Pécsi Napló, 1901. december (10. évfolyam, 279-301. szám)

1901-12-08 / 285. szám

1901. decemaber 8. Pécsi Napló mívelni kötelesség. Szól a honleányról, kinek magasztos föladata a haza nyelvé­nek ápolása, melynek legjobb helye a templom, hivatal és iskola. Utal Vörös­marty mély vallásosságára, érzelmeinek erkölcsalapjára , mint zengi a jótétemény, majd a becsületesség, lovagiasság dicsé­retét , filozófiájára, mikor „Ábrándozás az élet megrontója“ költeményében meg­adással szól a megsemmisülésről, végezetül pedig Vörösmartyról, a nemzet prófétájá­ról szól, kinek szobrot készülünk emelni, pedig, bár kihullott rég kezéből a lant, még él és élni fog örökké, hisz mindig és folyvást zeng fülünkbe a jós ige: Rendü­letlenül! A mindvégig irodalmi magaslaton álló pompás előadás által sokat nyert föl­­­olvasást lelkes tapssal jutalmazta a kö­zönség, mely ezután Littkéné Komáromi Mariska énekében gyönyörködhetett ismét. Sokáig a legszebb hangú énekesnőnek nevezték Komáromi Mariskát és most, hogy a színpadtól ideiglenesen vissza­vonult és pihentette szép, erőteljes mezzo soprán hangját, mintha az fényben, erő­ben még nyert volna. Kétszer is énekelt ma este. Először Otello operából Des­­demona Ave Mariáját, melylyel meg­ragadta hallgatóit, majd a Ninon és Sere­nade franczia dalokat; második alkalom­mal a Csalogány dalt és magyar népda­lokat énekelt. Jól megérdemelt, zúgó tapsvihar jutalmazta énekét. Úgy, mint ő, ma népdalokat senki nem énekel. Mennyi baj, pajzánság párosul az ő tökéletes énekművészetével. A Népszínház új nép szinmű énekesnőt keres. Keresve sem ta­lálhatna külömbet Komáromy Mariskánál, aki nem győzte ma az ismétléseket. Az est szenzáczióját Opris Valéria hegedű játéka képezte, aki miként előző alkalmakkor, most is eddigi szerénységé­vel csak helyet kért a műsorban, noha oly magas fokon éli ma már művé­szete, hogy immár elérkezettnek vélnék az időt, hogy ez az Isten kegyelméből való talentum önálló konzertben lépjen közönségünk elé és erre legkedve­zőbb alkalom lesz, ha a közel jövőben a hegedűjátékosok Eldorádójába, Londonba megy, ahol még két ott élő nagy mester a kaigazításait akarja igénybe venni, hogy azután bemutassa az angol metropolisnak, milyen csudákat művel egy magyar leány a hegedűn. Mert mai Paganini verseny­művével, melyet elég bátor volt nálunk Kubelik után minden törlés nélkül kéz­iratból betanulni és kívülről eljátszani, megmutatta, hogy kinőtt már tanuló ko­rából és ott tart, ahol a legmérvadóbb kritika teljes elismerésére, a közönségnek pedig osztatlan tetszésére tarthat igényt. Nagy sikereknek lesz Opris Valeria kül­földön részese, mert játszi könnyedséggel küzdi le Paganini merész akadályverse­nyét, melynek eljátszására csakis a ki­választottak vállalkozhatnak. A nehéz mű eljátszása nem fárasztotta el, mert mikor csak úgy rengett a Kaszinó terme a taps­vihartól, egész frissen játszotta el Wi­­niavrsky Sebienkáját, majd a közönség szűnni nem akaró lelkes tapsaira telve érzéssel és művészi öntudattal játszotta Hubay ábrándját, (»Csak egy kis leány...