Pécsi Napló, 1909. október (18. évfolyam, 223-248. szám)

1909-10-19 / 238. szám

­ gépemen, híján voltam minden izgalomnak, rossz érzésnek. Most egészséges vagyok, de e két érzéstől nem tudok szabadulni. Erősen fogva tartják a lelkemet. Szokatlan, új do­log előtt állok. Tudom, hogy ez a rengeteg ember pusztán az én látásomra jött ide. A versenyeken, amelyeken részt vettem eddig, mégis megoszlottak a látnivalók. De itt minden szem engem fürkész, engem vizsgál. És joggal, mert fizetnek a látásomért! Most repülök először pénzért, eddig csupán ki­tűzött pályadíjakért versenyeztem. Érthető tehát, hogy valamivel izgatottabb vagyok, mint rendesen. E szavak után kissé halványan a kezét nyújtotta és a garage elé sietett. Blériot az udvari páholyban, Boda Dezső főkapitány gépházában ke­reste föl Blériot-t, közvetítve József főher­ceg azon óhaját, hogy vele beszélni szeretne, udvariasan követte a főkapitányt, az udvari páholyba, amelyben a főhercegen kívül Auguszta és Klotild főhercegnők s a József főherceg gyermekei foglaltak helyet. Mikor a világí­ű aviatikus a páholy küszöbén meg­jelent, a főhercegnők — mellőzve minden udvari etikettet — feltűnő szívességgel kel­tek föl a helyükből s mind a két kezüket oda nyújtották neki. S hogy az udvari páholy­ban teljes diadalt üljön a demokrácia, a fenséges asszonyok, a férj után, odakérett­ék Blériot asszonyt, akit Fontenay francia fő­konzul kisért József főhercegék körébe. Az első fölszállás után a Blériot-házas­­pár fogadása megismétlődött. József főher­ceg mondhatnók extázisban, futólépésben szaladt a gépéről lelépő aviatikushoz, akit karonfogott és maga vezetett föl a páholyba, ahol feltűnő melegséggel ünnepelték. A nap hőse ezúttal tétovázva nézte a feléje nyúj­tott főhercegnői kezeket. Az ő kezei ugyan­is csak úgy csepegtek a portól és benzintől. Auguszta főhercegnő azonban moso­lyogva így szólott hozzá: — Mindegy, azért nagyon örülök, hogy kezet szoríthatok önnel. Blériot erre óvatosan odanyújtotta a főhercegnőnek az egyik ujját. Az aviatikus feleségét ezúttal is a francia főkonzul kísérte az udvari páholyba. A beszélgetés folyamán József főherceg bámulatát és elismerését fejezte ki a La Manche-csatorna hősének, majd megkérte Blériot-t, engedné meg, hogy kis­fia őt is, meg a gépét is lefotografálhassa. Blériot erre udvariasan odaállt a gép mellé s nyu­godtan tűrte, hogy a kis főherceg a leme­zén megörökíthesse. Négy óra után öt perccel a fehér lobogó helyére felhúzták a vörös zászlót, amely az előre kiosztott jelző­cédulák szerint azt je­lentette, hogy «most indul». Halálos csönd támadt, minden szem, minden látcső mere­ven oda volt szögezve a gépházból előkerült monoplánra s a következő pillanatban Blériot alakja is látható lett a gép mellett. Mielőtt azonban az ülésen helyet foglalt volna, a pénztárcáját kivette a zsebéből s átnyújtotta e feleségének. Azután kétszer egymásután látható izgatottsággal, megcsó­kolta Blériot-né asszonyt, mint az olyan ember, aki el van készülve rá, h­ogy esetleg örökre búcsúzik ... A Blériot házaspár ünneplése. A Magyar Mérnök és Építész-Egylet, amely a mérnök kartársat már a La Manche csatorna átrepülése alkalmából üd­vözölte, szíves örömmel látta vendégül Reáltanoda utcai palotájában a világhírű francia mérnököt és nejét és tiszteletére vasárnap fényes fogadóestélyt rendezett. Az estélyre meghívták a kormány tag-fjait, a fővárost és a vármegyét, polgári és katonai hatóságainkat, a külföldi képvisele­tek vezetőit, legelőkelőbb intézeteinket, tu­dományos és társadalmi köreinket. Este ki­lenc órakor a mérnökegyesület összes he­lyiségeit zsúfolásig megtöltötték az estélyi öltözékben megjelent