Pécsi Napló, 1905. október (14. évfolyam, 226-251. szám)

1905-10-01 / 226. szám

y a szerencsés helyzetben lesz Pécs városa, hogy költségelőirányzata eléri a­­ két millió koronát. Kiadásainkból most is már csak 98.000 korona hiányzik a két millióból. Minden kommentár mellő­zésével álljon itt a magyar városok egyik legfejlettebbjének, legnagyobbiká­nak és legvagyonosabbikának 1906. évi költségelőirányzata. Arad városáról be­szélünk, melynek 1906-ban: kiadásai 1,623 000 bevételei 1,060.090 koronát érnek el, hiánya 563 720 korona melynek fedezésére 62 százalék pótadó beszedését hozza javaslatba. Aradnak vízvezetéke és csatorná­zása magánkezekben vannak, így ezek sem a jövedelemben, sem a kiadások kö­zött nem szerepelnek, hanem külön ter­helik a lakosságot. Mégis, mivel Pécs városának kiadásai 1.920.000 koronát érnek el, a hiány pedig 394.400 korona, mindezekben bent foglaltatnak a vízveze­ték költségei is, látható, hogy Pécs háztar­tása a jóval magasabb költségelőirányzat daczára kedvezőbb mint Aradé, a csak­nem 60.000 lakosú városé, mivel annak a költségvetésen kívül még külön terhe­ket kell viselnie. Pécs anyagi helyzete tehát nem oly kedvezőtlen, mint azt a látszat mutatja és bármennyire is az igazságot tárja elénk illustrátorunk, — a helyzet nem ri'- kétségbeejtő, mint azt nála-' beszélik, anélkül j­ogok mélyére járná­l és milyen megta­­. .suta elérni, vagy* hol és lehetne a polgárság terheinek emelése nélkül a jövedelmeket fokozni? Mert ha a költségvetés eredménye nem kedvezőbb, ennek okát csakis a közvet­len jövedelmek csökkenésében és abban a szomorú tényben kell keresni, hogy a fogyasztási jövedelmeket természetes nagyságukban az állam a városoktól elvette, ehelyett azonban a városi köz­­igazgatást mind több és több állami feladattal terhelik meg. Másrészt kultu­rális czélokra is áldozni kell és a város előrehaladásával párhuzamosan haladó folyton fokozódó kiadások lehetetlenné teszik a kiadások csökkentését és ezzel a pótadó kívánatos leszállítását és így a polgármesterek évről-évre ismétlődő ta­nácskozásain más nem is történhetett, mint hogy megbeszélték a városok együt­tes bajait, de a várva-várt segítség eddig nem mutatkozott, sőt a közeli jövőben nem is kínálkozik arra kilátás. A városokon pedig segíteni kell, és különösen nálunk meg kell szabadítani a várost a folyton emelkedő tanügyi kiadásoktól és ezért a városi iskolák államosítását az eddiginél nagyobb erélylyel kell követelnünk. A kiadások folyton szaporodnak, de iskoláink nem gyarapodnak. Se új főreáliskolát még nem kaptunk, se főgimnáziumunkban föl nem vehetők még a jelentkező tanulók; felső leányiskolánk még most sincsen, ipariskolát az á Ham még most se állított Pécsett; szóval stagnálunk ezen a téren, csakis a kiadások emelkednek. És az iskola államosítása mellett követelnünk kell a rendőrség államosítását is, mert ennek kiadásai is emelkednek, anélkül, hogy jobb lenne rendőrségünk mint volt, a mi természetes, mikor a legénység kioktatása, melyre»» pedig kötelezte a közgyűlés a rendőrfőkapitányt, még ma is csak jámbor kívánság és egyszerűen a szerencsés véletlen dolga, hogy a bűn­tények száma nálunk kisebb, mint Pécs­hez hasonló városokban. De ez nem a rendőrség érdeme, hanem a gazemberek nem igen szeretik Pécs városát, ami elvégre is szép tőlük, de azért mégis szerettük volna, ha Tisza István gróf abba a kellemes helyzetbe jut, hogy beválthatja ígéretét és államosította volna országszerte a rendőrséget. A költségvetés szerint tehát csendes lesz a jövő esztendő. Se vásárcsarnok, se csatornázás, seka másféle alkotás nincsen még erre az évre tervbe véve, amint nem esik szó a vízveze­ték kibővítéséről se, pedig evvel fog­lalkozni kell, mert a város folyton fejlő­dik és nincsen elegendő vize. Ezt meg­mutatta a legutóbbi abnormálisan száraz nyár, mely ha megismétlődnék, az 1907. évben mégis csak le kell majd raknunk a portyogó forrás második csövét, hogy megduplázzuk annak vízszolgáltató ké­pességét. A legkomolyabb aggodalommal a fogyasztási czikkek után szedett jöve­delmek csökkenése tölt el. A vágóhíd, helypénz, kövezetvám mind visszafelé fejlődnek és azt nem a városi pénztár nyögi, hanem a város közönsége, mely elvégre sehova se fordulhat drágasági pótlékért és míg a családföntartók nem hallanak otthon mást, mint az asszony siránkozását, hogy lehetetlen a szükség­leteket az eddigi havi, vagy heti pénzből előteremteni, ez a folytonos és fokozódó panasz megbénítja még a családföntartók munkaképességét is. Mert a város jöve­delmének ezen téren való­ csökkenése csak tükre az általános helyzetnek, mely egyenesen kétségbeejtő és melynek javu­lását kizárólag az uj vasúti összekötő Dömötörné selyemruhái. — A Pécsi Napló eredeti térczája. — Irta: Jeskóné Szabó Matild. Özvegy Dömötörnének a selyemruha csináltatás