Pécsi Napló, 1909. augusztus (18. évfolyam, 173-197. szám)
1909-08-01 / 173. szám
l mat szolgáltatnak. Minden községben akad oly lelketlen apa, ki gyermekét az iskolába szeptember elseje helyett október, november, sőt december elsején íratja csak be, mert legtöbb községben az elöljáróságok a tankötelesek nyilvántartásának naplóit nem is vezetik s ezáltal sok gondatlan szülőnek alkalmat adnak arra, hogy a népoktatási törvényeket és rendeleteket semmibe se vegye, azokkal szemben hónapokon át büntetlenül dacolhat. A kir. tanfelügyelő iskolalátogatása alkalmával látogasson el a községi irodákba is és kérje számon az elöljáróság által vezetendő tankötelesek nyilvántartását. A legszánalmasabb állapotban leledzenek a görög-keleti népiskolák; tanítóik java része alig bírja a magyar nyelvet, legtöbb ideiglenesen van alkalmazva, kiket a szerb püspök kénye-kedve szerint évenkint áthelyez, esetleg teljesen szélnek ereszt. Az 1907. évi XXVII. tc. áldásában nem részesülnek, hanem tengődnek 5—600 K fizetéssel, mely áll silány búzából, babból, mit a tanító maga házról-házra járva literenkint összeszed, az évötödös korpótlékot csak hírből ismerik, de annak élvezetébe ideiglenes alkalmaztatásuk következtében soha sem lépnek. Az iskola felszerelése nem áll máshol, mint egy rozoga asztalból, egy düledező székből, középkorra emlékeztető padokból és az idő viszontagsága következtében szürke színre átvedlett iskolatáblából. Ezen és a horvát iskolákból kerül ki a legtöbb analfabéta. Ezen állapotokat tovább tűrni nem lehet, ily iskolákat irgalmatlanul be kell csukni. E téren fogja az új kir. tanfelügyelő a legkeserűbb tapasztalatokat szerezni. A görög-keleti iskolákban és most folynak a tanítói áthelyezések, tehát itt az idő, hogy a királyi tanfelügyelő éreztesse erős kezét. A törvény azt mondja, hogy egy tanító 80 növendéknél többet rendesen nem taníthat, pedig hány baranyamegyei tanító kénytelen száznál több növendék között testet és lelket egyaránt ölő munkát félsikeres eredménnyel végezni. E tekintetben nem szabad elnézéssel lenni, mert most, midőn a kormány a községeknek állami segélyt készségesen nyújt, az osztályszaporítás könynyű dolog. Szólnom kell az ismétlő-iskolai oktatásról is. Tudjuk azt nagyon jól, hogy az általános ismétlő-iskola 30 évi kínos vergődés után hová jutott, utálta azt tanító és növendék egyaránt, benne örömet egyik sem talált. A tanító azért nem, mert növendékei az előadásokon rendesen és pontosan meg nem jelentek s igy fáradsága nem volt más, mint hiábavaló időpazarlás, a növendékek pedig azt nyűgnek tekintették, annak látogatásától legtöbben fáztak. A gazdasági ismétlőiskola életbeléptetésével új élet és lelkesedésnek kellett volna a tantermekbe vonulni, mert a gazdasági ismétlőiskola eszméje zseniális volt, tanterve és szervezete pedig bámulatba ejtett. És ma? Félő, hogy ezen intézményt a hatóságok nemtörődömsége is abba a hullámsírba fekteti, melyben boldogult elődje, az általános ismétlőiskola a boldog feltámadás reménye nélkül alussza örök álmát. A gazdasági ismétlőiskolák részére kiadott szervezet értelmében Baranya megyében legalább 100—150 gazdasági ismétlőiskolának kellene működni. De ki látott már gazdasági ismétlőiskolával valakit törődni ? Igazságtalanságot