urak. Kevéssel 9 óra után jött Blériot és neje, akin díszes, uszályos ruha volt. Az egylet nevében Pompéry Elemér min. tan. igazgató, Ka­jtinger Mihály elnök és Balla Pál főtitkár fogadták a vendégeket. Blé­­riotnénak hatalmas virágcsokorral kedves­kedtek. A beszélgetés során Blériot elmon­dotta, hogy rendkívül el volt ragadtatva a felszállásra megjelent nagyszámú közönség­től. Soha még ilyen szimpatikus közönség előtt nem szállott föl. Szerződése értelmében csak negyed óráig kellett volna repülnie. Látva azonban a közönség lelkes magatar­tását, valamivel kifejezést akart adni az impozáns tömeg iránti elragadtatásának és ezért több repülést végzett, mint amennyire kötelezve volt. Csodálkozását fejezte ki a rendőrség működése és a közönség nyugodt magatartása felett, amely lehetővé tette, hogy a rendet a nagy tömeg egy pillanatra sem zavarta meg. Repülése közben úgy látta, hogy a tömeg egyszer egy helyen át­törte a korlátot. Megijedt, mert azt hitte, hogy most szerencsétlenség fog történni. Csodálatára azonban egy pillanat múlva új­ból rend lett, a tömeg megállt, a hullámzás megszűnt. Ka­jtinger Mihály az egyesület elnöke francia nyelven üdvözölte. Blériot meghatóban köszönte meg a rendkívül szíves üdvözlést. A következő előadásban elmondotta, hogy az aviatika legnehezebb kérdése az egyensúly kérdésé­nek megoldása A szelek nem vízszintesen, hanem hullámszerűen érik a gépet, amely minden pillanatban ki van téve a felboru­lás veszélyének. Hosszas kísérletezés után sikerült már készüléket készíteni, amellyel az egyensúlyozást eszközli. Bordeauxi isko­lájában most a készülékének tökéletesítésén dolgozik. Előadását rajzokkal illusztrálta. Az érdekes előadást zajos tapssal fogadták. Tizenegy óra volt, amikor Blerioték a társaság viharos éljenzése közben tá­voztak. HÍRROVATUNK: Pécs, október 13. Schultz Károly, esperes-tanfelügyelő. A «Pécsegyházmegyei róm. kath. tanitó­­egylet» siklósi körének tanítói és lelkészei ünnepet ülnek, melyet a kitartó, a becsüle­tes és önzetlen munkában megőszült esperes tanfelügyelő Schultz Károlynak, kerületi tan­­felügyelői áldásos működése negyedszázados évfordulója alkalmával rendeztek. Boldog emlékű Dulánszky Nándor me­gyés püspök 25 évvel ezelőtt felismerve Schultz Károlyban a munka szeretetét, a szakavatottságot és a kerületi tanfelügyelő­ségre való rátermettségét, oly kerület élére állította, melynek tanügye valóban igen gyenge lábon állt s ennek rendezését, a kor­nak megfelelően magasabb színvonalra eme­lését tőle várta. Schultz Károlyban sem fö­­löttes hatósága, sem pedig munkatársai, a kerület lelkészei és néptanítói nem csalat­koztak, mert a várakozásnak minden tekin­tetben kitűnően megfelelt. Ő 25 évvel ezelőtt a tövisekkel is sű­rűen behintett útjára nem indult trombita­harsogás, dobpergés és görögtűz mellett, hanem igazi tanférfi módra szerényen és zajtalanul kezdte meg működését, melynek minden napja egy-egy áldés volt kerületé­nek tanügyére és néptanítóira. A nagy gond­dal és jól megfontolt előrelátással kitűzött célját nem a hivatalos rideg szigorral, sem az állig való begomborkodással, sem az erős kéz éreztetésével vélte elérni, mert tudta azt, hogy buzgó, tettrekész és őt minden alkalommal szeretettel követő hadsereg nél­kül jóakarata, nemes törekvése és önzetlen munkássága csak írott malaszt maradna; de éppen abban rejlett sikereinek titka, hogy mindjárt működésének kezdetén megtudta találni az utat a kerület néptanítóinak szí­véhez, kiket magához fölemelt, kik között mindig oly jól érezte magát, kik 25 éven át kedvencei voltak, kiket testvérként sze­retett, kiknek jobb és boldogabb megélhe­tése előmozdításáért összes nyugalomra