Pécsi Napló, 1902. szeptember (11. évfolyam, 200-223. szám)
1902-09-07 / 205. szám
8 — Szép, tiszta, üde arczbor a legkönnyebben és legbiztosabban a Földes-féle Margit crém használata által érhető el. A közkedvelt és világhírű Földesféle törvényesen védett arczkenőcs semmi ártalmas anyagot nem tartalmaz; szeplőt, májfoltot, pattanást, az arcz mindennemű tisztátlanságát pár nap alatt eltávolítja, a ránczokat, redőket kisimitja és az arcznak finom, fiatal, rózsás szint ad- Nagy tégely 2, kicsi 1 korona. Szappan 70 fillér (3-féle színben) 1.20 kor. Kapható a készítőnél Földes Kelemen gyógyszerésznél Aradon és minden gyógyszertárban. — Leharapott orr. Marx Lajos, Marx József pécsváradi molnármester fia tegnap Bonyhádról Mihály József nagypalli lakos kocsiján ment haza Bonyhádról. Útközben betértek egy korcsmába, ahol többet ittak a kelletténél. A mikor a fiatal legények keblét feszengetni kezdte a szesz forrongása, a fuvardíj kérdésén összekülönböztek egymással, amiből csakhamar verekedés lett. A verekedés közben Mihály József teljesen leharapta Marx Lajos orrát. A megcsonkított fiatalembert ma Budapestreszállították, hogy leharapott orrát megreparálhassák. Mihály Józsefet a csendőrség letartóztatta, de a kihallgatás után azonnal szabadon bocsájtották. — A pozsonyi mezőgazdasági kiállítás látogatóinak figyelmét egy különös látványosságra akarjuk felhívni és pedig dr. Schlesinger Miksa vizgyógyintézetére és szanatóriumára a pompás pozsonyi hegysétány bejáratánál (Mély-út). Mindenki, ki ezen példaintézetet látta, tökéletesen meg van győződve arról, hogy mi magyarok már nem vagyunk kénytelenek külföldi vízgyógyintézeteket látogatni. A bodonyi leányvásár, Bodony, Baranya vármegye szt.-lőrinczi járásának délkeleti szögében fekvő katholikus községnek templom-búcsúját, mely a templom főoltárán ábrázolva lévő szentkereszt fölmagasztalásának emléknapját (szept. 14.) követő vasárnap szokott megtartatni, nevezik — az ott dívó hagyományos szokás miatt — leányvásárnak. Vásárnak, mivel e búcsú oly felette népes szokott lenni, hogy e tekintetben akárhány országos vásárral kiállja a versenyt; leányvásárnak, mivel a vidék házasulandó legényeinek legtöbbje e helyütt szemeli ki magának leendő hitvestársát, miért is e búcsú, melynek hét vármegye ellen kell keresni párját, önkénytelenül is eszébe juttatja az embernek a már-már feledésbe ment régi magyar nótát: „A bodonyi faluvégen, Leányvásár lesz a héten Magam is el fogok menni, Szőkét fogok választani. Szőkét ne végy, mert beteges, Vöröset se, mert részeges. Barnát végy el, az lesz a jó, Az ám a jó fonó varró!" Ha az idő kedvező, már a kora reggeli órákban megérkeznek, községenkint csoportokban — a vidék házasulandó legényei s férjhez készülő leányai. Valami szép, festői látvány, a mint a leányok négyesével, ötösével — sőt ahol abban népcsoportulás akadályul nem szolgál, többen is — összefogózva, fölebb-alább sétálnak a sátrak hosszú, kettős sorai közt hagyott s mintegy utczákat képező területen, — egyik csoportban fehér gyolcs ruhába öltözött kurtaszoknyás, ormánysági leányok, a másikban Kisasszonyfa-vidéki hajadonok, suhogó selyemben, az elmaradhatatlan ezüst lánczczal nyakukon, valamennyi jól „kicsinálva“, értsd: kendőzve. Az igy, élénk beszélgetés közt sétáló leánycsoportokat a házasulandó legények (ezeknek öltözete: testhez simuló, fekete rövid kabát; ilyen szinü feszes magyar nadrág; tükörfényes ránczos csizma; hátul söprüs cseperke kalap, a kezében egyszerű nádpálcza,) az egyes sátrak mellett — rendszerint anyjukkal, vagy keresztanyjukkal oldalukon — félrevonulva, szemlélik, különféle megjegyzést téve, hol egyik, hol másik leányra: Ejnye az a szőke, de szépen ki van csinálva; — nekem jobban tetszik az a kis „vaklic“ (teli, piros arczu) barna lány; — hanem azt nézze csak meg, az aztán formás egy lány, ugye milyen szép járása van, én ezt jobban szeretném ! — Nohát én nem bánom édes fiam, magadnak választod ! Ha így aztán a legénynek megtetszik egy a sok közül, megkísérli a hozzá való közeledést. A leánycsoportok meg-megállnak hol egyik, hol másik bábossátornál, a leányok kiválasztanak egy-egy mézeskalácsot, mintha ők azt meg akarnák venni, voltakép pedig más a czéljuk, amit közülök egyik-másik el is ér. A legények, már t. i. akiknek e csoportban van a kiszemeltjük, odamennek s megered a szóbeszéd: Ne bántsd édes hugám, majd én kifizetem, hol lakói rózsám? — Ozdon, hát maga? — Én Baksán. — Tartsa Isten ! — Veled együtt! (A legény a leányt tegezi, mig ez amazt magázza.) A legény márczot is vesz a