Pécsi Napló, 1913. február (22. évfolyam, 26-49. szám)

1913-02-01 / 26. szám

KXII. évfolyamé Szombat 1913. február 16. тщ BU----- -alagj. w Szerkesztésén is kiadóhivatal: Munkácsy Mih­ály-II. 10. Kéziratok nem adatnak vissza. Szerkesztőségi telefon 109. — Kiadóhivatali telefon 27. Felelős szerkesztő: LENKEI LAJOS El fizetési árak: Egész évre 2-1 kor. Félévre 12 kor. Negyedévre 6 korona. Egy hóra 2 korona. Egyes szám ára 19 fillér. A Nyílt-tér sora 69 fillér. A diplomácia csődje. Pécs, január 31. A konstantinápolyi puccsot, mely meg­buktatta az ottomán kormányt, nyomon követte a szófiai, amely pedig egész Európát érinti. A török fővárosban megváltozott helyzet egy-kettőre halomra döntötte az európai diplomácia terveit, s az előbbit csak kiegészítette a fegyverszünetnek bolgár rész­ről történt felmondása. Mindezek a tények­­ csak egy végső konklúzióra vezetnek. Neve­zetesen, hogy az egész Balkán-krízis alatt minden egyes alkalommal más történt, amit a hivatalos európai diplomácia várt, vagy pláne kinyilatkoztatott. Legelsőbben nem sikerült a Balkán há­borút megakadályoznia. A kudarc következő stációja volt, hogy kútba esett a mediáció. S végül most, amikor már-már olybbá tűnt, mintha sikerülne a portára gyakorolt presz­­szió, ami a béke helyreállítását célozta,­­ jött az ifjútörök revulució és ugyancsak le­rombolta a betetőzéshez közel álló művet. És most a bolgárok felmondták a fegyver­­szünetet, amihez természetesen a Balkán szövetség többi tagjai is csatlakoztak. A porta válaszára azt felelik: hétfőn eldördül az első lövés s akkor ha békét akartok, már új föltételeket diktálunk. A vérszegény Béke ilyenformán úja csak agonizál és a szána­­lomraméltó diplomácia-doktorok hiába sü­­rögnek-forognak körülötte , nem menthetik­­meg, nem állíthatják talpra. Nevetnünk kellene ezen, ha nem volna annyira sírni való, hogy az országok drága pénzén eltartott ,szertartásos diplomácia gyengesége, vagy ostobasága tán vérözönbe borítja a világot. Szigorú tényként leszögezve úgy fest tehát a dolog, hogy a „zseniális“ európai diplomáciának a Balkán krízis kitörésétől kezdve egyetlen parányi sikere sem volt. Hogy mi lehet az oka ennek, arra nem olyan nehéz feleletet találni, ha végigtekintünk a legutóbbi, váltakozó események láncolatán. A hármas­ entente magatartására gon­dolunk, amely ugyan kifelé becsületes igye­kezetet mutatott a béke megóvására, vég­célja mégsem egészen a balkáni béke volt, hanem saját presztízsének emelése. Orosz­ország nyugtalanító taktikája nem nagyon járult a béke megóvásához és egész Európát izgalomba sodorta. Itt kell tehát keresnünk azt a forrást, amely a mai bizonytalan és exisztenicia-romboló helyzetet megterem­tette. Egy bizonyos : Oroszország nem űz őszinte külpolitikát akár a területi gyarapodás — Örményország! — akár csak a „faj és vallás­­rokonok“ segítése a célja. Akármit is mozgatnak Pétervárott a kulisszák mögött, tény, hogy a diplomácia teljes csődöt mondott, mert minden igyekvése dacára sem sikerült összekovácsolni az euró­pai békét. Mától hétfőig még néhány kétséges, ne­héz nap pereg le, amelyeken azonban kevés joga van az optimisztikus felfogásnak. A történelem nem operette, ahol az utolsó percben minden jóra fordul és a békétlenek egymás nyakába borulnak. A békekonfe­rencia hat hetes élet után jobblétre szenderü­lt. A ,,londoni béke“ most már kevés való­színűséggel kerül bele a történelembe. És Európa ? Bizonyára újra csak várni fog. Hogy is mondja csak Nestroy a régi Bécs kedvelt bohózatírója valamelyik da­rabjában: „A türelmemnek vége? Mi itt a teendő ? Újból csak türelmesnek kell len­nem !