Pécsi Napló, 1902. szeptember (11. évfolyam, 200-223. szám)

1902-09-07 / 205. szám

8 — Szép, tiszta, üde arczbo­r a legkönnyebben és legbiztosabban a Föl­des-féle Margit crém használata által ér­hető el. A közkedvelt és világhírű Földes­féle törvényesen védett arczkenőcs semmi ártalmas anyagot nem tartalmaz; szeplőt, májfoltot, pattanást, az arcz mindennemű tisztátlanságát pár nap alatt eltávolítja, a ránczokat, redőket kisimitja és az arcz­nak finom, fiatal, rózsás szint ad- Nagy tégely 2, kicsi 1 korona. Szappan 70 fillér (3-féle színben) 1.20 kor. Kapható a ké­szítőnél Földes Kelemen gyógyszerésznél Aradon és minden gyógyszertárban. — Leharapott orr. Marx Lajos, Marx József pécsváradi molnár­mester fia tegnap Bonyhádról Mihály József nagy­­palli lakos kocsiján ment haza Bonyhád­ról. Útközben betértek egy korcsmába, a­hol többet ittak a kelletténél. A mikor a fiatal legények keblét feszengetni kezdte a szesz forrongása, a fuvardíj kérdésén összekülönböztek egymással, a­miből csak­hamar verekedés lett. A verekedés köz­ben Mihály József teljesen leharapta Marx Lajos orrát. A megcsonkított fiatalembert ma Budapestre­­szállították, hogy leharapott orrát megreparál­hassák. Mihály Józsefet a csendőrség letartóz­tatta, de a kihallgatás után azonnal szabadon bocsájtották. — A pozsonyi mezőgazdasági kiállítás látogatóinak figyelmét egy kü­lönös látványosságra akarjuk felhívni és pedig dr. Schlesinger Miksa vizgyógyin­­tézetére és szanatóriumára a pompás po­zsonyi hegysétány bejáratánál (Mély-út). Mindenki, ki ezen példaintézetet látta, tö­kéletesen meg van győződve arról, hogy mi magyarok már nem vagyunk kényte­lenek külföldi vízgyógyintézeteket látogatni. A bodonyi leányvásár, Bodony, Baranya vármegye szt.-lőrinczi járásának délkeleti szögében fekvő katho­­likus községnek templom-búcsúját, mely a templom főoltárán ábrázolva lévő szent­­kereszt fölmagasztalásának emléknapját (szept. 14.) követő vasárnap szokott meg­tartatni, nevezik — az ott dívó hagyomá­nyos szokás miatt — leányvásárnak. Vá­sárnak, mivel e búcsú oly felette népes szokott lenni, hogy e tekintetben akár­hány országos vásárral kiállja a versenyt; leányvásárnak, mivel a vidék házasulandó legényeinek legtöbbje e helyütt szemeli ki magának leendő hitvestársát, miért is e búcsú, melynek hét vármegye ellen kell keresni párját, önkénytelenül is eszébe juttatja az embernek a már-már feledésbe ment régi magyar nótát: „A bodonyi faluvégen, Leányvásár lesz a héten Magam is el fogok menni, Szőkét fogok választani. Szőkét ne végy, mert beteges, Vöröset se, mert részeges. Barnát végy el, az lesz a jó, Az ám a jó fonó varró!" Ha az idő kedvező, már a kora reg­geli órákban megérkeznek, községenkint csoportokban — a vidék házasulandó le­gényei s férjhez készülő leányai. Valami szép, festői látvány, a mint a leányok négyesével, ötösével — sőt ahol abban népcsoportulás akadályul nem szolgál, többen is — összefogózva, fölebb-alább sétálnak a sátrak hosszú, kettős sorai közt hagyott s mintegy utczákat képező területen, — egyik csoportban fehér gyolcs ruhába öltözött kurtaszoknyás, ormánysági leányok, a másikban Kisasszonyfa-vidéki hajadonok, suhogó selyemben, az elmarad­hatatlan ezüst lánczczal nyakukon, vala­mennyi jól „kicsinálva“, értsd: kendőzve. Az igy, élénk beszélgetés közt sétáló leánycsoportokat a házasulandó legények (ezeknek öltözete: testhez simuló, fekete rövid kabát; ilyen szinü feszes magyar nadrág; tükörfényes ránczos csizma; há­tul söprüs cseperke kalap, a kezében egyszerű nádpálcza,) az egyes sátrak mel­lett — rendszerint anyjukkal, vagy ke­resztanyjukkal oldalukon — félrevonulva, szemlélik, különféle megjegyzést téve, hol egyik, hol másik leányra: Ejnye az a szőke, de szépen ki van csinálva; — ne­kem jobban tetszik az a kis „vaklic“ (teli, piros arczu) barna lány; — hanem azt nézze csak meg, az aztán formás egy lány, ugy­e milyen szép járása van, én ezt jobban szeretném ! — Nohát én nem bánom édes fiam, magadnak választod ! Ha így aztán a legénynek megtetszik egy a sok közül, megkísérli a hozzá való közeledést. A leánycsoportok meg-meg­­állnak hol egyik, hol másik bábossátornál, a leányok kiválasztanak egy-egy mézes­kalácsot, mintha ők azt meg akarnák venni, voltakép pedig más a czéljuk, amit közülök egyik-másik el is ér. A legények, már t. i. akiknek e csoportban van a kiszemeltjük, odamennek s megered a szó­beszéd: Ne bántsd édes hugám, majd én kifizetem, hol lakói rózsám? — Ozdon, hát maga? — Én Baksán. — Tartsa Isten ! — Veled együtt! (A legény a leányt tegezi, mig ez amazt magázza.) A legény márczot is vesz a