Pécsi Napló, 1903. február (12. évfolyam, 26-48. szám)

1903-02-01 / 26. szám

1903. február 1. név. God bless the Ladies, Isten áldd meg a nőket! Most is azokra gondo­lok, mily nagyszerű és nem várt ered­ményt érhetnének el, ha pl. a jóté­kony nőegyesületek kezdeményeznék ezt a dolgot és velük együtt az isko­lák, kolostorok, körjegyzők és last but not least, főképpen a kormány annak a czélnak szentelnék tevékeny­ségük egy századrészét. Pl. itt New- Yorkban számtalan nőegyesület létezik, melyek ezen elnevezéssel: „Womens Exchange“ (asszonyi tőzsde) helyiséget tartanak, melyekben kézi munka min­tákat állítanak ki. Ide járnak a magá­nosok és üzletemberek, megnézik a min­tákat, rendeléseket eszközölnek, anél­kül, hogy tudnák, ki készíti a munkát. Sok tönkrejutott nő, özvegyek és árvák, egyedülálló nők, szégyenlős szegények így szerzik meg mindennapi kenyerüket és nem szorulnak senki alamizsnájára, vagy támogatására. Hány tisztességes és becsületes leányt mentenek meg így évenként az erkölcsi zülléstől! Ezrek jutnak így keresethez, akik máskülön­­ben kénytelenek lennének magukat koldulásból föntartani. Az amerikainak egyik fő elve, hogy nem melengeti a szegénységet. Dolgozzál és keresd meg kenyeredet! Ez a jelszó és szívesebben fizet 1 dollár értékű tárgyért, amikor szegény emberről van szó, 5 dollárt, de „Nothing for Nothing“ gyűlölt ki­fejezés. Semmiért semmit adni nem helyes dolog, így tényleg csak azok koldusok, akik teljesen munkaképte-­­lenek, akiknek eltartásáról a társada­lomnak gondoskodnia kell. Most már áttérek a szőnyegen lévő kérdésre is. Azt írja szerkesztő­­ úr czikkében, hogy a baranyam­egyei varrottas finom kivitel és szép munka tekintetében miben se maradt el, sőt sok tekintetben fölülmúlja az egyhangú kalotaszegi varrottast. Épen ez kel­lene nékem! Ezt keresem. Nagyobb kül­demény kalotaszegi varrottas jutott már birtokomba és túl adtam rajta. De az üzletek, melyeknek a kalotaszegit el­adtam, most már más, újai­ min­tákat kívánnak, mert, ha pl. ezen évben barna öltönyt vásároltam, a jövő évben már csak változatosság kedvéért is szürkét kívánok. így változik meg mindenben a divat és az ízlés, míg a kalotaszegi varrottas évek hosszú so­rozata óta egy azon kaptafára készül és senki sem gondoskodik arról, hogy végre valamelyes eredetit, újat is ál­lítson elő. Amikor eladásra ajánlom a kalotaszegit, így válaszolnak : - Ó, ezt már két év előtt rak­táron tartottam, hozzon valami újat, azt szívesen megveszem. Ez is a magyar háziipar stagná­­czióját mutatja, hogy éveken át ugyan­azt állítja elő és soha meg nem vál­toztatják a régi mintát, mintha nem is fordulna meg a magyar glóbus tengelye körül, így nem lehet állandó eredményt elérni. Egy volt pécsi bor­­kereskedő, aki nem jószántából gya­rapítja az itteni magyar kolóniát, itt fölcsapott női fűző rajzolónak és mi­vel mindig új és új mintákat rajzol abban a fűző gyárban, ahol alkal­mazva van, évi jövedelmezása 20.000 koronát is elér. Mindig új és új áru kell a piaczon és hova jutnának a sveiezi csipkeverők, ha egy régi sab­lonhoz ragaszkodnának és nem vál­toztatnák évi nem érdeklődi mintáikat. Miért önöknél senki, mi ■ i­s kell Amerikának, '"melynek kivitele évről-évre emelkedik, de ezzel egy­idejűleg emelkedik az európai áruk befogadó képessége is! Nem lehet az itteni igényeket és ízlést magyar kap­tafára átgyűrni, hanem mindig a tér-e­melőnek a fogyasztó piaci ízléséhez­, kell alkalmazkodni. A divat nem ismer nemzetiséget. Ha az amerikai a japán piac­ot akarja meghódítani, oda küldi szakemberét, tanulmányozza a hely­színen, minek lenne ott kelendősége és az eredmény, hogy meg lesz az üzlet. De ha olyan árut küld oda, mely Amerikában nagyon tetszik, de a japánoknak ingyen se kell, akkor kár volt az útiköltségért. Ha tehát nem alkalmazkodik Magyarország a külföld ízléséhez, akkor ott állandó piac­ot háziipari czikkei részére se teremthet. Ha pl. sikerülne ezen soraimmal a pécsi jótékony nőegyesület és ezzel karöltve a baranya megyei gazdasági egyesület érdeklődését fölkelteni, föl­kérésre szívesen küldenék innét kis­­sebb mintákat szövetből és vászonból, hozzá megfelelő mintarajzokat és elő­nyomást és ha azután a nőegyesület szegényebb iskolás leányok és asszo­nyok által szigorúan előírás szerint megszövetné,­­ vagy varratná azokat, úgy Pécsett, mint faluhelyen, ahol ily munkákkal már eddig is foglalkoztak; az elkészített árut szívesen átvenném. És ha ezutal kiszámítaná annak be*. állítási