Pécsi Napló, 1912. május (21. évfolyam, 100-122. szám)

1912-05-01 / 100. szám

1912. május 1. József, kir. Ítélőtáblái tanácsjegyző, Wessely Antal, nyomdatulajdonos, dr. Wurster József, kanonok, dr. Zöld Sándor ügyvéd, Zsaborszky Ferenc, kir. Ítélőtáblái tanácselnök, végül Weil Károly kir. ítélőtáblái irodatiszt, mint a pécsi rabsegélyző egylet titkára s a köz­gyűlés jegyzője. A közgyűlés egybehívására, annak ha­tározatképességére vonatkozó előfeltételek­nek és annak a körülménynek megállapítása után, hogy írásbeli indítvány be nem adatott, Varga Nagy István egyleti elnök a következő beszéddel nyitotta meg a közgyűlést : Mélyen tisztelt Közgyűlés ! „Mielőtt mai, azt hiszem utolsó elnöki megnyitómhoz kezdenék, szíves türelmüket és figyelmüket kérem. Még egy előzetes ki­jelentést kell tennem, azt, hogy bár itt az igazságszolgáltatás hajlékában vagyunk és bár én Justitia Istenasszonynak egyik szerény papja, szolgája vagyok, most nem az a pap, nem a bíró beszél Önökhöz, hanem csak az ember. Be kell vallanom, hogy mindenkor öröm­e tölti el keblemet, ha levethetem a szigorú bírói jógot, felölt­hettem többi embertársaim utcai ruháját, amelyben könnyebb a mozgás és amelyen át a szívnek verése jobban át­­hallatszik. Én is hallom az Önök szívverését, megjelenésükből, érdeklődésükből és látom, hogy a szíveikben az igazi humanizmusnak, a krisztusi szeretetnek ereje lüktet, amely kész, elbukott embertársainak megbocsátani, feléjük segítő kezet nyújtani. De kétszeres öröm tölti el keblemet most, amikor itt együtt látom a patronage pécsi munkásainak mind a két csoportját azzal a szándékkal, hogy egymásnak baráti jobbot nyújtva, fogadalmat tegyenek, hogy mától kezdve, együtt, vállvetve fogják szolgálni a szent ügyet. Mert magasztos célunkat tekintve, szent az az ügy, melyet mi szolgálunk. A társadalom túlnyomó nagy része ugyan, és itt még az úgynevezett művelt társadalmi­­rétegeket sem veszem ki, csak különc cso­portnak, idealistáknak, rajongóknak tart bennünket. Bizonyos fölénynyel mosolyog le, mivel hirdetni merjük, hogy nem akkor kell elkezdeni a bűn ösvényére került ember­társainkkal foglalkozni, amikor azok már a lejtőn lefelé rohannak lefelé, hanem meg kell ragadnunk karjaikat idejében akkor, midőn a felé az ösvény felé az első lépést teszik. Figyelmeztetnünk kell őket és környezetüket is, hogy egy örvény szélén járnak, amelybe könnyen beleszéd­ülhetnek, segítenünk kell hogy újra el ne botoljanak, mert akkor veszve vannak. De elébe tartok Önöknek egy képet erről a munkáról: íróasztalomon van egy kis bronz éjjelimécs, lámpa ellenzővel, rajta egy por­­cellánra festett kedves képpel, melyet Önök is bizonyára ismernek. Erdős, hegyes vidéket ábrázol. A hatalmas fák között hegyi patak rohan lefelé, meredek partok között, melye­ket keskeny deszkapadló köt össze. E felé­­a padló felé halad egy elhagyott 2 — 3 évesnek látszó kis­gyermek. Öntudatlanul, a környező veszélyt nem is­merve lépeget előre. Okvet­len elpusztulna, ha nem állana mögötte észre­vétlenül, kiterjesztett karokkal egy őrangyal, aki vigyáz lépteire, mely oltalmazza az el­bukástól.