leánynak, a legnagyobb poharat töltve meg abból s mig a leány azt szűr­ésűivé issza, a legény ingerkedik vele: Adjon Isten téged nekem ! A leány hrulva-pirulva tekint a legényre s ha ez megtetszik neki, szól: Úgy engedje Isten! Az anya, keresztanya is odafurakodnak s jól szemügyre veszi a leányt, kit fia, ke­resztfia igy kiszemel magának, é s ő is szóba ereszkedik vele. Legény s leány e percztől kezdve, ha t. i. „összevág a szó“, folyton együtt vannak, összefogózva sétálnak, amit a leánynak szeme, szája kíván — a legény megveszi neki, az elmaradhatlan „kör­utazást“ is megteszi vele az ördöghintán, annak egyik alkalmatosságában egymás mellett ülve, szerelmes szavakat suttogva a leány fülébe. Innen a laczikonyhába mennek, ott együtt, ugyanazon tányérból megebédelnek, esetleg a legény részéről hozott hazaiból falatoznak. Mindezt követi a délutáni iszom és táncz a korcsmában, illetve annak udvarán. A legény minden­áron ki akar tenni magáért, mulattatja (már t. i. a maguk módja szerint) „itatja“, tánczoltatja választottját, a­ki most más legénynyel, valamint ez más leánynyal még csak nem is beszél, — hozatja a sört, huzatja a czigánynyal, dalol, — el­­fujva az idézett nótát is, a körülmények­hez alkalmazott formában, választottját emelve ki abban — rúgja a port, meg­akarván mutatni, hogy ki a legény a csárdában. Mindez idő alatt folyton élet­sorsukról, a megkötendő házasságról be­szélgetnek. Midőn a leány látja, hogy pajtásai, akikkel jött, — hazakészülődnek, odaszól a legénynek. Most már én is el­megyek. Ekkor a legény még egyszer megkínálja őt itallal, kikiséri s bucsuzásul — bármennyire szabadkozik — megöleli őt, ezzel válva el tőle: Aztán csalba’ ne hagyj­am! Mert megtörténik az is, hogy a leány, bár elfogadja a legénytől a márczot, mé­zeskalácsot stb. — nem megy hozzá nőül, mert: vagy mindazok elfogadása csak „képutálásból“ (szinleg) történt, mivel más, neki jobban tetsző legényre vár, s ez megjó érte; vagy pedig a búcsú után el­beszéli valaki a legénytől, aki különben megtetszett neki. Mindezt a reménynyel teli legény csak akkor tudja meg, amidőn a búcsú után a leányhoz elküldi kérőit, akiken ott — az említett esetben — mind­járt az első alkalommal kiadnak. De ha semmi közbe nem jön is, a kérők első ízben még­sem fogadtatnak el, bár el sem utasíttatnak, kitérő választ kapnak, ez eset­ben biztos a kilátás arra, hogy a másod­szori, esetleg harmadszori — némelyik igen rátartós — megkérésnél, ami soha sem nappal, hanem hajnalban, vagy este szokott történni — jó szót fognak kapni, amit csakhamar követ a leány lefoglalása 100, egész 200 forint s ruhaneműekkel, azután pedig, mivel a legény még nem volt „vizitán“, a jegyzővel megi­atják a „folamodást“, ami ha jóra jön ki, a lako­dalmat még a jégeső sem mossa el. A közben elgyűrűzött márkapár már a lefog­lalás napjától kezdve mint „ura“ és „fele­sége“ szerepel. A leány nem jár többé a leányokkal, nem megy közéjük, még csak búcsúra, vagy vásárra sem megy el urá­nak tudta és beleegyezése nélkül. Somsich Sándor: Pécsi Napló 1902. szeptember 7. Apróságok. — Az ötvenes évekből. — A magyar nevek. — Wie heisen Sie? kérdi az össze­író az összeírásra megjelent urat. — Ihász. — Dass weiss ich, mondja a rendőr­tiszt, dass Sie heissen, aber wie heissen Sie denn eigentlich? — Ihász. Ez elég volt a beamternak, hogy Ihászt összeszidja, s a szegény hazafi csak egy véletlenül odatévedt magyar hivatalnoknak köszönhette, hogy szárazon vitte­ el az irháját. — Wie heissen Sie ? / — Herepei. — Dumme Rede ! Nix Herr ! Mótyor nem van Herr! Schreiben Sie nur: Epei! * Fónagy László nevű joghallgató ál­lott az összeíró comité előtt s mikor rá került a sor, elébe hadarta az illető arany­­csillagos úr: — Wer sind Sie? Was sind Sie? Won wo sind Sie? Wie alte sind Sie? — Ich bin Ladislaus Fónagy, felelte a fiatal ember az első kérdésre, mert ha­marjában mindenre felelni nem tudott. — Ist das ein impertinenter Kerl, mormogá a tintanyaló, er nennt Sich selbst von. Na wart, ich werde dir geben von ! Kein Ungar ist jetzt von. Verstanden? — Ja. — So schreiben sie, Herr Zachelhu­­ber, nur Ladislaus Nagy, ohne von. * — Hoty hínog mókó? — Benczúrnak. — Was Bencz ur ! Schmirkas! Schrei­ben Sie nur: Bencz.* — Diese vermaledeite ungarische Sprache! Schwarz heisst fégede, Haube heisst a fégede, und der Stuhlrichter heisst auch Fégede! Auch schön. I. Vilmos német császár még porosz király korában a karlsbadi fürdő sétányá­nak egy kőpadján ülve, egy magyar em­bert lát maga felé közfeledni, ki egykedvü­­leg ül le melléje a padra s con amoro szivaroz, anélkül, hogy reá hederítene.

Next