Pécsi Napló, 1911. október (20. évfolyam, 222-247. szám)

1911-10-01 / 222. szám

k elmélkedhettek a haza nagy bánatján, feledve volt minden, amit a török el­lenünk valaha vétett. A régi gyűlöl­­séget rokonszenv váltotta föl és jó ideig úgy gondolkoztak nálunk: ne bántsd a törököt. A törökök örömei­ből, harci dicsőségéből mi is kivettük részünket, testvéri szeretetet adtunk cserébe a régi gyűlölködésért, mégis most, hogy az olasz nemzet imponáló föllépésével szorongatja a törököt és Tu­poliszt és Kirenaikát, »ahol a ren­detlenség nem akar véget érni«, amint ezt az olasz külügyminiszter nevezetes diplomáciai jegyzéke mondja, elfog­lalja, nem tudunk sajnálkozást érezni Törökország iránt, mely képtelen most szembe szállni a hatalmasabbal, az erősebbel, mivel hadihajóinak még ágyúit is f­elpanamázták a vezérek és ott áll ma is a török birodalom, ahol évszázadokkal ezelőtt állt! Ennek pedig következményei vannak, melye­ket meg fognak érezni. Most még hősködnek, büszkén szólanak az ifjú törökök, hogy megvédik Törökország integritását, de kővel dobálják az utcán nagyvezéreket, akit pedig azért felelős­ségre vonni, amit elődeik évszázadokon át elmulasztottak és amit most hatalmi mámorukban, de talán érdekeik meg­óvása céljából az olaszok tesznek, nem lehet. De bűnbak kell és azt a nagy­vezérben vélik megtalálhatni. Bizton reméljük, hogy az olasz­török konfliktusba nekünk beleszólá­sunk nem lesz. De mindenképen al­kalmas a tripoliszi okkupáció arra, hogy mi is öntudatra ébredjünk. Vagy le kell szerelni a hadsereget, ha ezt megteszik az összes európai nagy ál­lamok és olyan hadsereget kell csak szervezni, mely polgári munkát foly­tat, de 24 óra alatt hadba állítható, amikor azt a haza védelme meg­kívánja, vagy szét kell nézni Ausztria- Magyarország határain túl is, hol tűz­— Mert azt mondta Zsófika egyszeri hogy szereti a zsemlyét, — felelt Herman érzékenyen. — Eleinte nem is tudtam, hogy többet ád, — szólt a leány. — Nem tudta ? — kérdezte meglepődve a kis bűnös. — Tudtam ugyan (tehát mégis tudta!) hogy hatot szoktak adni másutt, Kanizsán is annyit adtak mindig mindenütt, — mentege­­tődzött a leány, — de azt hittem, hogy ma­guk többet adnak. Még el is dicsekedtem a nagyságáéknak, hogy Schwartznál nyolc zsömlyét adnak! Nevettek rajtam. Aztán sze­­kíroztak — magával . . . — Hát még a mérnökök is tudnak az ő létezéséről? — kérdezte önmagában — ez már valami mégis: ővele szekirozzák Zsófit! összehozzák vele. Ez több, mint amire valaha számított! Zsófi folytatta: — Azután már nem bántam, hogy a zsömlye miatt szekiroznak. Gondoltam, ha maga adja, hát akkor biztosan adhatja. Van a kosárban elég a Schwartznak. Jut is, marad is. Gondolom, valami háromszor adott többet. Azután már Schwartz adott, mint ahogy mon­dotta is . . . Zsófi most olyan mozdulatot tett, mintha már menni akarna. — Ugy­e, most maga szökik, Zsófi? — kérdezte hirtelen elhatározással Hermann űz­­hetnék ki a monarkia egyesített lobo­góját, melynek a magyar korona az ékessége! Imperialistikus politika nél­kül nincsen szükség arra, hogy meg­remegjen a honi föld a békehadsereg dübörgő lépései alatt és miként az olasz, angol, német, francia, orosz, amerikai, holland tengerészet és had­sereg a honi kereskedelem és iparnak igazi harcosai, ébredjünk, eszméljünk végre mi is és a nagy osztozkodás­ból jusson Ausztria-Magyarországnak is, mely nem maradhat meg minden­kor a legszolidabb, legigénytelenebb államnak, melynek nincs más rendel­tetése, mint hogy megéljen! Épen a véderő reform, a katonai létszám­­emelés küszöbén aktuális e tárgy. Érdemes azzal a legkomolyabban fog­lalkozni, ha azt akarjuk, hogy ne csak nagy és erős hadseregünk, öldöklő flottánk, de annak a mai kor szelle­mének és törekvéseinek megfelelő hi­vatása is legyen! A gyengének Vélt Itália egységesítésének évfordulóján mutatja meg az utat, melyen ma az államoknak haladni kell, amikor né­hány nap alatt egész hadsereget szál­lít partra Tripoliszban, ahol Olaszor­szág javára semmi mást nem akar, mint­­rendet teremteni, megvédeni az olasz érdekeket», ami magyarul annyit tesz, mint elfoglalni egy sok jövedel­mezőséget ígérő török provinciát! A mostani tripoliszi okkupáció pedig mint idegen állam hódító törekvése bennün­ket csakis annyiban érdekelhet, hogy azért egyik katonánknak hajaszála se görbüljön meg és ha a mi kato­náinkat küldjük harcba, az csakis sa­ját érdekeinkért történhessen. FERENC JÓZSEF gőz- és kádfürdő­ ­ A bosznia-hercegovinai