Pécsi Napló, 1903. február (12. évfolyam, 26-48. szám)

1903-02-01 / 26. szám

i­s tudnánk fölniiH^^Hifon önzetlen és buzgó keze^^ffyezeknek kel­lene sorompóba­­n­, akik közvet­lenül a termelővé, a dolgozó néppel állanának összeköttetésben, nehogy a közvetítő megdrágítsa az árut és fehér rabszolgákat csináljon saját nyeresé­gének hajhászásával a dolgozó népből. Én természetesen csakis némi ha­szonnal értékesíthetném itt a házi ipari czikkeket, mert bár itt kedvezett a sze­rencse és lankadatlan szorgalommal megkeresem kenyeremet, a magam ré­széről minden haszonról nem mondha­tok le, mert annyira még nem vagyok, hogy kizárólag hazaszeretetből és filan­trópiából rendes foglalkozásomtól annyi időt elvonjak, hogy kellő utánjárással megfelelő eredményt érhessek el ezen melléküzletemmel. De mert csak mel­léküzletről lehet szó, beérném a leg­csekélyebb perczentes haszonnal is és tőkémet, mely most 31/a0/6-ot kamatoz a bankban, szívesen fektetném ezen vállalatba. „This is Business.“ Ez üzlet és nem lennék amerikai, ha nem így gondolkoznám. Csakis egyesülettel, vagy más hi­vatalos személylyel bocsátkozthatom közvetlen érintkezésbe, hogy jó szán­dékom megvalósuljon, mert arra nem nyújthatok segédkezet, hogy a szegény munkásosztályt, melyet szép jövede­lemhez akarok juttatni, valamely élel­mes vállalkozó aknázza ki. Nem szabad mindjárt nagy eredményre számítani, de kitartással, megfelő buzgalommal­­biztos vagyok­ a sikerben. Nevemet nem akarom nyilvánosságra hozni, ne­hogy értéktelenek halmozzanak el czélra nem vezető ajánlatokkal, de is­merve szerkesztő úr lelkesedését minden jó ügyért, különösen mikor a szegény nép fölsegélyezéséről van szó, bizo­nyosra veszem, hogy az érdeklődőknél szívesen közre jár és előre is meg­ígérem, hogy mindent el fogok követni, hogy szülővárosom és Baranya megye tétlenségre kárhoztatott néposztályán csekélykét lendítsek. Megjelöltem a he­lyes utat és most már Önökön áll, szük­ségét érezik-e annak, hogy ezen haladva az otthon maradóknak is minnél több dollárt küldhessek új hazámból, mely az itt talált jólét daczára se feledtette velem a régit. Boldog lennék, ha annak csak némikép is hasznára lehetnék. Hazafias üdvözlettel: Egy new-yzorki kereskedő, magam előtt ringani fejletlen kis alakját. És gyakran leszállt hozzám, oda állt ágyam elé és a fülembe sugdosott ilyen­formán : „Tudom, nem illik, hogy még mindig így utánad leskelődöm. Talán már meg se értjük egymást. Lásd én oly'pic­i vagyok csak, mint voltam régen, húsz év előtt. Te megnőttél, nagy lettél, a te vilá­god a munkában izzadó férfi komoly törek­vése Az élet czélja a munka, a tevékeny­ség, az eszmék, az elvek diadala. Te ezt vallod ma. Én nem értek mindezekhez, én a régi kis leány maradtam, mint a minő húsz év előtt voltam, a­mikor szerettelek, a­mikor még te is­­ szerettél engem!“ így beszélt gyakran, így sugdosott igen sokszor furcsa dolgokat a fülembe a kis Brodberg Sárika. Érezte-e már valaha közületek annak a fájdalmas gyönyörűségét, a­mikor csen­des magányában a jövendő hiú, ostoba álmai, ábrándjai helyett a múltak ártatlan, tiszta emlékeit hajszolta és azokkal állt szóba. Összeaszott, elfásult szívünk bele­­sajdul a kegyetlen valóság megismerés­ébe, hogy az életben semmi sem lesz többé oly szép, mint volt a múlt; a múlt, amely el­tűnt, semmivé lett, a­mely soha többé nem tér vissza. Az ébredő, a fejlődő tudás a jövő után rohan és bármily szép kép után szaladtunk is, nem foghattunk el belőle semmit. Észrevesszük, hogy ha még oly szép, ha még oly nagynak is látszott, a­mit hajszoltunk, árnyék volt csak, káprá­­zat. S mikor már sokat tudunk, kegyet­lenül markol belénk a valóság, a­mely durván súgja fülünkbe: hiúságos minden ismeret. Tudatlanság után, gyermekkorunk naivságára szomjazunk már ezután. A múlt felé fordítjuk tekintetünket, a szépség, a gyönyörűség most már a hátunk mögül integet felénk. Éjszakáról-éjszakára egyre többet foglalkoztam a kis Brodberg Sárikával. Egy napon egészen váratlanul lepett meg a kíváncsiság : minő lehet ő most ? Mi lett belőle? Szép-e? Húsz év,óta alig hallottam róla egyszer-kétszer. A kíván­csiság mindjobban zaklatott. Egyik roko­nától, ki iskolatársam volt, megtudtam, hogy tizenkét év óta felesége egy keres­kedőnek a Dunántúl, Keszthelyen. Az urát Adler Ottónak hívják. Elmentem Keszthelyre. Hogy minő ez a kis város, ne kér­dezzétek tőlem, alig emlékszem valamire is. Annyit tudok csak, hogy a Balaton mellett döczögött el velünk a lusta, lom­hán czammogó kis viczinális. Valóságos