Pécsi Napló, 1905. február (14. évfolyam, 27-49. szám)
1905-02-01 / 27. szám
. A változhatatlanba bele kell majd nyugodni és a Kossuth-párt nemzeti törekvéseinek fokozatos teljesedését kell majd kilátásba helyezni, mely nélkül a legnagyobb párt támogatása el nem érhető. Az összes 67-es alapon álló pártok koalíciója és a függetlenségi párttal való kompromissum képezik azon politikának alapvonását, mely az országot mai válságából kivezetheti és előfeltételét képezi a hasznos parlamenti munkásságnak. A kiegyezést magát mostanában veszélyeztetve nem látom, mivel annak barátai ma is többségben vannak és a kötelességérzetből el nem maradható sorakozásuk nem csak biztosítja a hat-vanhetes alap fönnállását, hanem az az ellen intézendő támadást is vissza lehet verni. A szabadelvű pártnak a néppárt-tal való együttműködése nem képez oly nehézséget, mint azt sokan hiszik. A néppárt programmja, amennyiben az a kiegyezésre vonatkozik, sziklaszilárd. Az egyházpolitika terén táplált kívánságokat ezen párt fölfüggesztheti, ha annak egyik tagja helyet kap a kabinetben. Hasonlóképen biztosítható a Bánffy-párt csatlakozása. Ezen pártok ambíciója a képviselőház elnökségének egybeállításánál is kielégíthető. Bizonyos, hogy más út is kínálkozik a kérdés megoldására, miképen létesíthető a 67-es pártok koalíciója, de hogy annak létesülnie kell, az a mai körülmények között bizonyos. Amennyire ismerem azoknak nézeteit, akiket a király meg fog hallgatni, már ma mondhatom, hogy minden úgy fog történni, ahogy azt itt kifejtettem. Csak ott merülnek föl komoly nézeteltérések, mi képezi majd a függetlenségi párttal való compromissum alapját és mik lesznek a koalíció pontozatai. Ezek kérdések, melyeknek megoldásánál bizalommal számíthatunk ő Felsége bölcseségére. Úgy hiszem, az alkotmányválság, melyet most átélünk, egyike a legsúlyosabbaknak, de meg vagyok győződve, hogy a kibontakozás hosszú időre biztosítja a politikai nyugalmat.- Wlassics Gyula a helyzetről. Wlassics Gyula, akinek a helyzetről tegnap egy bécsi lapban tett nyilatkozatát már közöltük, ma a „Neue Frei Presse“ hasábjain újból nyilatkozik. Miután a helyzet alakulásáért való felelősség kérdését fejtegette, a jövő kilátásainak megítélésére tér át. — Hogyan ítélem meg a jövőt? — mondja. Sem vérmesen, sem kishitűen. Előttem kétségtelen, hogy nem az 1867 es alap fentartása, vagy eltávolítása volt a választási küzdelem exponense. Ha ez lett volna az eset, akkor a válasz is egészen máskép szól. Az exponens az erőszak kérdése volt. Ez volt az alapja az ellenzéki koalícziónak. Erre a kérdésre akart a nemzet közérthető választ adni és meg is adta azt. Manap a 1867-es alap, ha rajta erős magyar gazdasági és kulturpolitikát követünk, szilárd alap. Békekötés ez a király és nemzet között. Az államot nem lehet új rázkódtatásoknak kitenni. A perszonális uniónak nincs is többsége. Természetesen félre kell tenni sok személyes érdeket. A mostani kormánypártban sem szabad senkinek sem arra gondolnia, hogy elforduljon a békés kibontakozás kormányától, mert különben nem is volna útja a kibontakozásnak. A szabadelvűséget nem látom veszélyeztetve. Magyarországon csak a liberalizmus jegyében lehet kormányozni, úgy hogy a legkonzervatívebb kormány is kénytelen volna, hogy liberális szellemben intézze az ügyeket. Hogy vajon a „szabadelvűpárt“ elnevezést fenn lehet-e tartani, ez voltaképen csak a forma kérdése. Az 1867 es alapon álló pártok között nagyon lényeges különbségek vannak. A Bánffy-csoport nem ért mindenben egyet a disszidensek felfogásával, ez pedig jelentékenyen elüt a néppárt álláspontjától. Ez okozza a nehézséget. Talán sikerülhet azonban, hogy Deák-párt vagy jogpárt néven liberális programmot fognak kidolgozni Deák szellemében ama többség részére, mely az új kormányt támogatni fogja. Sok függ majd a függetlenségi párt magatartásától is. Kossuth nem rendelkezik a többséggel. Ő maga sem látja még elérkezettnek programmja megvalósításának idejét. Ha az uj kormányrendszer az 1867-es alapon az ország gazdaról. Hiszen mind aketten olyan fiatalok voltunk. Még néhány árnyalattal sötétebb lett. Alig vettük észre. Folyton csak a leány égő, gyönyörű arczát néztem és ő beszélt, beszélt és nekem úgy rémlett, mintha nagyon messziről harangzúgást hallanék. — Meglátja, eltévedtünk . . . — Oh dehogy. Minden vasárnap erre járok. Kiismerem magam. Az ott a Franz Josef’s Land. Nemsokára oda érünk. Látja azt a vörös világot? Az már a villanyos