Pécsi Napló, 1914. március (23. évfolyam, 49-73. szám)

1914-03-01 / 49. szám

1914. március 1 „Pécsi Napló“ A vesztességek a tartalékalapot igénybe vet­ték, sőt állítólag teljesen ki is merítették. Ez volt a tartalékalap elsőrendű kiadása. „Az államkincstár köteles a tartalékala­pot a még vissza nem fizetett kölcsönök egy évi kamatja és törlesztési járadékának ma­gasságában fentartani “.) (Törvény 15. para­grafusának harmadik ki­kezdése.) A kincstári megtérítések tehát a tarta­lék harmadik bevételei. Amit elvittek a vesztességek, megtérítette az állam. Bár nem egészen, mert a kamatos kamatokat nem adta vissza, csak a tartaléktőke összegét. Egy cso­mó kamat a másodrendű bevételekből a tartalékra nézve kétségtelenül elveszett. Mily összegeket fizetett az állam a tartalékba, azt nem tudom, csak arra emlékszem, hogy We­­kerle Sándor miniszterelnök , pénzügymi­niszter korában bejelentette a képviselőház­nak, hogy az államot e címen jelentékeny károsodások érték. Tehát az államot is érték vesztességek, nem csak a tartalékalapot. Eb­ből az következik, hogy a tartalékalap nem csak egyszer, hanem talán kétszer is, három­szor is elúszott. Olyan eset ez, amely a tör­vényben nem volt feltételezve. A tartalék­­alap legnagyobb átlagát meghaladó vesztes­ségek kizárólag az államkincstárt illetik és nem a tartalékot. A tartalék nem veszíthetett többet, mint önmagát. Valahányszor tehát a bank elvitte a t­arta­­lékot, az állam mindig felújította. A felújított tartalék újra kezdte pályafutását, megint elkezdett kamatozni, másodrendű bevételt hozni. Ha figyelembe vesszük, hogy felmon­dások leginkább a törlesztési idő kezdetében voltak, akkor belátjuk, hogy a későbbi évek­ben már nem kellett a tartalékot érinteni és az újból növekedésnek indult. Most már a késedelmes fizetések a tarta­lékalap nézőpontjából nem hátrányosak, sőt a tartalékot határozottan növelték. A múlt évekből elmaradt, de a folyó években befolyt járadékok biztosítják azt, hogy a tartalékot érinteni nem kell; a késedelmesen fizetett járadékok kamatai pedig a tartalékalapnak tiszta hasznai. A törvény 13. paragrafusa első kikezdése ugyanis a következőket ren­deli : „A ki a kölcsön kamatját és törlesz­tési járadékát s a kezelési díját az illető év november havának első napjáig a hitelező pénzintézet pénztárába nem fizeti be, novem­ber 1-től, mint az esedékesség napjától évi 5 százalékos késedelmi kamatot köteles fi­zetni a 15. paragrafus értelmében alakított tartalékalap javára attól az összegtől, amely­­lyel hátralékban maradt“. Az állam tehát ezen késedelmi kamatok tulajdonjogát a tartalékalapnak adta át és ily módon ezen tekintélyes összegű késedelmi kamatok a tartalékalap negyedrendű bevételeit alkotják. A tartalékalap tehát mióta nem kellett érinteni, kettős uton növekszik. A saját kamatos­ kamatai fejében egy mértani és a hátralékos járadékok 5 százalékos késedelmi kamatai fejében egy számtani haladvány táplálja és ily módon tíz-tizenkét év alatt a kétszeresére kell növekednie. Meg­van tehát a tartalékalap, mert annak meg kell lennie, csak a az kérdés, hogy hol van ? E kérdést firtatni nem tartom hiva­tásosnak. A kölcsön letörjesztése után a kölcsön­­vevőnek ,a tartalékalapból az az összeg, am­­lyet érte a kölcsön felvételkor a pénzintézet befizetett, a gyümölcsöző elhelyezésből eredő kamataival együtt, neki kiadandó­. Ebből a kijárandóságból levonandó az az összeg, melyet az államkincstár a tartalékalapnak előlegezett. A kincstár tehát csak a tőkét fogja visszakérni abból a pénzből, mit a tar­taléknak adott, a tartalék jövedelmeiből