­­■* Ez a kép voltaképen a mi simbolumunk, az a keskeny padló a bűnnek ösvénye, az a felé közeledő, öntudatlanul reálépni készülő, a veszélyt nem ismerő, azzal nem törődő gyer­mek a fiatalkorú bűnös, vagy a züllésnek indult gyermek, az őrangyal magasztos sze­repét pedig azok a pártfogók és patronessek töltik be, akik reájuk felügyelnek. Magasztos, de nehéz munka. Ha lenne kellő érzék a mi jelenlegi tár­sadalmunkban, épen most százával kellene, hogy sietnének nekünk segíteni. Intőjelként szolgálhatnának számukra a lefolyt hónapok eseményei. Megdöbbenhettek volna attól a szomorú jelenségtől, hogy míg kertjeink, szüleink fáit, virágait letarolták a kései tavaszi fagyok, egy szomorú fa, az akasztófa dicsőn virágzik Magyarországon. Szegeden, Miskolcon, Te­­mesvárott sorra termette gyümölcseit. Rövid néhány hónap alatt három halálos ítéletet hajtottak végre s már­is végrehajtásra vár Veszprémben meg Pozsonyban újra három. E közben pedig ismét olyan borzalmas gyilkosság történt a fővárosban, amelynek áldozata egy ártatlan kis leány, hogy annak hallatára megfagy a jó érzésű emberben a vér, megáll az eszünk, hogy hogyan lehet egy emberben ilyfokú romlottság, elvadultság. A sajtó is rémülten hirdeti, hogy emberi fenevadak járnak, keltnek közöttünk észre­vétlenül, lesből, orvul rohannak meg ben­nünket, oltják ki ártatlan gyermekeink életét. A nagy közönség is, az egyes bűnesetek alkalmával halált kiált a gyilkosokra, han­goztatja, hogy minden város végére kellene egy akasztófát felállítani. Szóval, a veszélyez­tetett társadalom segélyért kiált és a baj orvos­lását az akasztófában, a bűnözni akarók el­rettentésében látja. Milyen rövidlátás ! . . . Hát nem veszik észre, hogy a most egymást követett akasz­tások a legkevésbbé sem feszélyezték azt a budapesti gyilkost, aki pedig intelligens, újságolvasó, sőt nyomdászember volt, tehát okvetlen olvasott róluk. Mi ebből a tanúság ? Az, amit mi a pa­tronage munkásai régen hirdetünk, hogy az az elrettentési rendszer nem oly biztos szer a bajok ellen, nem alkalmas a bűncselekmények megelőzésére. De egy másik megszívlelendő mozza­natot is a felszínre hoztak ezek a bűnesetek. Láttuk ugyanis, hogy a miskolci, temesvári, pozsonyi és budapesti eseteknél a tettesek nem a műveletlen írástudatlan emberek, nem parasztok, nem is vándorcigányok voltak, hanem intelligens iparos családok fiai. Ez a körülmény lerontja azt­­a további szintén megdönt hűtlennek tartott hitünket, hogy az iskolai nevelés az első és legbiztosabb módja lenne a bűnök megelőzésének. De hol van hát egy biztos nézőpont, ahonnan a helyzetet beláthatjuk ? Keressünk ilyet. A temesvári rablógyilkos egy közel 70 oldalra terjedő emlékiratot, önéletrajzot ha­gyott hátra, tekintsünk bele, lássuk meg lelki világát. Búcsú szózattal fejezi be. El­búcsúzik apjától, menyasszonyától. Apjának megbocsátja, hogy 26 év alatt háromszor csókolta meg atyai szeretettel, hogy nem fűzte jobban magához. Menyasszonyának megköszöni, hogy legalább egy kis időre boldoggá tette. Leírja, hogy azért választott leendő élettársául egy tisztességes, komoly gondolkozású leányt, hogy hrányt­ vetett életének megment­ője, összetört szívének orvoslója legyen, őt a tisztesség útjára vezesse, amikor dolgozni fog és becsületesen élni. Ez volt a szándék, de hogy a családi tűzhelyt felállíthassa, ami­hez pénz kellett, rabolt, gyilkolt, így fejezte be azt a bí­nös életet, amelyet 12 éves korá­ban lopással kezdett el. Ebben is nagy tanúságok vannak. A halálraítélt panasza szerint a szeretetteljes családi nevelés, helyes irányítás hiánya tette a különben szigorú apa, a falusi korcsmáros fiút 12 éves korában tolvajja s az ekkor elmulasztott szerető