végállomásának a jelzőlámpácskája. — Arra megyünk? — Igen. Tíz percz múlva ott leszünk. Fél ? — Mitől félnék? Ketten vagyunk. A fejem belekábult abba az érzésbe, hogy ketten vagyunk. Ketten . . . egyedül. Az arczom meg a kezeim forrók lettek, mint a tűz és a torkom egészen kiszáradt. Alig tudtam nyerni. Friczi hirtelen megát lőtt és fáradtan sóhajtott. Merész gondolat villant az agyamon. Szédülni kezdtem és láz gyötört. Nem mertem kimondani, de mikor láttam, hogy állva Megmentve. — A Pécsi Napló eredeti tározója. — írta . Kóbor Viktor. Szótlanul haladtunk a Duna partján. Csupán a sötét kék eget láttuk, melybe mint aranyozott szegek, csillagok voltak tűzdelve. Mögöttünk a Duna hídjainak csudaszép dekorácziója terült el, százezer gázlámpa tündén világosságát tükrözve a mennyboltos vízbe. Amint lassan lépdelve elhagytuk a császárvárost s tovább ballagtunk, a táj lassan kint kinyílt és egyszerűbb lett. A lámpafény mindjobban elmaradozott. Messze előttünk elmosódott fekete vonalak látszottak, még sötétebb pontokkal váltakozva. Fiatal szerelmeseknek való éjszaka. Friczi felemelte fejét és körüljártatta tekintetét a fekete tájékon. — Mennénk vissza . . . — Ráérünk. Csak mentünk tovább, beszélgettünk és nem törődtünk sem az idővel, sem az úttal. Beszélgetésünk olyan tiszta, bensőséges és halk maradt, úgy csörgedezett mint egy nyugalmas patak és mind csak egyről szólt: a halhatatlan szerelem erejéről és szépsége „ Pécsi Napló* 1905. február 1. jági és kulturális követelését, a magyar nemzeti állam kiépítését teljes energiával elő tudja mozdítani, akkor a mostani válságból megtalálható a kibontakozás Ehhez azonban szükséges az, hogy az 1867-es alapon állók bizonyos égető követeléseket háttérbe helyezzenek és oly programm alapján egyesüljenek, mely az 1867 es pártot a legközelebb praktikusan megoldandó feladatok teljesítésére képesítse. Ha azonban egymás között nem tudunk megállapodni, akkor a helyzet tényleg veszedelmessé válhat. Hirwatsafc, Pécs, január 31. „Fölfordult világ.“ Faluhelyről kaptuk ezt a verset. 82 éves polgár ember írta, aki minden évben megír ebből a fajtából vagy egy tucatot. Id. Deák Sándor Sepkén lakik. Ez itt legutolsó verse. Érdemes ezt elolvasni. Az egyenes gondolkozású magyar ember észjárása tükröződik ebben vissza. Ma már a kisgyerek veri meg az apját, A nő meg viseli a férfi kalapját. A hitelezőjét üldözi az adós, Szelíd az anyós mind, a vő meg harapós. A levegőtől is fizetünk már adót És pártfogoljuk a leghunczutabb csalót. Ezelőtt a zsemlye beillett czipónak, Nagyitó üvegen nézzük ma diónak. Furcsa világ van most, én csak annyit mondok, Bírónak beválnak már a sült bolondok. Még a nap sem úgy süt, mint valaha régen, Egyik ember vájkál a másik zsebében. A templom köszöbét a fű benőtte már, A börtön kulcsain fénylik a napsugár! ... Csak már vége lenne ennek a világnak, Hiszen verset is már lopkodva csinálnak !... Id. Beák Sándor. — Nemesség adományozás. Ő Felsége Quittner Vilmos mérnöknek és Quittner Zsigmond budapesti műépítésznek, valamint ezek törvényes utódainak magyar nemességük épségben tartása mellett a „vágtályi“ előnevet adományozta. — Száz új miniszter. A balsors végzete sújtja néhány hét óta Európa kormányait. Északon és délen bukást bukás követ, keletről és nyugatról vihart jelez a politikai meteorológia. Csaknem ragályos betegségről marad, erőt vettem gyávaságomon és megkérdeztem. — Talán ha belém karolna . . . Rám nézett azokkal az ártatlan, kék szemeivel és szótlanul belém fogódzott. Tovább mentünk és beszélgettünk. A karok érintkezése még nagyobb forróságot okozott. Véletlenül rá néztem. Lángoltaz' areza, mint a pipacs. Félre fordultam, mert nagyon szégyellem magam és lehajtott fővel lépdeltem mellette. Mégis éreztem karja simulékony lágyságát és láttam a parányi, de formás lábszárak feketéllő szilhuettjét, meg a kis csipőcskéket. Egy-kettő, egy-kettő és minden lépésre kibújt a ruha alól, hol az egyik, hol a másik kis czipő hegye. Különös vágyam támadt. Szerettem volna ezeket az apró czipőhegyecskéket egyenként össze vissza csókolgatni. Csak egyszer, egyetlen , egyszer. Valami tompa, nyugtalanító érzés volt ebben a káprázatban. Éreztem, hogy ezt le kell küzdenem. Erős akarattal elfojtottam minden érzést és fölfelé néztem. Nem akartam tovább azokat a csábító kis czipőcskéket látni. Másról szerettem volna beszélgetni, de ő még mindig az ideális szerelem csudás szépségéről regélt. A tíz perc már régen elmúlt és mi