Pécsi Napló, 1900. december (9. évfolyam, 274-296. szám)
1900-12-01 / 274. szám
IX. évfolyam. Szombat, 1900. deczember I. 274. (2719.) Szám. PÉCSI NAPLÓ Szerkesztőség: Munkácsy Mihály u. 25. (Szarváry-féle ház.) Telefon 109. sz. Kéziratok nem adatnak vissza. kiadóhivatal: Boltivköz 2. Telefonj Felelős szerkesztő : LENKEI LAJOS. Előfizetési szak. Egész évre 24 korona. Fél évre 12 kor. KegT°d évre 6 kor. Egy hóra 2 kor. — Égjesszám ára 10 fillér. — Nyilt térben 1 sor 60 fillér. Vörösmarty. Születése százados évfordulóján. — Idvözség WKöltő, kinek síri ágyát Megigazgatja ma az anyakéz S kit addig ünneplő színe elébe Édes anyánk, a nemzet felidéz. Borostyán mesgyés, csillagvilágitott Diadalistad merre elhalad, Bulcsú, a zászlós, és az ősleventék — Mind a te lelked álmai teremték Álljanak néked díszben sorfalat! Meghintjük ágyad friss rózsalevéllel, Ültetünk fődhöz uj babérokat, Mig idefönn családi ünnepünkön Hyminist hangolva testvérkar fogad. Dallal, virággal, lángborrral köszöntjük A százesztendős születésnapot, Szivünkbe írjuk vonásonkint képed. Hogy amint fényét ráveti dicsőséged: Oc t, CD Híven formáljuk érczbe alakod. Tudom, hogy első bus tekinteted most A sirhoz visz, hol nemzet sülyed el, De szétoszlik borongó rettegésed, Nem temető már, templomkert e hely. A hantokon selymes fűben virágok, A virágok közt játszó gyermekek. Eljött a „jobb kor“, melynek jönni kellett, A hős apák elporló szive mellett Boldog jövőnek álma szendereg. Aztán az „édes, az árva anyának“ Vigyázod meg szelíd tekintetét, Hogy márványkeble sóhajos-e még s hogy Gyászát az idő nem tépte-e szét? Örvendj fiú, itt áll boldog mosolylyal, Fiát fogadja, nézd, a jó anya, Szivárványos könny tündöklik szemében, S mi kincse, dísze csak van, azt kevélyen És boldogan ölti magára ma. S szól: * Jöjj fiam, nézd, tele van virággal Megint a szépséges Mátratető, Alpár síkján megint dalolva jár-kél Szelíd munkában a szántóvető, — Vad fergetegre zsongó nyugalom jött, Bús, éjszakára hajnalpirkadás, Hol sir nyílt egykor, tömjént lehel az oltár, Minden megújult, csak te hiányoztál, Hogy teljes legyen a feltámadás.“ Királyoknak s népeknek Istenéhez Lásd mindenütt hálás zsolozsma szól. A gondolat a szabadság szentlelke, Felkelt „rabágya kőpárnáiról.“ És lett „mégegyszer ünnep a világon“, Álltunk évezred emlékeinél, Zászlónk, a legelső lobogtatta, Kiről milliók imája, gondolatja: Hogy soká éljen, mert a honnak él! Ha zúg, vagy zeng a hon, te mindig ott vagy, Én halhatatlan, szózatos fiam! Zokogva búgó kis gili szavában, Meny dörgő harczok viharaiban. Királyt s hazát csak ajkaddal köszöntünk S szavunk attól hymnus-magasba jár; Ha délit szivünk légvárai omolnak, Felfelé szálló gyöngyével a bornak Megvigasztal a keserű pohár! Kit ujjászült ma nemzeted szerelme, Oh járd be költő-birodalmadat; Amerre csak jársz, mindenütt magaddal Találkozol a magyar ég alatt. Hány szép Ilonka mondja el ma búját? A nyűtt vonón hány vén czigány hévül? Hányszor kinyíl a szegény asszony könyve: Hunyad gyászán hány szem borul ma könybe, S hány szív és ajk zeng — rendületlenül? . . . A jelenések percze jött el, érzem. Zúgást hallok és lelkem megremeg. Szellemjárásban, légi kísérettel, Testvérüket hozzák a szellemek. Kürtszó rivall, — kaczagányok suhannak, — Király kiséret — fényre, díszre nagy, — S ki ott állasz, mint egy király, középen, Dicsőségednek nagy fénytengerében, Szellem, rádismerek, te vagy, te vagy! Üdvözl egy költő! Földig meghajolnak Örökzöldjükkel előtted a fák, Megfényesedve ragyog le szemedbe A kék magasból a csillagvilág. Mi véreid, lenn boldog büszkeséggel Környékezzük királyi trónodat, Szárnyas dalunk madárként száll felette, Míg átkarolják oszlopait szeretve Fenn a dicsőség, lenn a hódolat. Szávay Gyula.