem helyett a bosnyák gaz­dasági és ipari termények közvetítő piaczává lenne Pécs, másrészt innét láthatnék el Bosznia és Herczegovina fokozódó szükségleteinek egy részét. Amint ezekből látható, életkérdés a mi szűkebb otthonunkban is, hogy a bos­nyák vasutak létesítésénél a magyar kormány álláspontja győzzön, mert annak diadalától teljes megváltoztatását várhatjuk a mi kereskedelmünknek és forgalmunknak, mely változás annak csakis előnyére lehet. Megörült rendfönök. — Saját tudósítónktól. — Pécs, október 19. Korunk szertelen, lázas tevékenysé­gében világos kifejezést nyer az élet aka­ratának rohamos gyorsasága. Nem érünk rá megállni. A törékeny, gyenge „Én“ vakon rohan előre a pihenés égető vá­gyával, de a megötte háborgó hullámzó események zaja kegyetlen kínzással lökik őt előbbre, mohón vonszolják őt tovább ; a haladásnak, a fejlődésnek izgató gon­dolatai csábít­ják, saját egyéniségének bol­dogulása, az élni akarás ösztöne. Ha megáll, az utána jövök vak áradata el­söpri őt, tehát szalad, mert kell, mert akar, mert fél. Fut, rohan előre, saját pusztulásába, egyre közelebb a reá vára­kozó sírhoz. Ha a halott ember ez elpi­­pihenés után csak egy negyed órára fel­eszmélhetne ismét, kikaczagná önmagát azért a törhetetlen ragaszkodásért, amely­­lyel ő az életen csüngött. Örökös hajsza, zaklatás, hánytorgatás. Miért ? Az ered­ményt saját munkájának nyomait meg nem látja sz itt tovább folyó harcz őrült, zavaros kavarodásában. Kaczigna saját ostobaságán, azon, hogy kedve volt élni és mosolyogva hajtaná le ismét fejét a már megkezdett örök pihenésre. Mert élni és dolgozni szép, élni és munkálkodni jó addig, míg azzal hitegethetjük lel­künket, hogy ebből önmagunknak és má­soknak haszna van. De mikor látjuk, hogy az élet, a faj akarata megcsalt ben­nünket, hogy önmagunkért éltünk, oly szépen rajzolódik ki agyunkban a pi­henés gyönyörűsége, kívánsága. Az élet őrült hajszája, megbomlott lármája pillanatról pillanatra pusztítja, sorvasztja idegszálainkat. Maga az élet a legnagyobb ellensége az egyénnek, azért taszította ki magából a természet, hogy Báját mulattatására elpusztíthassa a­nél­kül, hogy ő ezt észrevenné, tudná. A kit fi­ók­ba rúg a kimerülés, az még a bol­dogabb, de saját kínzásunkra, azokéra, kik­ben még rendes útján halad a gondolat, építünk hatalmas nagy temetőket, hova azok a halottak kerülnek, kikből tuda­tosság teljesen kiszakadt. Ez az őrültek háza. A mai élet vak sie­sse egyre növeli az élő­halottak számát. A modern­ élet zűrzavarában elvesztjük egyéniségünket és csak egy tudatlan, hánytorgó kishullá­­mocska vagyunk a háborgó tenger vad kavargásában. Ha noha megállunk a nagy zaj, az ordítozó élet kel­ls közepén,­ va­lami végtelen vágy lobban fel bennünk a pihenés, a csend után. Ott rejtőzködik a szépség, az élet igazi czélja, az a semmi és mégis minden, a mi tulajdonképen nincs, de a mit mi mégis látunk, min a szemünkkel, sóvárgó lelkünkkel. Valami, a minek nincs kifejezése, a­mit szóval meghatározni nem tudnánk soha. Vágya­kozunk utána epekedő sóvárgással, a semmi után, a minden után, a mi hitvány tökéletességünk hiánya: a boldogság. A zűrzavar csapkodó hullámai között álló azt hiszi, hogy ott rejtőzködik a bol­dogság a méla csendben, ide menekült a zaj, a viaskodó lárma elől. A csend ! Valami misztikus, bűbájos palástba burkoltan ott rejtőzködött a szer­zetek homályos, sötét folyosóin, a magá­nyos czellák disztelensége között. Milliók vágya fordul arra, oda a csend felé. Azt hiszszük, hogy ott a lélek nyugalma édes álmokba merülten szepdereg. A csend az ott lakik. Ha azért a lázasan tobzódó élet nyavalyája ide is belopózik, itt is áldozatra lel. Nincs menekvés! A bajok csiráját önmagunkban hordjuk, hiába szaladunk előle, velünk van az mindenütt. A pécsi francziskánusok kolostorában