eredt értéknövekedésre azonban igényt nem tart. Így következik be azután az az eset, hogy a kincstár sem vesztt, mert a tartalék­nak évekkel előbb adott pénzt visszakapja. Bár kamat nélkül, de kamathoz nem is for­málhat jogot, mert azt a törvényhozás, már 1896-ban a kölcsön vevőknek adta tulajdo­nául. A kölcsön­vevők pedig a duplára meg­növekedett tartalékból szintén visszakapják levont részüket, vagy annak legalább is nagyobb részét, de szintén kamat nélkül. Ha veszteségek nem lettek volna, úgy a tartalékba fizetett pénzünk bizonyára megháromszorosodot volna. A betett tőke ugyanis az egység. Ennek húsz évi 4 százalékos kamatos­ kamatja mint­egy 130 — 140 percent, az 5 százalékos kése­delmi kamatok pedig a tartalékalap 60—70 percentjére összegyűltek volna. Ha azonban a kincstár a tartalék maxi­mális átlagát túlhaladó hozzájárulásokat tel­jesített s ezt a tartalékalap 100 percentjét meghaladó többletet is visszaakarná a tarta­lékból, akkor a gazdáknak nem maradna semmi. Nézetem szerint csakis ez a kérdés képezheti méltányosság vagy bírói eljárás tárgyát, a többi nem, mert hiszen olyan na­gyon egyszerű, világos és átlátszó. Gusztáv Ágost: A Bethánia háza. Pécs, február 28. A magyar evangéliumi egyházban, sőt annak keretein kívül is mindjobban ismertté lesz a Bethánia egylet neve. Ez az egylet, mely a gyakorlati keresz­tyén élet felvirágoztatására és a keresztyén könyörülő szeretet munkáinak igazán krisz­tusi szellemben végzésére alakult, mindjob­ban megbizonyítja, hogy a „Krisztusért és az egyházért“ jelszóval végzett munkájával milyen nagy tényezője a magyar evangéliumi egyházak felvirágoztatásáért folyó munkának. Gyakorlati keresztyénség ! Ez a Bethánia egylet célja. Ezt sürgeti, ezt munkálja tiszta evan­géliumi alapon. Vájjon nem erre van-e szüksége korunk társadalmának is, nem ezt éhezik-szomja­­hozzák-e a lelkek ? A praktikus életben megnyilatkozó szeretet, a lélek igazi csendjét és békességét és azt a boldogságot, amely már most, már itt lenn a földön, állandóan, a viszonyoktól függetlenül a miénk lehet. Be kell vallanunk, hogy a templomok és a gyakorlati élet között valami áthidalandó űr tátong s ez az oka, hogy a legtöbb ember keresztyénsége csak teória, amelynek a prak­tikus életre vajmi kevés hatása van. A tem­plom és a gyakorlati élet közötti űrt hidalja át a Bethánia egylet, midőn a lelkeket egybegyűjti, külön-külön szükségeik szerint a gyermekektől kezdve az öregekig és meg­tanítja őket a praktikus keresztyén életre, megtanítja azáltal, hogy miként világíthat a Krisztus evangéliumának megtartásával ki-ki a maga helyén s hogyan lehet egyhá­zának olyan buzgó tagja, kinek keresztyén­sége nem merül ki bizonyos vallásos szoká­sok betöltésében, hanem annak áldásait az igazi segítő szeretetben érezteti személy­válogatás nélkül az őt környező emberekkel. A Bethánia egylet a nálunk is ismert szeretetvendégségek, vallásos estélyek, bib­lia­órák, keresztyén szövetségek és vasárnapi bibliai iskolák tartása, valamint a keresztyén irodalom művelése által végzi misszióját s ki akarja terjeszteni azt a protestáns társa­dalom minden rétegére, hogy a gyakorlati keresztyénség áldásait hadd tapasztalják meg fenn és alant a tisztán theoretikus és így csak társadalombontó válaszfalakat emelő u. n. keresztyénséggel szemben. Ez a Bethánia egylet, mely közelebbről a pécsi reform, egyházban is széleskörű, áldásos egyháztársadalmi munkát végez és ez által, közelebbről a pécsi ref. egyház fel­virágoztatásáért folyó munkának is nagy megosztója. — Budapesten, az ország szi­vében központi