követnék el, hogy ha e tekintetben a kir. tanfelügyelőséget mulasztással vádolnám. Néhai jó Salamon Józsefünk és Lengyel Róbert is vettek maguknak időt és megjelentek egy ízben a villányi községi gazdasági ismétlőiskola zárvizsgáján, írattak velem a gazdasági ismétlőiskolák szervezéséhez és fejlesztéséhez «Útmutatót a gyakorló-telep berendezésére pedig «Üzemtemet» s midőn a közigazgatási bizottságot megkérték, hogy az iskolafenntartók által ezeknek kötelező beszerzését elrendelje, az a kívánság teljesítését megtagadta és én örültem, hogy jóakaróim keresztül tudták vinni, hogy munkáimat a közigazgatási bizottság legalább beszerzésre ajánlotta s igy legalább sikerült 400 példányból 30—40 en túladni. Ha tekintetbe vesszük, hogy a szervezet és tanterv értelmében a gazdasági ismétlőiskolai tanítóknak a rendes tanításon kívül még következő különleges kötelességei vannak: a gazdaság azon ágát, melyet tanít, behatóan tanulmányozni és magát abban tökéletesíteni, gazdasági kísérleteit naplószerűen pontosan feljegyezni, a községi gazdák hibás eljárásait, szokásait, munkálatait figyelemmel kisérni és jó tanáccsal, buzdítással és példaadással iparkodik azokat megszüntetni és az okszerű gazdálkodáshoz a célhoz vezető irányt megjelölni, a gazdákkal állandóan érintkezni, őket tanácscsal és fölvilágosításokkal ellátni és támogatni, a nép érdekeit szövetkezetek létesítése által előmozdítani és a felnőtteknek az okszerű gazdálkodás tanait állandóan hirdetni, úgy ezen intézmény megérdemli a hatóságok támogatását és az erélyes fellépést azon községekkel szemben, melyek a törvény ellenében ily iskolákat létesíteni vonakodnak. Baranya vármegye lakóinak túlnyomó többsége föld- és szőlőmiveléssel, állattenyésztéssel foglalkozik. A nehéz megélhetési viszonyok és a napról-napra fokozódó igények és közterhek gazdáinkat rákényszerítik, hogy két kalászt termesszenek ottan, ahol ezelőtt csak egy termett seregből többet kell ésszel dolgozniok, mert a puszta erő egymagában ma már célhoz nem vezet, és ezért megyeszerte a felnőttek oktatását kellene szervezni. Abban a reményben ringatjuk magunkat, hogy az új tanfelügyelő e téren is áldásos működést fog kifejteni, ami már csak azért is sikerrel kecsegtet, mert vármegyénk buzgó tanítói között elég munkatársat sikerül majd megnyernie s különben is a közoktatásügyi kormány a felnőtteket oktató néptanítók megjutalmazásáról gondoskodott. Különös figyelmébe ajánljuk az uj kir. tanfelügyelőnek az analfabéták oktatásának szervezését, ne legyen azoknak alkalmuk elkeseredettségükben talán igazságtalanul is azon iskolák ellen kifakadniok, melyekben ők írni-olvasni nem tanultak, de melyeknek fenntartásához járulni kötelesek Jól tudom, hogy nehéz dolog lesz mindezeket az egész vonalon keresztül vinni és az új kir. tanfelügyelő törekvése elé elháríthatatlannak látszó altaaz amúgy is gyenge szervezetű gyermek életerejét. 1794. januárja óta magányos cellába zárták, itt sínylődött a boldogtalan közel másfél esztendőn keresztül. Már 1795 februárjában megbetegedett, de orvost nem hívtak hozzá. Mikor már végleg elhatalmasodott rajta a baj, május 6 án járt nála Desault, a híres sebész. Ennek hirtelen halála után még két orvos kezelte, de hiába, XVII. Lajos 1795. június 8-án megszűnt élni. Az estéki homályban kivitték a Saint Marguerite temetőbe és annak egyik sarkában földelték el. Bár 1815 ben kutattak utána, a kis halott földi maradványai soha sem kerültek többé napvilágra, így adja elő a dauphin történetét mind máig a legtöbb történelem és monográfia.