lázban égtem. Egészen azok az érzések támadtak fel bennem, a­melyek húsz év előtt éltek szívemben, a­hogy az emésztő, égető sóvárgások után megtudtam, hogy ma végre beszélni fogok vele, megismer­hetem őt személyesen is. Egy hosszú ut­­czában, a város közepén, vannak egymás mellett a kereskedők üzletei. Sorra meg­figyeltem, elolvastam az összes czégtáb­­lákat. Egy piczi ósdi ház alacsony, szűk ajtaja felett egyszerre csak szemembe öt­lött az Adler Ottó név. Alatta apróbb be­tűkkel : üveg és porezellán kereskedés. A szívem elszorult. Szinte szédületét éreztem. A kopott, ósdi kis ház alacsony ajtaja fe­lett a fehér czégtábla fekete nagy betűi egyszerre csak elkezdtek mozogni, jobbra­­balra ingani, mintha csak szabadon lóg­tak volna a levegőben és szél csapkodta volna őket jobbra-balra. Az voltam, aki régen, az egykori félénk, szerelmes kis diák. Néhányszor fel és alá mentem a szemközti soron és reszkető szívvel, lopva pillantot­tam át a túlsó oldalra. Egyre lestem, vár­tam, talán megjelen az ajtóban, az üveg­ablak mögött a kis Brodberg Sárika, mert én csak azt a kis leánykát láttam benne még mindig, úgy, ahogy az emlékezetem­ben megőriztem őt- Valóságos gyávaság vett rajtam erőt. Nem mertem átmenni a túlsó oldalra. Az egykori diák, a tizennégy esztendős kis­fiú lelke viaskodott bennem kegyetlenül gyötrő lázzal. Aztán egyszerre csak elkezdtem nevetni ostoba félénksé­gemen és bátran átvágtam az utón. Egye­nes a bolt felé tartottam. Reszketett a ke­zem, a­hogy rajta pihent a kilincsen, de már későn. Bent voltam a homályos szűk kis üzletben, a­hol a padmalyról egyszerű függő lámpák barnára festett bádog­ernyői lógtak egymás mellett hosszú sorban. Olcsó lámpatartók, a minőket falusi korcs­mákban láthat az ember. A­hogy beléptem, egy nyolcz-tíz év körüli kis leányka szinte zavartan sietett a bolt hátsó ajtajához és azon át bekiáltott: — Mondjátok meg a mamának,hogy jöjjön be azonnal a boltba! Egy perc­c­el később elhízott, lom­pos, korán megvénült asszony jelent meg az ajtóban, karján egy kis gyerekkel. A­hogy meglátta, hogy nem paraszt­vevő van a boltban, szégyenkezve tette le karjá­ról a gyereket, aki elkezdett sírni. Az asz­­szony intett a leánykának, hogy vezesse el a síró gyereket, utána zavartan fordult felém és megkérdezte, hogy mit parancsolok. ősi Napló A képviselőház ülés®. — Saját tudósítónk távirata. — Budapest, január 31. A katonai vitának ma Beöthy Ákos felszólalása adott bizonyos érdekességet. Beöthy mindig érdekes szónok volt, de mert inkább szélesebb mederben fejtegetett mindig, az ellenzéket csak ritkán tudta lekötni. De most, hogy az ellenzék vezé­rének tekintik, jobban érdeklődnek iránta. Ma is az egész ellenzék bevonult és Beöthy pikáns leleplezéseit Ausztria hagyományos politikájáról nagy tetszéssel hallgatta, de a szabadelvűpártra nagyobb hatást nemy tett és nem is tehetett, mert meggyőző argumentumai az ellen, hogy a hadsereg­nek és az országnak valóban szüksége van az újonczemelésre, nem voltak. A szünet után Kelemen Béla beszélt. Ezalatt megteltek a folyosók Beöthy kri­tikusokkal. A karzat ma is telve volt kiváncsi nőfejekkel, a­melyek egy-egy mozgalma­sabb inczidensre, vagy közbeszólásra élén­ken kandikáltak le a terembe. Hogy mily rosszak a karzatok, az is bizonyítja, hogy mindenütt a második sorokban már állva hallgatja a közönség a szónokokat. * Részletes tudósításunk itt következik : Elnök: Apponyi Albert gróf. A kormány részéről jelen vannak : Széll Kálmán, Fejérváry Géza báró Wlas­­sics Gyula és Cseh Ervin. Elnök fél 11-kor nyitja meg az ülést és Sréter Alfréd bíráló bizottsági elnök jelentésére Harkányi János bárót igazolt képviselőnek mondja ki. Dedovics jegyző jelenti, hogy Be­nedek János az egyetemi bonczoló inté­zetben előforduló visszaélések tárgyában és Nessi Pál az állami alkalmazottak fizetés­­javítása tárgyában interpellálni fognak. Az újonczlétszám: Illyés Bálint az önálló magyar had­sereg felállítását követeli, annak a nemzet mindent megadna.­­Deák Ferencz törvé­nyében benne van az önálló hadsereg fel­állításának jogosultsága. De ezzel nem törődnek a kormányok. A két államfél közül mindig Ausztria az úr és Magyar­­ország a szolga. Tiltakozik az ellen, hogy a nagyhatalmi állással okolják meg a nép terheinek emelését. Nincs szükségünk a nagyhatalmi állásra, a­melyet csak a katonai szupremáczia etet és táplál. Hatá­rozati javaslatot nyújt be, a­mely sze­rint az 1848 XXI. t.-cz. értelmében a nemzet színeinek és jelvényeinek érvényt 1903. február 1.

Next