egy fiatal szerzetes idegeit rég, hetekkel ezelőtt, kikezdte a pusztulás és marczan­­golta, őrölte a betegség, míg végre vesze­delmesebb jelleget öltött betegsége. Ángyán Aurélt, a ferenczrendiek pécsi házfőnökét tagnap beszállították a közkórházba, mert hosszas betegsége tegnap oly rohamban tört ki, mely már nagyobb aggodalmat keltett a rendtársak­­ban és igy sellő és alaposabb ápolás vé­gett a kórházba szállították őt. Zárkózott, komor természetű ember volt a francziskánusok pécsi rendházának fiatal, alig 36 esztendős főnöke. A Savo­narolák vanbuzgósága tükröződött vissza lényén. Krisztus szerelme töltötte be min­den gondolatát. Komor, szótlan, majdnem sötéten zord volt külseje, de lelke mélyen érzékeny, rajongó volt, jóságos lángoló szív. Igaz a típusa a kolostorok ama szi­kár, száraz szerzeteseinek, a­kiknek arczük beteges sápadtságán valami csodálatosan enyhe árnya ömlött el a gyengédségnek, szemük villogó tűjében a hitért való ra­jongás. Ángyán Aurél egész lénye rekar­­nálódott a vallás szeretőtében, a hit ma­gasztosságában, a Krisztushoz való köze­ledés szent lángolásában. E nagy rajongás sz­exaltáczió legnagyobb fokára hágott benne, ez pusztítl el, ez roncsolta el ide­geit és borította be agyát a kétkedés égető kínjaival. Önmagában kétkedett csupán. Valami sötét félelem lett úrrá lelkén, fájdalmas, gyötrő félelelem, hogy nem méltó az Úr szeretetére és e kétséges­kedés olykor olykor hangos szavakban­­ megnyilatkozott nála. Egyre sirt, hogy a pápa őt kitagadta, mert nem méltó fia Krisztusnak. Ángyán Aurél ilyen felizgatott agy­­gyal és lélekkel vezette a rendház belső ügyeit, a­mi betegségét csak fokozta. A pécsi rendházban az eddigi hat szerzetes helyén csak négyen vannak és ig­y két­szeres munkát kellett végezni Ángyán Aurélnak, mert a plébánia hivatalos teen­dőiben a régi munkaanyag maradt meg. Az utolsó hetet a rendház főnöke ágyban töltötta már. Folyton sírt és ne­vetett, közben pedig egyre imádkozott. Ápolóinak sok gondott adott, mert enni nem akart, bármennyire is erőszakolták. Az utolsó héten alig evett. Te­gnap egy váratlan erős rohamban tört ki a fiatal szerzetes betegsége és így rendtársai szükségesnek tartották őt a közkórházba átszállítani. Ángyán Aurél a mai napot eléggé nyugodtan töltötte el. Rendtársai bíznak benne,, hogy fel fog épülni. Ángyán Aurél öt év óta állt a pécsi rendhez élén. Zágrábból került hozzánk. Pécsi Napló K­OO. október 20. Jelenet az utczán. Budapest, október 19. — Saját tudósítónktól. — Tegnap az esti órákban kínos botrányos jelenetnek voltak tanúi a Mária utczán járó­kelők. Esti 6 óra lehetett, a midőn egy az elegánsan öltözött hölgygyel karonfogva sétált végig az utczán. Pár lépésnyire­­tő­­lük gyors léptekkel követte őket egy másik hölgy. A­mikor észrevétlenül egé­szen közel jutott a sétálókhoz, hirtelen belekapaszkodott mind a két kezével az úrral menő hölgy hajába és ugyancsak megczibálva a szecessiós frizurát, így kiáltozott: — Te gyalázatos piszok, te szemét, majd megtanu­lak tisztességre. Tönkre akarsz bennünket juttatni te, te.........! Ezenközben pedig a világért sem bo­­csátotta volna el riválisát az elkeseredett hölgy mindaddig, amíg az úr első megle­­pődéséből megához nem tért. Ekkor el­kapta a lármázó hölgynek a két karját és halk hangon gérlelni kezdte, hosszú ideig sikertelenül. A nő amint a párbeszédből kiderül­, az úri­ember hites neje volt. Kikelve ma­gából egyre kiáltozott: — Hagyj el ! Most is vétett. De ki­kaparom a két szemét s ezzel kiszakította magát a férje kezéből és a másik nő után rohant. A férj utána s újból kérlelni kezdte Ekkor már mind többen sereglettek össze a küzködők közül, a­mit észrevéve a hitves, meggondolta a dolgot és férje kar­jába kapaszkodva iparkodott a botrány szenhelyéről elsietni. A keményen meg­

Next