leánynak, a legnagyobb poharat töltve meg abból s mig a leány azt szűrésűivé issza, a legény ingerkedik vele: Adjon Isten téged nekem ! A leány hrulva-pirulva tekint a legényre s ha ez megtetszik neki, szól: Úgy engedje Isten! Az anya, keresztanya is odafurakodnak s jól szemügyre veszi a leányt, kit fia, keresztfia igy kiszemel magának, é s ő is szóba ereszkedik vele. Legény s leány e percztől kezdve, ha t. i. „összevág a szó“, folyton együtt vannak, összefogózva sétálnak, amit a leánynak szeme, szája kíván — a legény megveszi neki, az elmaradhatlan „körutazást“ is megteszi vele az ördöghintán, annak egyik alkalmatosságában egymás mellett ülve, szerelmes szavakat suttogva a leány fülébe. Innen a laczikonyhába mennek, ott együtt, ugyanazon tányérból megebédelnek, esetleg a legény részéről hozott hazaiból falatoznak. Mindezt követi a délutáni iszom és táncz a korcsmában, illetve annak udvarán. A legény mindenáron ki akar tenni magáért, mulattatja (már t. i. a maguk módja szerint) „itatja“, tánczoltatja választottját, aki most más legénynyel, valamint ez más leánynyal még csak nem is beszél, — hozatja a sört, huzatja a czigánynyal, dalol, — elfujva az idézett nótát is, a körülményekhez alkalmazott formában, választottját emelve ki abban — rúgja a port, megakarván mutatni, hogy ki a legény a csárdában. Mindez idő alatt folyton életsorsukról, a megkötendő házasságról beszélgetnek. Midőn a leány látja, hogy pajtásai, akikkel jött, — hazakészülődnek, odaszól a legénynek. Most már én is elmegyek. Ekkor a legény még egyszer megkínálja őt itallal, kikiséri s bucsuzásul — bármennyire szabadkozik — megöleli őt, ezzel válva el tőle: Aztán csalba’ ne hagyjam! Mert megtörténik az is, hogy a leány, bár elfogadja a legénytől a márczot, mézeskalácsot stb. — nem megy hozzá nőül, mert: vagy mindazok elfogadása csak „képutálásból“ (szinleg) történt, mivel más, neki jobban tetsző legényre vár, s ez megjó érte; vagy pedig a búcsú után elbeszéli valaki a legénytől, aki különben megtetszett neki. Mindezt a reménynyel teli legény csak akkor tudja meg, amidőn a búcsú után a leányhoz elküldi kérőit, akiken ott — az említett esetben — mindjárt az első alkalommal kiadnak. De ha semmi közbe nem jön is, a kérők első ízben mégsem fogadtatnak el, bár el sem utasíttatnak, kitérő választ kapnak, ez esetben biztos a kilátás arra, hogy a másodszori, esetleg harmadszori — némelyik igen rátartós — megkérésnél, ami soha sem nappal, hanem hajnalban, vagy este szokott történni — jó szót fognak kapni, amit csakhamar követ a leány lefoglalása 100, egész 200 forint s ruhaneműekkel, azután pedig, mivel a legény még nem volt „vizitán“, a jegyzővel megiatják a „folamodást“, ami ha jóra jön ki, a lakodalmat még a jégeső sem mossa el. A közben elgyűrűzött márkapár már a lefoglalás napjától kezdve mint „ura“ és „felesége“ szerepel. A leány nem jár többé a leányokkal, nem megy közéjük, még csak búcsúra, vagy vásárra sem megy el urának tudta és beleegyezése nélkül. Somsich Sándor: Pécsi Napló 1902. szeptember 7. Apróságok. — Az ötvenes évekből. — A magyar nevek. — Wie heisen Sie? kérdi az összeíró az összeírásra megjelent urat. — Ihász. — Dass weiss ich, mondja a rendőrtiszt, dass Sie heissen, aber wie heissen Sie denn eigentlich? — Ihász. Ez elég volt a beamternak, hogy Ihászt összeszidja, s a szegény hazafi csak egy véletlenül odatévedt magyar hivatalnoknak köszönhette, hogy szárazon vitte el az irháját. — Wie heissen Sie ? / — Herepei. — Dumme Rede ! Nix Herr ! Mótyor nem van Herr! Schreiben Sie nur: Epei! * Fónagy László nevű joghallgató állott az összeíró comité előtt s mikor rá került a sor, elébe hadarta az illető aranycsillagos úr: — Wer sind Sie? Was sind Sie? Won wo sind Sie? Wie alte sind Sie? — Ich bin Ladislaus Fónagy, felelte a fiatal ember az első kérdésre, mert hamarjában mindenre felelni nem tudott. — Ist das ein impertinenter Kerl, mormogá a tintanyaló, er nennt Sich selbst von. Na wart, ich werde dir geben von ! Kein Ungar ist jetzt von. Verstanden? — Ja. — So schreiben sie, Herr Zachelhuber, nur Ladislaus Nagy, ohne von. * — Hoty hínog mókó? — Benczúrnak. — Was Bencz ur ! Schmirkas! Schreiben Sie nur: Bencz.* — Diese vermaledeite ungarische Sprache! Schwarz heisst fégede, Haube heisst a fégede, und der Stuhlrichter heisst auch Fégede! Auch schön. I. Vilmos német császár még porosz király korában a karlsbadi fürdő sétányának egy kőpadján ülve, egy magyar embert lát maga felé közfeledni, ki egykedvüleg ül le melléje a padra s con amoro szivaroz, anélkül, hogy reá hederítene.