“) melylyel csak fokozta azt a mély hatást, melyet közönségünkre gyakorolt. Végezetül Pethe Lajos magyar dalo­kat zongorázott. Amikor zongorához ül, mintha Somogy boldog lakóit látnók ma­gunk előtt, akik gondfeledve mulat­nak, vigadnak és ha úgy kívánja a nóta, búsulnak, hogy kény patakoik szemeikből. Ott áll az egész banda, akár két czimbalommal, pikulással, vonó­val és bőgővel és húzza a húrpattanásig az uraknak. Egész czigányzenekart pótol Pethe Lajos eredeti művészetével, mely­iket a magyar dalokat zongorán játsza és szívesen vigadna minden magyar ember az ilyen nótázásnál, mint a­minek Pethe Lajos játékát mondják, mert sok, tán több ebben a mű­vészét, mint a­mennyit a zene­­konservatóriumok némely kitüntetett zon­goristájánál találunk. Beleillett a keretbe Pethe Lajos játéka és ezzel igen sokat mondottunk. Bár a fiatal leányok már türelmetlenül várták, hogy a czigányzene vegye át a tért, szívesen tapsoltak Pet­­hének, aki nem kérette magát sokáig, hanem tovább ábrándozott a zongora mel­lett­i közönség nagy gyönyörűségére. Preusz Adolf, a mi kitűnő zongoraművé­szünk az ének és hegedűkíséretet látta el, hogy mesteri módon, tán mondanunk is fölösleges. A Gisino elnökségéhez ma Vörös­­marthy Mihály családtagjaitól és Rákosi Jenőtől, a Vörösmarthy szoborbizottság elnökétől üdvözlő­ táviratok érkeztek. Mai szép sikere alkalmából érdemessé is tette magát nemzeti pasinónk, hogy minden hazafi üdvözölje. A hasonló ünnepségek rendezésével öregbítheti félszázados hír­nevét. Rendületlenül... — ei. Szoyer Ilona vendégjátéka Pécsett. — Mánodik h­at. — Ma bebizonyodott az a régi véle­ményünk, hogy igenis Pécsnek nagy kö­zönsége van az igazán művészi magasla­ton álló előadások pártolására, a valódi műélvezetre. A nemzeti kaszinóban Vörös­marthy-sstélyt tartottak, melyre megtelt a kaszinó nagyméretű terme városunk előkelőségével s e mellett ugyanez este díszes közönséggel zsúfolásig megtelt ház előtt játszott Szoyer hona, ez a bűbájos hangú primadonna, a kihez foghatót a magyar színpadokon nagyon keveset hal­lottunk. Második fölléptéül Strauss gyö­nyörű zenéjü „Bőregér* czímű ope­rettjét választotta, melyben Rozalindát játszotta. Megilletődéssel, csodálkozással hallgattuk remek énekét. Minő hang­anyag ! Mennyi kallem, olvadékony lágy­ság, finomság, báj árad szét hangjából. S nincs az a dalos madár, csattogó fülemüle, a mely nagyobb könnyűséggel énekli el dalait, mint ő, kinek mosolygó ajkáról mint a pergetett méz, oly édesen ömlik a szépséges szép dal. Már az első fölvonás­ban lévő jelentéktelen énekszámai után, melyeket a művészet varázsával adott elő, zajos tapsokat aratott; a második felvo­násban lévő nagyobb áriájával, hol hangja és magas képzettsége teljes érvényre ju lott, magával ragadta a közönséget. Másod­­perczekig tartó tapsvihar hangzott fel a nézőtérről. A­mi annyiban nagy szó, mert Szoyer Ilona nem tartozik a hatás­­vadászó primadonnák közé, a­kik szín­padi fogásokkal s az effektus mestersé­ges előidézésével gyújtják tapsra a kö­zönséget . Szoyer igen diszkréten játszik s minden színpadi hév és görögtűz nél­kül előkelő művészi finomsággal, mérsék­lettel, nyugodtsággal énekel. Föllobbanó lángra nem igen gyújtja a kedélyeket, de annál mélyebb hatást gyakorol a lélekre, a­melyet igazi gyönyörbe ringat édes dalaival. Fölvonások közben tízszer tizen­ötször lámpák elé hívták. Igen szép si­kert aratott mellette Kaposi Józsa (Adel), a­kinek második felvonásbeli dalát megismé­teltette a közönség. Neki is kijutott a tapsból bőségesen. Meg is érdemlette. Staud Margit (Orlovszki) hangja szinte „szemlátomást” fogy. Gyönyörű bordaja teljesen hatástalanul maradt. Nádasy József Eisenstein szerepében