gondozás, vagyis a patro­nage munka hiánya tette lehetővé, okozta, hogy a lejtőn lezuhant az az ember, aki a szeretetteljes vezetéstől várta gyenge jelleme megerősítését, újjászületését. * Hogy az az idejében alkalmazott szere­tetteljes irányítás képes lett volna más embert faragni belőle, azt elhihetjük neki akkor, amikor az őt utolsó útjára a bitófához kisérő lelkész is akként nyilatkozott róla, hogy „Úgy halt meg, mint egy igazi keresztény“. Egy fiatal író , Benda Jenő jegyezte fel ezeket a töredékeket egy akasztott emberről, mely feljegyzésekkel mint írja: „Nem men­tegetni akarja a kivégzett embert, hanem csak magyarázni“. Mert nincsen olyan elva­dult teremtése az Istennek, akiben ne lehetne és ne lenne érdemes keresni és felfedezni az embert, — aki iránt — mint mondja később, amikor már az akasztófát ácsolták, Temes­­várott is sokkal enyhébb lett a közhangulat“. Hogy ez a tömeghangulat, amelyről már szóltam, mint változik át pár hónap alatt égető fűzből vízzé, azt a miskolci akasztás után lehetett a legjobban tapasztalni, amikor a kivégzett ember temetésén ezrével jelent meg a nép és virágokkal árasztotta el a ko­porsót. Sőt egyik kiváló írónk Molnár Ferenc is egy olyan rokonszenves vasárnapi krónikát írt a bitófán teljes megbánást tanúsított emberről, amely már dicsőítésnek tűnt fel az olvasók jórésze előtt. Érdekes volt a borzalomas leírás, de még érdekesebb, amit a kiváló író első cikke mentségére írt. Művészi kézzel oldja meg a nehéz kérdést, hogy mi idézte elő az akasz­tott ember koporsójánál Miskolcon és őnála az írónál is a szánalmat. Nem pártolni akarta ő a gyilkost, hanem csak sajnálta, mint ember­társát, ez pedig a legrosszabb esetben is csak érzelmi tévedés, ha ugyan érzelmi ügyekben tévedni lehetne. „De egy érzés nem tévedhet soha, mert az érzelem nem okoskodásoknak következménye, hanem a lelkeken uralkodó ellenállhat­lan hatalom. Nem szabad senkinek elvenni, vagy csak megtagadni azt a jogát, hogy egy-egy kivégzésre cipelt embertársát sajnálja. Ebben a kérdésben nem következe­tesnek, nem okosnak, nem igazságosnak, hanem embernek kell lenni. Az embernek pedig joga van sajnálni minden olyan embert, ak­i a halál elé megy, mert ekkor az emberszeretet sír bennünk. Ám ítéljék el a bűnöst az esküdre a bírák szolgáltassanak igazságot, büntessék meg a nyomorult fenevadat, aki ártatlan embereket ölt, de ne tagadják meg a laikus közönségnek azt a jogát, hogy ő igazságtalan is lehessen akkor, amikor azzal az emberszeretet ügyét szolgálja“.* * * Én is azt mondom ebben az ünnepélyes pillanatban, amikor egyesülni akarunk, hogy ne törődjünk vele, minek neveznek, hogyan gúnyolnak bennünket, nevezzenek bár rajon­góknak, elvadult idealistáknak, akik eszük helyett a szivükkel gondolkoznak, de hagyják meg azt a jogunkat, hogy követhessük szivünk sugallatát, dolgozhassunk az ő általuk úgy is eltaszított embertársainkért, hogy felemeljük az elesetteket s megóvjuk társadalmunkat a bűnre hajlóknak legalább egy részétől. Most pedig, mielőtt szavaimat befejez­ném, ismétlem azt, amit­ évi jelentésünk végén mondottunk. Megragadom az alkalmat, hogy köszönetemet fejezzem ki egyletünk tagjai­nak eddigi szíves támogatásukért, hogy elis­meréssel adózzak annak a pécsi művelt tár- Tekintse meg! BLUM MIKSA FIA úri divatszabó (Ferenciek­ utca 11. sz.) tavaszi szövetújdonságak­ Alapittatott 1864. Alapittatott 1864. „Pécsi Napló“ 3

Next