Pécsi Napló, 1914. március (23. évfolyam, 49-73. szám)
1914-03-01 / 49. szám
1914. március 1 „Pécsi Napló“ A vesztességek a tartalékalapot igénybe vették, sőt állítólag teljesen ki is merítették. Ez volt a tartalékalap elsőrendű kiadása. „Az államkincstár köteles a tartalékalapot a még vissza nem fizetett kölcsönök egy évi kamatja és törlesztési járadékának magasságában fentartani “.) (Törvény 15. paragrafusának harmadik kikezdése.) A kincstári megtérítések tehát a tartalék harmadik bevételei. Amit elvittek a vesztességek, megtérítette az állam. Bár nem egészen, mert a kamatos kamatokat nem adta vissza, csak a tartaléktőke összegét. Egy csomó kamat a másodrendű bevételekből a tartalékra nézve kétségtelenül elveszett. Mily összegeket fizetett az állam a tartalékba, azt nem tudom, csak arra emlékszem, hogy Wekerle Sándor miniszterelnök , pénzügyminiszter korában bejelentette a képviselőháznak, hogy az államot e címen jelentékeny károsodások érték. Tehát az államot is érték vesztességek, nem csak a tartalékalapot. Ebből az következik, hogy a tartalékalap nem csak egyszer, hanem talán kétszer is, háromszor is elúszott. Olyan eset ez, amely a törvényben nem volt feltételezve. A tartalékalap legnagyobb átlagát meghaladó vesztességek kizárólag az államkincstárt illetik és nem a tartalékot. A tartalék nem veszíthetett többet, mint önmagát. Valahányszor tehát a bank elvitte a tartalékot, az állam mindig felújította. A felújított tartalék újra kezdte pályafutását, megint elkezdett kamatozni, másodrendű bevételt hozni. Ha figyelembe vesszük, hogy felmondások leginkább a törlesztési idő kezdetében voltak, akkor belátjuk, hogy a későbbi években már nem kellett a tartalékot érinteni és az újból növekedésnek indult. Most már a késedelmes fizetések a tartalékalap nézőpontjából nem hátrányosak, sőt a tartalékot határozottan növelték. A múlt évekből elmaradt, de a folyó években befolyt járadékok biztosítják azt, hogy a tartalékot érinteni nem kell; a késedelmesen fizetett járadékok kamatai pedig a tartalékalapnak tiszta hasznai. A törvény 13. paragrafusa első kikezdése ugyanis a következőket rendeli : „A ki a kölcsön kamatját és törlesztési járadékát s a kezelési díját az illető év november havának első napjáig a hitelező pénzintézet pénztárába nem fizeti be, november 1-től, mint az esedékesség napjától évi 5 százalékos késedelmi kamatot köteles fizetni a 15. paragrafus értelmében alakított tartalékalap javára attól az összegtől, amelylyel hátralékban maradt“. Az állam tehát ezen késedelmi kamatok tulajdonjogát a tartalékalapnak adta át és ily módon ezen tekintélyes összegű késedelmi kamatok a tartalékalap negyedrendű bevételeit alkotják. A tartalékalap tehát mióta nem kellett érinteni, kettős uton növekszik. A saját kamatos kamatai fejében egy mértani és a hátralékos járadékok 5 százalékos késedelmi kamatai fejében egy számtani haladvány táplálja és ily módon tíz-tizenkét év alatt a kétszeresére kell növekednie. Megvan tehát a tartalékalap, mert annak meg kell lennie, csak a az kérdés, hogy hol van ? E kérdést firtatni nem tartom hivatásosnak. A kölcsön letörjesztése után a kölcsönvevőnek ,a tartalékalapból az az összeg, amlyet érte a kölcsön felvételkor a pénzintézet befizetett, a gyümölcsöző elhelyezésből eredő kamataival együtt, neki kiadandó. Ebből a kijárandóságból levonandó az az összeg, melyet az államkincstár a tartalékalapnak előlegezett. A kincstár tehát csak a tőkét fogja visszakérni abból a pénzből, mit a tartaléknak adott, a tartalék jövedelmeiből