szánt óráit feáldozva, fáradozott, kikkel karöltve a tanügy terén oly nagy lelkesedéssel és egyetértésben munkálkodott, kiket a küz­delmes napokban a kitartásra bátorított és kiket vigaszul igaz szeretetével megajándé­kozott. Midőn ma áldásos működésének 25 éves évfordulója alkalmával a múltba vissza­tekintünk, lelki szemeink előtt sűrű egy­másutánban fölvonulnak alkotásainak, törek­véseinek és elért sikereinek és a kerületi néptanítóival szemben oly szívesen tanúsított jóindulatának legszebb és legmeghatóbb képei. Főtörekvését képezte a kerület pap­sága és tanítósága közt barátságos viszonyt létesíteni, azt állandóan ápolni és fejleszteni. Midőn pedig a tanítóság jobb sorsa előmoz­dítása érdekében az elkeseredett küzdelmet felvette, akkor ő állt melléjük, velük har­colt tollával és szokott ékesszólásával és örült szíve, hogyha a tanítóság arcáról a boldog megelégedést látta mosolyogni Hat­hatós közbenjárása folytán a viskók helyébe iskolapaloták épültek. Legnagyobb örömét és megelégedését mégis az okozta, hogyha sikerült valamely tanító fizetését felemeltetni és ezáltal megélhetését tűrhetővé tenni, vagy ha sikerült a tanítói özvegyeket és árvákat segélyek kieszközlésével gyámolítani. 25 évi kerületi tanfelügyelői működése alatt végzett, testet és lelket egyaránt ölő tanügyirodai és irodalmi munkássága, vas­szorgalma és törhetlen akaratereje előtt a tanítóság ma ünnepélyesen kalapot emel és áldják az Istent, hogy megadta neki az erőt és egészséget, hogy értük és a tanügyért annyi üdvöset és hasznosat dolgozhatott. Örömére szolgálhat azon tudat, hogy sike­rült a kerület tanítóságában a munkaszere­­tetet állandóan fokozni, mert midőn az egyház, a haza és a tanügy javára dolgozni kellett, akkor az ő dicső kerülete abból bő­ségesen kivette részét. Amilyen hithű kat­­holikus volt, és oly szeretettel csüngött édes hazája keblén. Hogy örült a hazájáért dobogó szive, midőn iskolalátogatása alkal­mával az édes magyar nyelvnek térfoglalá­sát az idegen ajkú iskolákban szemlélhette. A kölcsönös szeretet, a tisztelet és szép egyetértés az esperes tanfelügyelő és tanítók között megtermette a kívánt és óhajtott gyümölcsöket, mert 25 évi kerületi tanfel­ügyelősége alatt kerületében alig akadt ta­nító, ki ellen kötelességmulasztás miatt erélyesen kellett volna fellépnie. Ő képes volt a kötelesség sikamlós útjáról letérőket is szeretetteljes szavaival a rendes és célra­vezető útra visszatéríteni és midőn mégis egy-két tanító ellen kötelességmulasztásért az eljárást megindították, akkor az ő jóságos szíve fájt, aggódott azok sorsa felett, mellé­jük állt és elszántan védte őket, mert na­gyon jól tudta, hogy ezen az ideális tanítói pályán oly nagyon sok a szúró tövis és oly nagyon kevés a viruló rózsa. Ha pedig ezen szerencsétleneken már máskép nem segíthe­tett, legalább azok és családjaik nyomorán a kényszernyugdíjazás kieszközlésével eny­hített. 25 évi kerületi tanfelügyelősége alatt nem fordult elő eset, hogy valamely tanítót kötelességmulasztásért vagy az erkölcs si­kamlós útjáról való letérés miatt üres kéz­zel kellett volna szélnek ereszteni. Ezek az úgynevezett egészséges állapo­tok, miket ő bizony tövisekkel sűrűen kira­kott utakon át haladva létesített és állan­dóan gondozott. Mindezekért áldják is őt ma kerületének tanítói és az elhalt tanítók özvegyei és árvái, mindennapi imájukban kérik a mindenható Istent, hogy áldja meg szeretett vezérüket, a kerület munkás és jó­szívű esperestanfelügyelőjét, ki 25 éven át velük szemben atyai jóindulatot tanúsított, ki értük annyit dolgozott, ki őket e hosszú időn át változatlanul szerette s kinek jósa- 4 „Pécsi Napló“ 1909 október 19.

Next