volt a boga­r. Semmit se szere­tett annyira, mint a szép selyemruhát és nem is múlt el olyan esztendő, melyben egy újat ne csináltatott volna. Az évek haladá­sával a szabást és a díszt a korához minő­sítette ugyan, de azért volt gondja rá, hogy minden új darab divatos és olyan fényes kiállítású legyen, a­minőt a sáppadozó isme­rős asszonyok nem bírtak előállítani, mivel egyikük sem markolhatott olyan mélyen a pénzes erszénybe, mint a gazd­a Dömötörné. Az ilyen díszes selyemruhában egy pár nagy ünnepen elment a templomba, néhány­szor végighúzta uszályát a sétatér homokján, azután pedig gondosan összehajtogatva be­akasztotta egy öblös szekrénybe és soha sem öltötte­ föl többé. És évről-évre így gazdagította egy-egy új példánynyal a nagy szekrény tartalmát. Szabad idejében rakosgatta, dédelgette őket, szóval valóságos bohó szeretettel csüggött a sok drága tarka-barkaságon. Hapedia a vég­­rendelkezésről beszélt, rendesen azt mondta, hogy e drágaságait arra fogja hagyni, a­kit legérdemesebbnek tart a szeretőjére. Dömötörnét a hírneves selyemruhák ré­vén jól ismerte az egész város. Sajátságait kissé különösnek találták, de azért nem ne­vették ki,­­mert hiába, — igen pénzes asz­­szonya volt. Ő pedig természetesen, örült ennek a köztiszteletnek és megtett mindent arra nézve, hogy ismerősei becsülésében emelkedjek. Ki­váltképen azt szerette nagyon, ha a társasá­gokban példaképen emlegették az ő boldog házasságát. _ Gyengéd, jó feleségnek lenni, a gond­terhelt férjet mindenképen boldogítani, ez volt Dömötörnének mindig a fő iparkodása, amint mondogatta. És lassanként valóságos mondakör kez­dett alakulni az ő boldog házassága köré. Úgy, hogy egyes békétlen családi körben az elnyomott férjek sóhajtva gondoltak a meg­boldogult Dömötörre, akinek sokkal kelle­mesebb dolga volt felesége mellett, mint a­minőt ők élveztek hitvesük oldalánál. A selyemruhás özvegy tehát egész lel­ki gyönyörrel látta, hogy miként nő az ő példaszerű hitvesi magaviseletének a hire. Egyszer azonban a Dömötörné társa­ságához tartozó hölgyek között egy rendkí­vül feltűnő hir jött forgalomba. Eleinte csak suttogva, később azonban egyre hangosabbá válva terjedt a hír, hogy Dömötörné tulajdonképen nem is volt egészen olyan példásan kitűnő feleség, mint ahogy ő ezt eddig mindenkivel elhitette. Sőt, hogy igen sokszor csak olyan Xantippa volt, mint bármely házsártos asszony és a boldogult Dö­­mötönek elég sok keserű órát kellett mel­lette átszenvednie. Természetes dolog, hogy erre a hírre egyszerre szétfoszlott az illúzió rózsaszínű fátyla, amely az özvegy hitvesi nimbusát körülölelte. Az asszonyok nevetve mondo­gatták egymásnak, hogy lám, mennyire fölé­­bük akart emelkedni a híres Dömötörné, pedig hát ő se külömb a Deákné vászná­nál, mert a szegény Dömötör is csak olyan papucshős volt, mint az ő igazságtalanul panaszkodó férjeik bármelyike. De míg a társaság asszonyai csak ne­vettek e hb­en, addig Dömötörné egész va­lójában megrendült bele és neki esett a lá­zas kutatásnak, hogy vájjon ki terjeszthette róla ezt a hirt ? Miféle kronosz nyelv lehetett az, amely néhány odavetett szóval lerom­bolta azt a ragyogó dicskört, amelyet ő évek hosszú során át viselt homloka körül. Az ünnepelt selyemruhás asszony felett egyszerre beborult az ég. Úgy érezte, hogy ez a rágalom megsemmisítette jó hírnevét ismerősei előtt és a barátnők gúnyos élcter­­elődéseit annyira szivére vette, hogy nem is mert többé megjelenni társaságokban. Eleinte teljesen visszavonulva könnyek között tölte napjait. Lassankint azonban annyira erőt vett rajta a harag, hogy min­den engedékeny érzést elfojtva szívében, boszút fogadott rossz akarója ellen, a­mint megtudja, hogy ki volt az. Ebben pedig igen hamar megbizonyo­sodott, mert hisz azért vannak a titoktartó jó ismerősök, hogy azonnal tovább adják azt, amit a hallgatás pecsétje alatt elmond­tak nekik. És így az özvegy fáradság nélkül megtudta, hogy a szomszédságában lakó Máté lányok terjesztették róla a galád hírt. A visszaemlékezés fonalán azután gyor­san érthetővé lett előtte minden. Boldogult férje életében bizalmas ba­rátja volt Máténak, a leányok apjának. Mind­ketten kereskedők voltak s részint üzleti összeköttetés, részint rokonszenvük alapján meghittjei voltak egymásnak. Az özvegyen heves felindulás vett erőt, mikor ez eszébe jutott, mert érezte, hogy a leányok beszéde nem rágalom, de vád. Mivel a valóságban bizony nem az a példás asz­szony volt ő annak idején és férje sokat panaszkodhatott reá Máté barátja előtt, a leányok pedig ezt meghallották. Hogyis tudta ő mindezt ennyire elfelej­teni ! De hát istenem, hisz annyi év elmúl­tával olyan szép megtisztult alakot szokott magára ölteni minden régi zavaros dolog. Traumán­ink­ rvi Ak­unk­ átál­ra talán Holl­­ófűi „Pécsi Napló“ 1905. október 1.

Next