“ _________ A javasasszony. — Közegészségiügy falun. — — Adj isten, tanítóné asszony. Mivel foglalatoskodik ? Már rég szerettem volna ígéretemnek eleget tenni, de még eddig nem került rá a sor. Most egy kevéssé ráérek, mert betegjeim nem nagyon vesznek igénybe! Hát eljöttem, hogy megnézzem a mi kedves tanítóné asszonyunkat és esetleg, ha kell, egy kis egészségi útbaigazítással is szolgáljak. — Nagyon örülök a szerencsének, for­duljon csak beljebb és foglaljon helyet, így ni. Mondja csak nénikém, hol és merre járt, amióta nem láttuk egymást. — Hej ! kedves asszonyság, sok helyen voltam én azóta. Sok betegnek adtam vissza azt a drága jó elvesztett egészséget. Kigyógyí­­tottam őket mind, csak még egy fekszik és ez a­­szomszédunk fia. Szegény, ez nagyon rosszul van. A sárgaság van rajta. Ha a doktort hívnák hozzá, akkor biztosan meg kel­lene neki halni... — No de ilyet, nénikém, hát hogy mond­hatja ezt. Én azt még sohasem hallottam, hogy valaki pusztán csak az orvos látásától meghalt volna. — Nem is az orvos látása volna halálos, hanem tudja kérem, az orvosok minden be­tegnek orvosságot­­szoktak írni és ez a beteg­ség pedig olyan, hogy elene semmiféle gyógy­szert nem szabad bevenni, mert belőle a leg­kevesebb is halált okozó lehetne. Ez ellen orvosság nincs, annak csak az a legjobb, ha egy fehér cérnára fokhagymát fűznek és ezt a beteg nyakára kötik. Ettől meg kell neki gyógyulni. — Már biz én ezt elhinni nem tudom. Különben majd meglátjuk, hogy szomszéd­juk fiának fog-e a gyógymódja használni. — Ejnye, ejnye, maga rossz ! Ez igazán nem szép magától, hogy szavaimnak Intelt soha sem ad, pedig már komolyan gondol­koztam afelett, hogy foglalkozásom titkaiba beavassam és elég jól jövedelmező mester­ségem folytatását magára teszí­ljam. Na, na, csak ne nevesse, ki az embert. Foglalkozáso­m­­ nem is a legutolsók közül való. Megálljon csak. Na, í­gy is volt — — Na csak... Nem tudom, ki mondta, de ő azt mondá, hogy a régi görögöknek volt eg­y királyuk, kit Aretesznek hívtak, ennek ped­i­g volt egy Medea nevezetű leánya, ki mesterségünket nagyon jól értette, mert ez fe­d a hegyeken, az erdők rengetegeiben, lent a réteken, a völgyek mélyében a termő füvekből és virá­gokból nagyon jó orvosságot és varázsitalt tudott főzni. — Abban igaza van kedves nénikém, hogy a régi időkben is voltak javasasszonyok, varázslók, kik füvekből kotyvasztottak va­lami kimondhatatlan szert, és akiknek pél­dáját a mai nap maga is követi, de ez a mai, kor modern orvosi tudományával szemben meg nem állhatja helyét. — Nem-e ? Hát mi, akik az egyke­rendszer igaz Ki­vei vagyunk, nem elég jól csináljuk dolgainkat ? Mindig újabb meg újabb metódus szerint. — Bizony, bizony, nénikém, a maguk mestersége nagyon is csúnya, gonosz mes­terség ! — He-he-he ! Na — maga igazán nagy­szerű. Ez