Pécsi Napló, 1902. november (11. évfolyam, 251-275. szám)

1902-11-01 / 251. szám

Szerkesztőség: Munkácsy Mihály­ utcza 25. Telefon 109. Felelős szerkesztő: Kéziratok nem adatnak vissza. Kiadóhivatal (Részvénynyomda): Boltívköz 2. Telefon 27. LENKEI LAJOS. Előfizetési árak : Egész évre 24 korona. Félévre 12 kor. Negyed évre 6 korona. Egy hóra 2 korona. Egyes szám ára 10 fillér. — Nyílt tér sora 60 fillér. Temetések pap nélkül. Pécs, október 31. Holnap ismét mindenszentek nap­jára ébredünk. Ez a nap az elhuny­také, azoké, akiket kikisértünk a te­metőbe, akik oda­lent pihennek csendben és nyugalomban, akiknek már nem fáj semmi és akik nem hallják a zsibvásár zaját, mely a sírok fölött mind nagyobb és nagyobb elkeseredéssel dühöng. Nincsen már részük napsugárban, se a vihar tombolásában. Nekik már mind­egy, akár virul a sírjuk fölé hajló szomorú fűzfa, akár hólepel borítja a sírkertet, ahol fájdalom, panasz és ke­serűség, kétségbeesés és reménytelen­ség csakis az élők és hátramaradottak lelkét járja át és akik már végeztek, akik leszámoltak, akik megszűntek küz­deni, örvendeni, nevetni és sírni, azok­nak már mindegy, ha elröpült testükből az élet, a­mely halandó volt, akár pap ki­séri őket utolsó útjukra, akár meszes gö­dörbe dobják beszentedetlen hulláju­kat. A halottak nem éreznek, de azt a büntetést, melylyel a halottakat sújtja az elfogultság és a dogmákhoz való merev ragaszkodás, ezt a büntetést az élők­ érezik és szenvedik át és nem a halott és egyelőre még nem győzték meg arról az emberiséget, hogy van túlvilági élet és én el nem hihetem, hogy Gregorius György szigetvári kályhakészítő és az a szegény villá­nyi munkás ember, akiket a hét első napján kisértek el utolsó útjukra, átér­zik a büntetés súlyát, mely azzal érte őket, hogy a pap megtagadta hulláik beszentelését és nem kisérte ki az el­hunytakat az utolsó útra. Sine ira et studio hirlapbról tisz­tünkhöz hiven megírtuk a két esetet. Mindkettőről katholikus emberek kül­döttek hozzánk tudósításokat, melyek azonban nélkülözték azt a tiszteletet és szeretetet, melytől mi a vallás hirdetőit övezve szeretjük látni. Telve voltak kemény és kíméletlen kifakadásokkal a lelkészek ellen, akik szembe helyez­kedtek saját híveikkel, mikor az egyik elhunyttól a gyónást és temetést, a másiktól pedig csak a temetést meg­tagadták. Telve voltak e tudósítások vádakkal. Az egyik elhunyt származá­sáról is említés létetett — és mind­azt mellőztük a tudósítás közrebocsá­tásánál, ami bármily mértékben sértő lehetne a papságra, a­­mely kellen hozzánk csaknem 'n.wól-.tatra ér­keznek panaszok és vadak, de ezek­nek közlését mellőzzük, mert nem en­gedhetjük át lapunkat oly sokszor csakis személyes bosszúból eredő vá­daknak, melyek a papi öltözék tisztes­ségét rontanák le, bár sokszor igen indokolt lenne, ha nem hallgatnánk el annyit, mint a­mennyit tényleg elhall­gatunk. De mikor olyan dolgok tör­ténnek, melyek egy nagyobb helyen közbotrányt okoznak, azok előtt szemet nem hunyhatunk, mert méltán érhetne bennünket a vád, hogy mi is a papok szolgái vagyunk, akik fizetést hozunk azért, hogy az ő szájuk íze szerint ír­junk. Tényleg nem szeretünk ily dol­gokkal foglalkozni, de csakis saját jó ízlésünk folyományaként, mert mi igenis a legnagyobb odaadással és benső meggyőződéssel valljuk, hogy az embereknek nagy szükségük van arra, hogy lelki ápolóikat, a vallás tanait hirdetőket becsüljék és tiszteljék, mert minél súlyosabb az élet harcra, annál inkább rászorulunk valamennyien a lelki erősítésre, hogy közelebb jussunk a hivő emberek