kitűnő volt, mint mindig. Szilágyi (Frosch) nemkülön­ben. Elismerésül említjük föl Kozma nevét, kit Alfréd szerepében már számtalanszor láttunk s élvezettel hallgattunk. Mezey (Falke) és Pesti (Frank) jól megállották helyüket. Kár, hogy Mezey rézvörösre festette magát. A rikító szín nagyon zava­rólag hatott. Az előadás összhatásáról szólva, teljes megelégedéssel mondhatjuk, hogy egyike volt a legjobbaknak; ehhez a nagy megelégedettséghez természetesen nagyban járult a vendég művésznő el­bűvölő művészi ereje, bűbájos éneke­s az a pompás hangulat, melyet szereplésével előidézett. Emlékezetes marad az ő Róza lindája, mert ennél szebbet, jobbat, ked­vesebbet színpadunkon egyáltalán nem láttunk s aligha is fogunk látni. —.. — Szoyer vendégszereplé­sének folytatása. Mint eddigi meg­állóhelyein, Pécsett is meg kellett Szoyer Ilonának toldania vendégszerepléseit. Hét­főn a New­ York szépé­ben Violetta Grayt, kedden Mimózát játsza a Gésákban, szer­dán pedig az Ikrek kettős czímszerepében mond búcsút a pécsi közönségnek. Hova megy Pécsről, még nem tudja, de csak­nem valamennyi vidéki nagyobb városba hívják vendégszereplésre. Minthogy nin­csen kizárva annak lehetősége, hogy vissza­tér a Magyar Színházhoz, melynek igaz­gatójával most folynak a béketárgyalások (melyekben gázsiemelési igények nem szerepelnek), egyelőre nem adott végleges választ, melyik vidéki igazgató ajánlatát fogadja el.­ Szerződési ajánlatokban sem szenved hiányt, ezek között nem egy anyagilag fényes ajánlat, de csak nehezen szánhatná rá magát, hogy külföldre men­jen ismét, amiért is pécsi vendégszereplé­sének befejezése után Budapestre megy, ott néhány napon át pihen és lehet, hogy rövid idő múlva viszont látja a Magyar Sínház közönsége, mely ezideig is nehe­zen nélkülözte­­— Burmester Will pápai hangversenye. Amint értesülünk, Burmester Will hegedűművész, kinek budapesti szenzácziós sikere bizonyára ismeretes olvasóink előtt is, január első napjaiban Pécsett a Nemzeti Színházban fog hangversenyezni és erre nézve már megállapodott az igazgatónővel. Amióta Burmester föltűnt Budapesten, a szegény, istenített Kubelik megszűnt az a csodált művész lenni, ami az ideig volt, mert Bur­mester rendelkezik Kubelik brilliáns tuni­kájával, de azonkívül szíve és előadása van, a­mely tulajdonokkal Kubelik nem rendelkezett. Közönségünk bizonyára szí­vesen vesz már most tudomást a Bur­­mester hangversenyével reá várakozó mű­élvezetről, melynek részleteiről közelebb már bővebb értesítést fogunk adhatni. — Somogyi Károly országos körúton. Somogyi Károly, a nagy­váradi színház igazgatója Kaposvárra le­velet írt, melyben a jövő nyári idényre közli terveit. Ezek közül a legérdekesebb, hogy „Az ember tragédiája*- val, a­melyre a díszletek már október hó óta készülnek s amelyre az utolsó darabig új díszleteket festet, valószínűleg körutat tesz az ország minden elsőrangú városában. Olyanok lesznek e díszletek, melyek, So­mogyi levele szerint a szemet és lelket gyönyörködtetni fogják és a mi fő, min­den jelenetre megfelelőek — Képek és domborművek művészeti reprodukciója. Több mint negyven olyan képnek és dombor­műnek igazán művészi reprodukc­iójával rendelkezik már a Könyves Kálmán ma­gyar irodalmi és könyvkereskedési rész­vénytársaság, a­melynek legnagyobb része magyar művész munkája. Az a társaság igyekezete, hogy az intelligens osztály 9

Next