Pécsi Napló, 1909. május (18. évfolyam, 99-122. szám)
1909-05-01 / 99. szám
2 Szocializmus - despotizmus. Mit akar a szocializmus ? Mik az elvei, programmja, mely célért küzd? A levegőben levő kérdések, melyre mindenki várja az alapos, kimerítő választ, még maguk a szocialisták is. Jean Jaures-t, a francia szocialisták praktikus vezérét hivatalosan felszólították két év előtt, hogy adja elő a parlamentben pártjának praktikus programmját, melynek alapján az aktív tevékenységre alkalmas. Jaures fél évi terminust kért a részletes programm kidolgozására. A terminus lejárt, a programm meg természetesen nem született meg. De egy cikkében őszintén kiírja, hogy «Mi nem tudjuk határozottan megmondani, hogy mely pillanatban fog a szociális és politikai mozgalom a kommunizmusban befejeződni.. . stb. Aztán citálja Lassale-t, hogy «a szocializmus az a szikla, melyen a jövő temploma felépül.» Ezekből aztán nem sokat tudhattak meg azok, kik érdeklődéssel várták a korszakalkotó szociális és politikai reformokat célzó programmtervezetet. A szocializmus célja tudvalevőleg az, hogy az anyagi javak előállításához szükséges termelő eszközöket a magántulajdonból a köztulajdonba vigye át, szóval a kollektív termelésben látja a nivellálás lehetőségét. Ezekre vonatkozólag Menzer Antal, a bécsi egyetem jogi tanára így ír: «Mai vagyonjogunk, melynek központját a magántulajdon képezi, a munkásnak nem adja meg a teljes munkadíját Amikor tudniillik a mi magánjogunk a meglevő tulajdontárgyakat, nevezetesen a termelési eszközöket egyes személyeknek tetszés szerinti felhaszhasználására átutalja, ezeknek oly hatalmi helyzetet ad, melyek következtében ők minden munka nélkül jövedelmeket élveznek, melyet szükségleteik kielégítésére fordíthatnak. Ezt a jövedelmet, melyet a jogrend által pártolt személyek élveznek, anélkül, hogy a társadalomnak ellenszolgálatot tegyenek, a Saint Simonisták, Buchez és Robbertus hívei járadéknak, Thompson és Marx értéktöbbletnek nevezik — én ezt munkanélküli jövedelemnek fogom nevezni». Citálom még Vanderveldet is. ». .. És ők (a tőkések) akár közvetlenül, akár pedig közvetítő személyek útján árukat, csereértékeket dobnak a nemzeti, vagy nemzetközi piacra azzal az egyetlen szándékkal, hogy hasznot húzzanak s nem hogy szükségleteket elégítsenek ki, stb.» Ezen szinigazságok után még vázoljuk az ellenpárt egyik vezérének teóriáját is, mely nemcsak tagadja az évezredeken át vívott osztályharcokat, de tagadja a közboldogságnak tökélyesbülését is. Pesszimizmusában, vagy inkább agnosztikus volta következtében direkt divatnak nevezi az egyes korok szabadságkiterjesztő harcait. Kijelenti, hogyaz emberiségnek a java mindenkoron ugyanolyan volt, koronkénti igényeihez képest mindig elégedett is volt, kevésbé semmi esetre, mint a mai proletárság. Az egyiptomi rabszolga természetesnek vette alárendelt, nevezzük személytelen voltát, sohse gondolt az avanzsálásra. Csupán csak akkor lázadt fel, hogyha a szokott bánásmódnál rosszabban volt része. A görög időkben természetes volt, hogy háborúban elfogott ellenség rabszolgává lett és a középkorok parasztja előtt is természetes volt, hogy életével is szabadon rendelkezhetett ura. A közállapotok ma se jobbak, mint azelőtt. Akkor a személyes szabadság ugyan nem létezett a szolgának, de ellentétben biztosítva volt helyzetéhez képest a megélhetése, lakása, sőt szórakozása is. (Vadászati, halászati jog). A személyes szabadság hiánya nem is bántotta a rabszolgát, miután e kólókban még hatalmi jog volt ez csupán s nem általános emberi jog. A gazdag földesúr, hatalmas város, győző harcos — szabad is volt, a szegény, a meghódított — szolga. Sőt a gazdagban, az ő tudatában se létezett a szabadság mint pozitív, csupán mint negatív tudat. Annyiban, hogy a paraszt nem parancsolhatott gazdájának, a hatalmasnak nem diktálhatott a gyengébb. Mint a természetben a gyenge állatnak természetes a meghódolása, valamint a kisebb bolygók és esi fokát természetesen magába veszi a nagy, azolnai üstökös. A «szemcsyeszabadság» kiterjesztése, emberi tulajdonkép való létezése (mit a szocialista agitátorok is annyit hangoztatnak), a szabad cselekvés jogosultsága, az emberi önérzet fejlődésével jutott felszínre. A pogány korok emberének szabadságát az istenek, a fátum hite tartotta féken, a közép és új korokét még a leghatalmasabb lény, az egyisten parancsai, rendelései redukálták. Csupán a legújabb kor civilizációja, mely e materiális Isten létében való hitet döntötte meg — s mely tényével magát az «anyag» legtökéletesb szin-«jogát», a cselekvés szabadságát felszinre*vetette. A mai materiális kor tanításaival épen ellenkező és csupán vélt emberi jogot a szocialista vezetők aztán unosan-untalan hangoztatják abban a formában, hogy a proletár nem rabszolga, nem igavánó barom, hogy ember módjára