missziós házat akar építeni a magyar keresztyénség adományaiból, hogy még nagyobb erővel folytathassa misszióját, a gyakorlati keresztyénség felvirágoztatásá­nak szent munkáját. — A belügyminiszter megadta már a gyűjtésre az engedélyt s az az országban már biztató eredménnyel folyik. Találjanak Pécsett is szives fogad­tar­tásra azok, kik a gyűjtés nehéz munkájára vállalkoztak, — járuljanak szeretet adomá­nyaikkal a szent cél eléréséhez mindazok, kik a Bethánia pécsi munkájából is meglát­hatták, hogy ez egyesület igazán méltó a hathatós támogatásra. Nyári Pál: Angol adomák. Fordította: Vajda B. Különös interview. Valaki dicsekedett egyszer barátainak, hogy őt megszólította a­­ király. Azon kérdésre, hogy hát mit mondott neki a király, azt válaszolta, hogy csak annyit mondott: „Menj el az útból.“ Scot János. Egy okvetetlenkedő fiatal­ember, aki a tudós Scottal átellenben ült az asztalnál, azt kérdezte tőle, hogy mi különbség van közötte és a szamár között ? „Csupán az asztal szélessége.“ Válaszolta Scot. Halotti beszéd. Mulatságos tévedés történt minap egy temetésen. A pap a gyászbeszéd azon részéig jutott, melyben az elhunyt testvérről kellett volna megemlékeznie, de nem tudta, hogy a halott férfi volt-e vagy nő; megkérdezte tehát egyik gyászolót, aki legközelebb volt hozzá és a kérdezett ártatlanul úgy vála­szolt , hogy a megboldogult se nővére, se fivére, hanem csak­­ ismerőse volt. • A házas­ági jog. Egy leányt szülei arra kényszerítettek, hogy egy vén emberhez menjen férjhez, akit gyűlölt. Mikor a pap az esküvői szertartás alatt azt kérdezte a leánytól, hogy akarja-e házastársul vőlegényét, egészen egyszerűen igy szólt: „Oh nem, azonban ezt eddig senki se kérdezte tőlem.“ A pincérleány neve. Egyszer egy pincérleány gyónni szán­dékozván, mikor a pap azt kérdezte tőle, hogy hívják így felelt: Hogyan kérdezheti azt tisztelendő uram, mikor mindennap jön hozzánk és egy este tízszer is rám kiált: „Annus, még egy nagy pohárral.“ A tudás mutogatá­s. Egy fiatalember ép hazaérkezvén az egyetemről, mutogatni kívánta szüleinek, hogy mennyire haladt a tudományban. „Papa megtanul am logikusan vitatkozni.“ „Mi az?“ szólt az apa. ,,Ha látod papa, az asztalon egy pár szárnyas van, s én bebizonyítom, hogy az nem kettő, hanem három.“ „Hogy­hogy ?“ „Hát nézd c­ak: az egyik egy és amaz meg kettő ; egy és kettő annyi mint a három.“ „Helyes,“ szólt az atyja, a fiam valóságos boszorkánymester. Hanem feleség vedd ki csak az egyik szárnyast, majd én megeszem a másikat. Tóni fiunk pedig a harmadikat kapja a logikájáért. Vallásos aggályok megszűnése. Vitry tábornagy előtt egy zsidó kül­döttség óhajtván tisztelegni, a tábornok nem akarta először fogadni őket, mert — mint ő mondá — „Nem tudok borzadály nélkül rájuk nézni, mivel elárulták az Üdvözítőt.“ De értesülvén, hogy a küldöttség 400 ara­nyat hozott neki ajándékba: „Csak bocsás­sátok be őket felette, hiszen szegények, mikor elárulták az Üdvözítőt, ők nem ismer­ték őt.“ Korai felkelés. Egy apa pirongatta fiát, mivel későn kelt fel és buzdításul azt mondotta, hogy valaki korán felkelvén aranyat lelt. „Meg­lehet, felelt a fiú, de aki elvesztette, még korábban felkelt, mint az, aki megtalálta.“ Mentség. Egyszer egy utcakövező agyonütött egy kutyát, mert megharapta a lábát. A kutya tulajdonosa dühösen kártérítést kért és be­perelte a kövezőt.­­ A rendőrkapitány kér­dezvén tőle, hogy miért a kapa élével és miért nem a nyelével ütött a kutyára, akként válaszolt, hogy „Igen úgy tettem volna, ha a kutya engem a farkával és nem a fogaival bántott volna.“ 3

Next