*) Bár egész Európa valóságnak tekintette a királyfi halálát, csakhamar elterjedt a mende-monda, hogy a királyi ház barátai megmentették a kis foglyot és egy beteg fiúcskát csempésztek helyébe. És tényleg, alig zajlott le a forradalom, egész raja támadt a kalandoroknak, kik a megszabadított fogoly szerepét akarták magukra vállalni. A legelső Hervagault, egy szabó fia, ki 1812 ben börtönben halt meg. Nem több szerencsével járt Bruneau, a restauráció korában többször került börtönbe, míg végre Nehéz ködön át... Nehéz ködön át fuldokolva Vergődtem, amig bírta erőm . . . Hogy megpihenek még nyári verőn: Nem volt soha gondolatomba’, Nem becsültem meg szép tavaszom, Hiú dolgokra pazaroltam — És úgy maradtam kifosztottan, Nem volt se hitem, se dalom. Köd ült előttem, köd utánam, Visszafordulni nem volt miért. .. Szeretetlenség mérges nyila ért — Hát csak előre, a ködbe vágtam. Reméltem, ott majd végére ér uttalan utam talán valahol S bár nem lesz senki, ki fölém hajol, Mégis mosolyogva halok meg én. Nehéz ködön át, csodák csodája, Átvergődtem mégis — tudom is okát... Te küldted hozzám hivő szózatát Lelkednek s vezetett szemed sugára. Pihenek ma a nyári verőn, Van hitem, van sok szerelmes dalom S bár nem becsültem meg tavaszom, Új tavaszt igér csendes ősz-elém. Csak egytől félek: ha végére ér ihletem s eljön utolsó napom, Bubánatos arcod ha fölém hajol, Vérkönyeket sírva halok meg énl Honthy István. „Pécsi Napló“ XVII. Lajos. Irta: Király Rikard. — A Pécsi Napló eredeti tárcája. A világtörténelem leghomályosabb kérdéseinek egyike XVI. Lajos és Mária Antoinette fiának, a történelem XVII. Lajosának élete és halála. Gyermekkora a francia forradalom zivataros, rémülettel és borzalommal telt éveire esik. Alig volt négy éves, mikor bátyja halála után Franciaország dauphinje lett, ugyanabban az esztendőben, melyben a Bastille falainak lerombolásával megkezdődik az «egalité, liberté, fraternité» küzdelme, melyet XIV. Lajos és utódának vérlázító absolutizmusa már régen megérlelt és elkerülhetetlenné tett. A nemzetgyűlés 1792. augusztus 10-én kimondta a királyi hatalom felfüggesztését. XVI. Lajost a Temple tornyában vették őrizet alá, Mária Antoinettet és a kis dauphint is ide zárták. Mikor atyja 1793. január 21-én a guillotine alatt végezte életét, még több hónapig maradt ott édesanyja mellett. Közben kiütött a polgárháború, a felülkerekedett jakobinusok kivégeztették a királynét, a dauphint pedig egy Simon nevű vargához adták. Simon mester és felesége durva kegyetlenséggel bántak a szerencsétlen gyermekkel, minden törekvésükkel azon voltak, hogy testileg-szellemileg tönkre tegyék. Az állandó félelem és rettegés, a sok kin és gyötrelem csakhamar felemésztette , így Schmidt: Pariser Zustände während der Revolutionszeit 1789—1800, Jena 1874—75, 3 kötet, Beauchesne : Louis XVII, sa vie, son agonie, sa mort, 1876, 2 kötet, Chautelauze: Louis XVII, son enfances sa prison et sa mort au Temple, Paris 1895 stb. 1909 augusztus 1.