tartomány­­gyűlés egybehivása. A hivatalos lap mai számának élén a következő királyi kézirat jelent meg: MI ELSŐ FERENCZ JÓZSEF, ISTEN KEGYELMÉBŐL AUSZTRIAI CSÁSZÁR, CSEHORSZÁG KIRÁLYA stb. és MAGYARORSZÁG APOSTOLI KIRÁLYA ezennel tudtul adjuk és közhírré tesszük: A bosnyák-hercegovinai tartománygyülés 1911. évi október hó 2-ára Sarajevó országos fővárosba uj ülésszakra egybehivatott. Kelt Wienben, 1911. szeptember 24-én. Ferencz József s. k. Burián s. k. : Az obstructió megszüntetése A kormány ezideig a legnagyobb nyugalommal nézte az obstrukciót. Nem volt könnyű fel­adata a miniszterelnöknek, hogy flegmájával, nyugalmával és önbizalmával lecsendesítse a Nemzeti Munkapártban mind erősebben je­lentkező türelmetlenséget, de ezzel elérte azt, hogy immár a törvényhatóságok túlnyomó nagy része energikusan állást foglalt az ob­­strukció ellen és a legközelebbi napokban hasonló szellemben fognak megnyilatkozni rendes közgyűléseiken a többi törvényható­ságok is. A kormány előtt most csak két út állt, hogy véget vesse az obstrukciónak. A házföloszlatás és a házszabályrevízió. Bár célt ért volna a házföloszlatással is, mely mind­össze három hónapos képviselőházi szünete­léssel járt volna, de a választás annyira föl­kavarja az ország nyugalmát, hogy ezen esz­közt lehetőségig mellőzni kell, annál is in­kább, mivel az ellenzékből még a Nemzeti Munkapártnak a választásokra várható nagy többsége mellett is oly számban juthatnak be, hogy ott folytathatják az obstrukciót, ahol most esetleges házfeloszlatás útján abba­hagyták volna és akkor is mindjárt az obstrukció letörésével kellett volna kezdeni, ami kétszeres megrázkódtatással járt volna. És így a kép­viselőház most öt napi szünetet fog tartani és mire újból egybegyűlnek a képviselők a tárgyalások folytatására, addig meg fog érni a házszabályrevízió és gondoskodás fog arról is történni, hogy az ne történjék erőszak útján, melynek alkalmazására olyan imponáló és lel­kes többség mellett nincs is szükség, hanem csakis a 48-as évi házszabályok szellemét fogják föltámasztani és ez elegendő is lesz a parlament munkaképességének helyreállítá­sára, amire annál nagyobb szükség van. — Találkozunk? — sürgette újabb kér­déssel a legény. — Nem tudom, — felelt a leány. — De igen... Találkoznunk kell, Zsófika... — Lehet . . . — Jó? . . . — Talán. — — Igen, vagy sem? — Nem tudom . . . Ezekkel a rövid szavakkal körülbelül be is fejeződött volna Zsófi és Hermann ur kö­zött a beszélgetés, mert Zsófi máris, induló­félben, szájához kapta a kezét és Hermann ur szomorúbb arccal, mint valaha, a hátsó kis raktárajtótól szólt vissza: — Hát kezet se ad? — De, azt igen, — felelt a leány. Visszament és kezet adott Hermann úr­nak, amit a segéd szinte túláradó boldogság­gal ragadott meg. És Hermann úr, — miután először éle­tében fogott kezet egy olyan leánnyal, mint Zsófi és olyan szándékkal, amilyennel Zsófi iránt viseltetett — ilyenformán megelégedet­ten tértetett vissza, a ládákon keresztül buk­dácsolva, a boltba . . . Épp akkorra Zsófit is hívták. De Zsófi már az utcáról hallotta kiáltozni a nevét. — No, hiszen engem várhatnak — düny­­nyögött magában a leány. És ment tovább, vissza — a mérnökök lakása felé . . . Pécsi Napló 1911. október 1. Pécs, Rákócy-ut 42. Nyitva reggel fél 6-tól este fél 7 óráig. — Nem szököm én, — felel a leány — dehogy szököm. Nem szoktam szökni. Én csak elmegyek innét. — úgy értettem én is, Zsófika, — iga­zította helyre az előbbi kérdést a segéd, belevörösödve, — úgy értettem természetesen én is, hogy maga most megy, Zsófika ... Hát csakugyan elmegy? . . . — El, — felelt kurtán a leány. — Pedig milyen jó lett volna, ha nem megy el tőlünk, Zsófika . . . Milyen jó lett volna nekem! ... De én, — én nem szólok most senkinek, hogy... láttam magát szökni... — Mondtam már, hogy nem szököm, — szólt a leány, fejét elfordítva. — Hát akkor ne menjen Zsófika, — kérlelte a legény — most éppen a legjobb lett volna nekünk. — Micsoda „nekünk ?“ — kérdezte meg­­ütődve a leány, — mire gondol? . . . . . . E percben nevén kiáltották Feisz­­tuber urat, gyors ismétlésben, belülről, az üzletből: — Herman! . . . Herman ! . . . Hermann ur dühös lett, de csak lenyelte a haragot, hogy még ott sem hagyják békén, ahová pár percre kiment s amihez kell a cigaretta füstje is . . . Azért hát inkább ő sietett mo­st már a kérdéssel: — És most hová fog menni, Zsófika? — Vissza, a régi helyemre, — szólt el­gondolkozva a leány.

Next