eredt értéknövekedésre azonban igényt nem tart. Így következik be azután az az eset, hogy a kincstár sem vesztt, mert a tartaléknak évekkel előbb adott pénzt visszakapja. Bár kamat nélkül, de kamathoz nem is formálhat jogot, mert azt a törvényhozás, már 1896-ban a kölcsön vevőknek adta tulajdonául. A kölcsönvevők pedig a duplára megnövekedett tartalékból szintén visszakapják levont részüket, vagy annak legalább is nagyobb részét, de szintén kamat nélkül. Ha veszteségek nem lettek volna, úgy a tartalékba fizetett pénzünk bizonyára megháromszorosodot volna. A betett tőke ugyanis az egység. Ennek húsz évi 4 százalékos kamatos kamatja mintegy 130 — 140 percent, az 5 százalékos késedelmi kamatok pedig a tartalékalap 60—70 percentjére összegyűltek volna. Ha azonban a kincstár a tartalék maximális átlagát túlhaladó hozzájárulásokat teljesített s ezt a tartalékalap 100 percentjét meghaladó többletet is visszaakarná a tartalékból, akkor a gazdáknak nem maradna semmi. Nézetem szerint csakis ez a kérdés képezheti méltányosság vagy bírói eljárás tárgyát, a többi nem, mert hiszen olyan nagyon egyszerű, világos és átlátszó. Gusztáv Ágost: A Bethánia háza. Pécs, február 28. A magyar evangéliumi egyházban, sőt annak keretein kívül is mindjobban ismertté lesz a Bethánia egylet neve. Ez az egylet, mely a gyakorlati keresztyén élet felvirágoztatására és a keresztyén könyörülő szeretet munkáinak igazán krisztusi szellemben végzésére alakult, mindjobban megbizonyítja, hogy a „Krisztusért és az egyházért“ jelszóval végzett munkájával milyen nagy tényezője a magyar evangéliumi egyházak felvirágoztatásáért folyó munkának. Gyakorlati keresztyénség ! Ez a Bethánia egylet célja. Ezt sürgeti, ezt munkálja tiszta evangéliumi alapon. Vájjon nem erre van-e szüksége korunk társadalmának is, nem ezt éhezik-szomjahozzák-e a lelkek ? A praktikus életben megnyilatkozó szeretet, a lélek igazi csendjét és békességét és azt a boldogságot, amely már most, már itt lenn a földön, állandóan, a viszonyoktól függetlenül a miénk lehet. Be kell vallanunk, hogy a templomok és a gyakorlati élet között valami áthidalandó űr tátong s ez az oka, hogy a legtöbb ember keresztyénsége csak teória, amelynek a praktikus életre vajmi kevés hatása van. A templom és a gyakorlati élet közötti űrt hidalja át a Bethánia egylet, midőn a lelkeket egybegyűjti, külön-külön szükségeik szerint a gyermekektől kezdve az öregekig és megtanítja őket a praktikus keresztyén életre, megtanítja azáltal, hogy miként világíthat a Krisztus evangéliumának megtartásával ki-ki a maga helyén s hogyan lehet egyházának olyan buzgó tagja, kinek keresztyénsége nem merül ki bizonyos vallásos szokások betöltésében, hanem annak áldásait az igazi segítő szeretetben érezteti személyválogatás nélkül az őt környező emberekkel. A Bethánia egylet a nálunk is ismert szeretetvendégségek, vallásos estélyek, bibliaórák, keresztyén szövetségek és vasárnapi bibliai iskolák tartása, valamint a keresztyén irodalom művelése által végzi misszióját s ki akarja terjeszteni azt a protestáns társadalom minden rétegére, hogy a gyakorlati keresztyénség áldásait hadd tapasztalják meg fenn és alant a tisztán theoretikus és így csak társadalombontó válaszfalakat emelő u. n. keresztyénséggel szemben. Ez a Bethánia egylet, mely közelebbről a pécsi reform, egyházban is széleskörű, áldásos egyháztársadalmi munkát végez és ez által, közelebbről a pécsi ref. egyház felvirágoztatásáért folyó munkának is nagy megosztója. — Budapesten, az ország szivében központi missziós