semmi sem ! Az asszony nem csak arra való, hogy a gyermekek tönkre tegyék. Nem mondom, hogy ne legyen egy gyerek a háznál, de több aztán az egész világért se legyem . Mondja csak nénikém, mit gondolna arról a kertészről, akinek a kertjében szép, erős, egészséges fák állnának, melyek telve­ volnának virágokkal, de a kertész a fák vi­rágzása után a fákról a gyümölcsöt leszedné, csak egyet hagyna minden fán. Erre az egy meghagyott gyümölcsre ugyan nagy gondot fordítana, de jönne egy bogár, amelyik a még kifejletlen gyümölcs szárára petét rakna, mitől az megromlik és mielőtt még élvezhe­tővé, vagy pedig használhatóvá válna, le­esne és elrothadna. — Nem hiszem, hogy volna ilyen ker­tész, de ha igen, akkor a bolondok házába kellene őt zárni. — Hát mit tenne ezekkel a fákkal, ha a kertésznek e szokatlan munkája folytán megromlanának és soha többé gyümölcsöt nem hoznának ? — Mit ? Kivágni és tűzre vele ! — Látja nénikém, most a saját feje fölött tört pálcát, mert maguk azok az ok­talan kertészek, kik az egykerendszert elő­mozdítják. A megromlott gyümölcsfák pe­dig, amelyeket tűzre ítélt, hasonlatosak az anyákhoz, akik keze ügyébe kerülnek. — Na, na, csak ne oly hangosan, mert még valaki meghallhatná, amit nem szeret­nék, mert bevallom, ez egy nagyon jó ke­reset. De ni-ni! Ki az, aki ott kint az ud­varon sétál ? Talán rokonuk ? Kár a szép teremtésért, hogy sánta. — Nem sánta az ! Egészséges annak minden porcikája. A lábán tyúkszem van. Ez fáj neki. Biztosan valami időváltozást érez. — Hi-hi-hi! Tyúkszem ! Na az eredeti­ Most az egy­szer meggyőzőm arról, mit tu­dok és nem fog többé tudásomban kételkedni. Tessék csak a tyúkszemre egy leveli békát kötni és addig ott hagyni, míg az gyökeres­tül ki nem esik. Hát a mi múltkori kis bete­günk mit csinál ? Használt-e neki az aján­lott szerem ? — Ha őszinte akarok lenni, akkor meg kell mondanom, hogy orvost hivattam és az­zal gyógykezeltettem picikémet, mert az­­ e­mber egészsége életünk legfőbb java, amit , akik egyedül azok tudnak a szenvedő tár­­s­­alomnak visszaadni, akik azt tanulták — az orvosok. Hányszor és hány embernek szerzik vissza a már-már elveszett életet, de az emberiség általában véve életük meg­­mentőjének rendesen hálátlansággal fizet. — Bizony, bizony, ezt akárhányszor már magamon is tapasztaltam. Az egyszer véleményeink egyeznek. De ni­ni, ott inte­getnek, haza kell mennem. A legközelebb majd Kánya szomszédunk Jóska fiát fogom elküldeni. Az híres legény ! Jósiáshoz nagyon ért. A boszorkányokkal (amit a jegyzőnknek és doktorunknak is elmesélt) nagyon sok ka­landja volt. Mondhatom, nagyon érdekes gyerek, aki csak megismerte, az mind bele­szeretett. — Jó egészséget! Talán mégis csak tenni kellene valamit a hatóságnak a jórészt közismert és — köz­­veszélyes javasasszonyok ellen ! Pálecskó Ágoston. — A testőrkapitány eskütétele. Ma dél­előtt 11 órakor ő felsége Schönbrunnban Fejérváry Géza báró gyalogsági tábornok, a magyar kir. nemesi testőrgárda kapitányának eskütételét fogadta. Az ünnepies aktusnál Montenuovo herceg f­őudvarmester, Hazai báró honvédelmi miniszter, Csekonics András gróf zászlós interveniáltak. Az eskümintát vértessy Géza államtitkár olvasta fel.

Next