egy és ugyanazon Is­tenéhez. Ha valamely felekezeti ügygyel foglalkozni kényteleníttetünk, ez a szem­pont lebeg szemeink előtt és igy mi a legnagyobb Ember álláspontján ál­lunk, mikor mindig csak a szeretet igéit hirdetjük, miként ezeket val.a­­réthi Jézus Krisztus, az emberiség és nem a­­ Pécsi Közlöny megváltója hir­dette, melyet rögtön idegroham lep meg, ha lapunk hasábjain olyasvala­mivel találkozik, ami a róm. kath. hitfelekezet dolgait érinti. Akárcsak lefoglalta volna a maga részére az egész katholicizmust. Másnak az ide- A sírok honában. Ha lelked­ húsén átkarolja Egy túlvilági árny-alak S az elmúlás körébe vonja : Menj hozzá! sírd ki magadat. Mert magányodban ő keres fel A múltból, változatlanul. A sír szólít intő kezekkel, Hogy ne hagyd koszorutlanul. Azért tisztán, magadba szállva Keresd föl elhunyt kedvesed S hogy ne legyen a sírja árva, Gyújtsd fel fölötte mécsesed. S szived a megbékélt alázat Átjárja töredelmesen; Felidézed a sirbazártat S megered könnyed csendesen. S mig fölemel a könny, a bánat, Felold a tiszta kegyelet: Szép lassan elhagy szellem-árnyad És feloszlik a sir felett. Nikelszky Géza: Halottak napján. — A „Pécsi Napló­ eredeti tározója — Mire odakünn a temető rideg falai között kigyulnak kegyeletünk jeléül a mé­csek, fényárban usznak az előkelők holt­tetemét magukban rejtő sírok, leszállt a nap s utolsó sugarai is eltűnnek a látha­tárról. Odakünn megélénkül minden, a szomorúság tanyája a borzalom helye csupa illat, s csupa fény, s itt bent, sötét szobámban egyre szomorúbb lesz, egyre irtóztatóbb. Halottak­­ ez a 1i napotok. Nem megyek a temetőbe, hogy a fájdalom saj­tolja könnyeit sírotokra; nem keresem fel porladó hamvaitok, hogy odategyem kegyeletem jeléül a megemlékezés illatos virágjait; az én gyászom nem jut tisztán a formában, a társadalmi szokásban kife­jezésre, mert koszorú s virág úgyis annyi van. A gyász a szív joga s mit ez érez, miért mutassuk mindenkinek ? Én bennt maradok sötét szobámban s ti felkerestek engem elköltözött ked­veseim. Elvonultok képzeletben lelki sze­meim előtt s mindannyian, kik itt hagy­tatok ; azok is, kiknek porai ott hamvad­nak az édes anyaföld alatt négy szál deszka között, azok is, a­kiket eltemetni nem lehet, de a­kiket mégis kegyelettel megőrizünk itt bennt, a szív tájékán. Miért emlékeznénk csak a halottak­ról ezen a napon, a­mikor mi mást is temettünk már ? Miért siratnék mi csak a testben elköltözöttet, mikor annyi óhajt, annyi reményt, vágyat kivánatot hantol­tunk el s annyi reményt, vágyat őrizünk kegyelettel ? Ha ezen a napon,­­ megemlékezve mindazokról, a­kiket elszólított mellőlünk a kérlelhetlen halál, arra gondolunk, meny­nyit vesztettünk, miért ne jusson eszünkbe minden egyéb, a mivel szintén szegényeb­bek lettünk? Gyermekkori álmok rózsaszínű déli­bábja , ifjúkori vágyak , óhajok tömege a férfiú reménye s az agynak birodalma hányat hagytatok itt ti eltűnésiek után kétségbeesést s könnyet fakasztva? El vagytok temetve ti is, bár fölétek nem borul a hant, de ma halottak napján szólaljon meg a szív húrjain a ti emlé­ketek is, keressetek fel bennünket ép úgy, mint emléke az igazi halottaknak. Mert kedvesek voltatok nekünk életünknek minden szagában. Ti foglalkoztattátok bohó képzeletünk serdülő korunkban: csillogó álmaink, ti edzettétek karjaink, ti vágyak és óhajok küzdeni érettetek ifjú korunkban. És te annyiszor és annyi­nak letűnt csillaga: remény, te reád tekin­tettünk életünk küzdelmeiben, miként a sivatagokban bolyongó vándor, a távol- Lapunk mai száma 16 oldalra terjed.

Next