házat akar építeni a magyar keresztyénség adományaiból, hogy még nagyobb erővel folytathassa misszióját, a gyakorlati keresztyénség felvirágoztatásának szent munkáját. — A belügyminiszter megadta már a gyűjtésre az engedélyt s az az országban már biztató eredménnyel folyik. Találjanak Pécsett is szives fogadtartásra azok, kik a gyűjtés nehéz munkájára vállalkoztak, — járuljanak szeretet adományaikkal a szent cél eléréséhez mindazok, kik a Bethánia pécsi munkájából is megláthatták, hogy ez egyesület igazán méltó a hathatós támogatásra. Nyári Pál: Angol adomák. Fordította: Vajda B. Különös interview. Valaki dicsekedett egyszer barátainak, hogy őt megszólította a király. Azon kérdésre, hogy hát mit mondott neki a király, azt válaszolta, hogy csak annyit mondott: „Menj el az útból.“ Scot János. Egy okvetetlenkedő fiatalember, aki a tudós Scottal átellenben ült az asztalnál, azt kérdezte tőle, hogy mi különbség van közötte és a szamár között ? „Csupán az asztal szélessége.“ Válaszolta Scot. Halotti beszéd. Mulatságos tévedés történt minap egy temetésen. A pap a gyászbeszéd azon részéig jutott, melyben az elhunyt testvérről kellett volna megemlékeznie, de nem tudta, hogy a halott férfi volt-e vagy nő; megkérdezte tehát egyik gyászolót, aki legközelebb volt hozzá és a kérdezett ártatlanul úgy válaszolt , hogy a megboldogult se nővére, se fivére, hanem csak ismerőse volt. • A házasági jog. Egy leányt szülei arra kényszerítettek, hogy egy vén emberhez menjen férjhez, akit gyűlölt. Mikor a pap az esküvői szertartás alatt azt kérdezte a leánytól, hogy akarja-e házastársul vőlegényét, egészen egyszerűen igy szólt: „Oh nem, azonban ezt eddig senki se kérdezte tőlem.“ A pincérleány neve. Egyszer egy pincérleány gyónni szándékozván, mikor a pap azt kérdezte tőle, hogy hívják így felelt: Hogyan kérdezheti azt tisztelendő uram, mikor mindennap jön hozzánk és egy este tízszer is rám kiált: „Annus, még egy nagy pohárral.“ A tudás mutogatás. Egy fiatalember ép hazaérkezvén az egyetemről, mutogatni kívánta szüleinek, hogy mennyire haladt a tudományban. „Papa megtanul am logikusan vitatkozni.“ „Mi az?“ szólt az apa. ,,Ha látod papa, az asztalon egy pár szárnyas van, s én bebizonyítom, hogy az nem kettő, hanem három.“ „Hogyhogy ?“ „Hát nézd cak: az egyik egy és amaz meg kettő ; egy és kettő annyi mint a három.“ „Helyes,“ szólt az atyja, a fiam valóságos boszorkánymester. Hanem feleség vedd ki csak az egyik szárnyast, majd én megeszem a másikat. Tóni fiunk pedig a harmadikat kapja a logikájáért. Vallásos aggályok megszűnése. Vitry tábornagy előtt egy zsidó küldöttség óhajtván tisztelegni, a tábornok nem akarta először fogadni őket, mert — mint ő mondá — „Nem tudok borzadály nélkül rájuk nézni, mivel elárulták az Üdvözítőt.“ De értesülvén, hogy a küldöttség 400 aranyat hozott neki ajándékba: „Csak bocsássátok be őket felette, hiszen szegények, mikor elárulták az Üdvözítőt, ők nem ismerték őt.“ Korai felkelés. Egy apa pirongatta fiát, mivel későn kelt fel és buzdításul azt mondotta, hogy valaki korán felkelvén aranyat lelt. „Meglehet, felelt a fiú, de aki elvesztette, még korábban felkelt, mint az, aki megtalálta.“ Mentség. Egyszer egy utcakövező agyonütött egy kutyát, mert megharapta a lábát. A kutya tulajdonosa dühösen kártérítést kért és beperelte a kövezőt. A rendőrkapitány kérdezvén tőle, hogy miért a kapa élével és miért nem a nyelével ütött a kutyára, akként válaszolt, hogy „Igen úgy tettem volna, ha a kutya engem a farkával és nem a fogaival bántott volna.“ 3