árát, a földolgozott anyag költ­’’ ségeit (— az áru nem drága és versenyképes,­ akkor meggyőződésem, hogy csakhamar megfelelő eredményt A­mikor az ember lelke belefásul a jelenbe, a­mikor kifáradt, megbénult aka­rata gúnyosan kaczag a haszontalan egy­formaságokon, mert már egyetlen perez sem rejteget izgató új szenzácziókat, a­mikor a jövendőt egy idomtalan, utálatosan lomha, nagy szürke felhőnél egyébnek nem látjuk, szívünk mélyén ekkor titokzatos, nem sejtett kicsi redők, parányi rejtett odúk pattannak fel. A­mikor már a jövő hite elpárolgott belőlünk és az életben a haszontalan czéltalanságot látjuk csak bizonyosnak és az egyedüli igazságnak, akkor előkerül lelkünk mélyéből a múlt. Halkan, szelíden kopogtatják meg az em­lékek régi börtönük falát és vigyázva, zaj­talan járással óvatosan, nesztelen suhanás­­sal lépnek elénk. Félénken, bátortalanul szállnak, mintha csak azt hinnék, hogy megjelenésük merész tolakodás, így jött el hozzám éjszakánként a kis Brodberg Sarolta emléke, az ártatlan tizennégy éves leányka képe. Akárhogy erőlködtem is, sohsem­ tudtam őt másként látni, mint bokán felül érő rövid szoknyá­ban, csak úgy, a­hogy arcza, alakja belevésődött emlékezetembe. Csak így tudtam én őt szeretni, ártatlanságának, kis leányosságának teljességében. Hiába próbáltam őt nagy lánynak, asszonynak elképzelni, ebben az erőlködésben mind­­megannyiszor csődöt mondott fantáziám. Nevessetek ki fiuk, de az én össze­aszott, elfásult vén szívem elkezdett heve­sen dobogni, valahányszor e kis leány képe elém került, ha az éjszakai nagy sötétség mérhetetlen alapján ott láttam jesen ugyanazok a szenvedélyek, érzések és hangulatok élnek, mint a későbbi érett férfiúéban, hogy az első szerelem gyökerei­ből fakadnak a későbbi szerelmek mind. Csak a külső formák, a megnyilat­kozások változnak, a lényeg teljesen ugyanaz marad. Az ember lelkében min­dig az első szerelem él, az utána jövőkben tulajdonképen folyton csak az első ideált szeretjük. Ott láttam magam előtt magamat és egy kis tizennégy éves leánykát. Félszegen, esetlenül, a kölcsönös neheztelés vonásai­val arczukon álltak szemben egymással. Azon a napon lehetett ez így, amikor egyik, nálam jóval nagyobb és erősebb, osztály­társamat elvertem, mert a leány után vetette magát. A fiút, tudom, a leány bá­torította a merészségre, hogy nekem fáj­dalmat okozzon. Megtorlás volt ez, mert két nappal előbb azzal gyanúsított meg engem a kis Sárika, hogy én a korzón egyre az ő kaczér barátnőjét figyeltem mohó szemekkel, mintha érdekelne. Azzal akart boszút állni, hogy most féltékenynyé tesz. A czéljánál jóval többet ért el, mert azon a héten majdnem minden tantárgy­ból szekundára feleltem, ami egyébként nem volt valami nagyon feltűnő, mert máskor sem igen tanultam, de ezek a szekundák tisztára felháborodott, elkese­redett féltékeny szívem következményei voltak. A kölcsönös magyarázatok után kibékültünk és ezután még boldogabb lett szivünk. Egy évig ,tartott szerelmünk. Nevezetes esztendő. Én megbuktam. A következő esztendőben más városba küld­tek szüleim tanulni és mire az év véget ért és én a vakáczióra haza mentem, a kis Sárika szülei elköltöztek a fővárosba. Húsz év múlott el azóta és én soha többé nem láttam őt. Évekig tartott, míg elfeledtem őt, de még azután is igen sokszor megjelent előttem a kis leányka, első szerelmem édes, naiv, tiszta emléke. Szerettem én már azóta sokszor és sokfélekép, ugyannyira, hogy tuc­at számra vannak asszonyok és leányok, a­kikkel ha véletlenül összehoz a sors, csak akkor emlékszem reájuk, ha a nevüket hallom. Még így is csak bizonytalanul, pedig ha igaz, mindegyiknek azt esküdtem valaha, hogy örökké fogom őket szeretni. Ép úgy, mint ők. A gyötrő, a kínzó, a kárhozatos szerelmek emlékei megkopnak, beporosod­nak, elhalványulnak idő múltán és azt hiszem, hogy valamennyien a legelsőnek a képét őrizzük meg csak híven, annak a szerelemnek az emlékét, a­mikor önma­gunkat, a sorsot gyűlöltük legjobban, mert hogy így elkésve és nem tíz évvel előbb születtünk, hogy azzal a kis leánynyal menten a paphoz siethetnénk. Az éjszaka óta, hogy önmagammal és első szerelmem emlékeivel olyan vilá­gosan találkoztam, nem féltem többé haza menni lakásomra Valami érthetetlen válto­zás ment végbe bennem. Éjszakánként, a­hogy ott hevertem ágyamban, úgy éreztem mindig, hogy megint tizennégy esztendős vagyok és szerelmes. Szerettem újból, úgy, a­hogy régen, a kis Sárikát, a kis Brodberg Sárikát. Pécsi Napló 3 1-

Next