akar élni. A kommunizmusban látják az ideált, az egyénnek csupán a közért való munkálkodásában, sőt a ma létező nagy szellemi differenciák nivellálódását is célozzák. A teoretikus szociológusok projektumában az egyéni szabadság, mint olyan teljesen elnyomatnék, miután a kiosztott munkát tudományosan megállapított képességei szerint akarják az emberre rászabni. A szó legteljesebb értelmében despotikus uralmat akar létesíteni, melynek fölötte áll e tekintetben a mai jóval liberálisabb társadalmi törvényhalmaz. Csupán a kommunisztikus despotizmus a köznek javát akarja szolgálni, miután szerinte az egyéni absolutista államfő a saját javait célozza csupán. A komoly szociológiai irodalom megegyezik abban (másban alig), hogy az egyéni szabadság kiterjesztése egyforma az anarkia életbeléptetésével és az autokrata cézarizmus még mindig jobb kormányforma (pl. II. József felvilágosult abszolutizmusa), mint a túlságos sok szabadságot engedélyező köztársasági államforma (pl. Faure Felix franciaországi uralma). A kommunista, beosztott társadalomban tehát egyéni szabadságról, de még közszabadságról se lenne szó. Az a túlságos függetlenség, egyéni szabadság követelése, melyen a «vezetők» ma annyit nyargalnak, akkor kapott lábra, mikor a fiziológui festőkorát élte, mikor szociológia évszakának tavaszában volt, mikor a nagy forradalmak a fokozódó abszolutizmus nyűgeit rázták le magukról. A túlságos nekilendülés többet kívánt elérni, mint amennyire emberileg képessége, tehát joga lehet. A komoly tudomány is szolgálatába lépett e harcnak és a materializmus annyira ragadós lett, hogy egy Ruskin a művészetet is materiális rendeltetésűnek jelentette ki, mikor azt a nevelés egy eszközévé fokozta le. Azóta lelohadt a lelkesedés a nagy szónok, Bebel teóriájával szemben, a nő gyengébb marad ezután is , testileg és szellemileg is a férfinál, a nő Mit tehet az, illyen igaz Szívnek egy kis pattanás. (Rántsd ki hát halálos íved s’ a' t.) A baranyai nemesi fölkelők indulója. — Száz éves emlék. — — A »Pécsi Napló* eredeti tárcája. — Az 1809. esztendő sok bajt adott az országnak s ezzel Baranyavármegyének is. A nagy Napóleon hódító hadjárata jött hozzánk. Ferenc király hadba hivta az ország nemeseit, hogy megtörjék a nyakas, a hatalomas uralkodó gőgjét. Megkapta a fölszólítást Baranyavármegye is. Közgyűlésen hirdették ki a nemesi fölkelést, mert miként a jegyzőkönyvben megírva vagyon, «a monarchia külső bátorsága és méltósága másként nem, csak fegyver által, oltalmazható meg, azért mindenek hazafias buzgóságát provokálja.» Baranya megtett mindent, mit tehetett. Lázasan folyt a készülődés, anyagi áldozatot anyagi áldozat követett, hogy a vármegye becsülete megmentve legyen. A harcbamenés izgatottsága a poéta szivét, lelkét érintette legelsőbben is. És ez természetes. Kell ki buzdít, bátorít, hogy előre! Tanú erre a most lefolyt szerb affér. Csak a háború hírére is százával teremtek a népdalok, az indulók, lelkesen dalolták azokat az annektált tartományokba vonulók. A száz év előtti nemesi fölkelés poétájának egy ez alkalomra irt indulóját őrzöm kegyelettel. Kétszeresen érdekel bennünket. A baranyai seregnek készült, baranyai ember irta. A jó erős «diósgyőri» papír megsárgult egy kissé. Nyomtatása tisztán olvas ható. Négy oldalas az egész, 24 cm. hosszú, 19 cm. széles a lap. Az első oldalon büszkén hivalkodik a cím . INDULÓ MARS, mely A’ Tekéntetes Nemes Baranya Vármegyei Felkelő NIs. Seregnek készíttetett GYŐRI MIHÁLY Büdösfai Prédikátor által 1809-ik esztendőben Martius 27-ik napján. M D C C C I X. A második oldal üres. A harmadikon kezdődik az induló. Itt négy versszak van, a negyedik oldalon három, összesen tehát hét versszakból áll a baranyai induló, mely a «Marseille» dallamára íródott. De lássuk, miként lelkesítette a baranyai nemesi felkelőket a baranyai poéta, a büdösfai Prédikátor. I. Lóra Magyar, Lásd mi zavar Mormol az Olasz Hegyen. Hív az Anya. Jer Baranya A Nemes Kar mind megyen. (Rántsd ki hát halálos íved, Bajszod pödörd jó vitéz, Mutasd bátor Scitha Szived, Jobbra tekénts, balra nézz.) n. Puska ropog. Bombi morog, Rettenetes csattanás. Hl. Nézd a’ Haza, melly igaz a’ Hogy édes az ő teje. Mégis egynek, csuda népnek Rontaná meg mézeje. (Rántsd ki hát halálos ívei s’ a’ t.) IV. FERENCZEDET. Jó FEJEDET Ha bús Lánczok szorittyák Itt a’ remény. Magyar Legény A’ Magyarok fel nyittyák. (Rántsd-ki hát halálos íved s’ a’ t. r. A’ Bellona. Ládd mit fona A' bátor Vitézeknek. Hív Magyarok, Scitha Karok Örökösi ezeknek. (Rántsd-ki hát halálos íved s’ a’ t.) VI. Hogyha veszély, egy komor éjj Testeket temeti, Hány Maradék, Szász Ivadék Tetettek emlegeti. Azt kiáltjuk: egy hív Magyart Fedezget e’ setét holt, Szép véget ért, Hazájáért, Vitézi módon meghalt, (Rántsd ki hát halálos íved s’ at.) 1909 május 1. „Pécsi Napló“