Pécsi Napló, 1915. december (24. évfolyam, 274-298. szám)

1915-12-01 / 274. szám

sültjeivé váltak. A nemzet örök hálája, örök tisztelete lesz az ő osztályrészük, de a meg­emlékezés külső jelein kívül maradandó em­léket emelünk számukra sziveinkben s min­denek fölött azon fényeinkben is, melyekkel róluk s hátramaradottjaikról gondoskodunk. Kérem császári és királyi fenségedet, hogy a magyar országgyűlés képviselőházának ezen üzenetét és üdvözletét az összes haderő tagjainak tudomására hozatni kegyeskedjék. Ezenkívül táviratot küldött a Ház Jenő főhercegnek, a német birodalmi gyűlésnek, a török képviselőháznak és a bolgár szobranyónak. A főrendiház ülése. A főrendiház ülését báró Jósika Samu elnök ma délután négy órakor nyitotta meg. Megnyitó beszédében hódolattal emlékezett meg szeretett királyunkról, elismeréssel adó­zott hős hadseregeinkről és szeretett szövet­ségeseinkről, különösen Bulgáriáról, melyet mint új határszomszédot üdvözölt. A királyi kézirat felolvasása és az elnöki előterjesztések után az ülést bezárta. Legközelebbi ülés december 6-án lesz. Közben a bizottságok üléseznek. Háborús jegyzetek. Milyen különös az élet nyájas és un tang- i lied felebarátom, milyen különös, tegnap még a villanyfényes Király utcában sétál­tam kardcsörtetett, hetykén félrevágott sap­kával, könnyű lakkcipőben és élesre vasalt nadrágban, ma pedig­ — egy korai orosz al­konya­ton — méteres hóban gázolok félkilós szöges, patkós bakkancsaimmal, tegnap még diákosan dobogó szívvel vártam a sarkon egy szőke kisleányt, ma pedig hiúz szemmel meredek bele a sötétbe, az ellenség felé s egy ragadozó éhségével várom, hogy jöjje­nek, jöjjenek. •a különös az élet és mégis milyen szép, mégis milyen gyönyörű. Szer­­­retnék szinte felujjongani a boldogságtól, az örömtől, Istenem, de jó élni, fiatalnak, erős­nek, egészségesnek lenni, veszélyekkel szem­beszállni, birkózni téllel, faggyal, ellenség­gel, Istenem de jó diadalmasnak lenni ! Gyűlölöm s megvetem a puha, férfiatlan életet, izgatja fantáziámat a veszély, élni, harcolni s diadalmaskodni akarok, ujjongó szivüvé, harsányalakuvá tesz a küzdés mi­ntora, hisz a küzdelem maga az élet, maga a fiatalság, maga az erő s én úgy szeretek élni, fiatalnak, erősnek lenni. Pirosra csípi arcomat a fagyos téli szél, de én mit sem érzek a tél hidegéből, fiatalos szívvel, csil­logó szemmel ünneplem az életet s mialatt lassan, sejtelmesen leereszkedik a végtelen, havas síkságra az ibolyaszinü alkonyat, szi­vem majd kicsordul a gyönyörűségtől s bol­dog vagyok, mert fiatal vagyok, mert erős vagyok... Szilaj kedvvel, a lepke után sza­ladó gyermek gondatlanságával szeretném elkapkodni a sötét estében mellettem alatto­mosan elszisszenő golyókat, s nem is akarom tudni, rá sem akarok gondolni, hogy egy piszkos orosz paraszt által orvul kilőtt acél­­darab diadalmaskodhatik felettem és meg­foszthat énemtől... eh, ma még élek, ma még fiatal vagyok, ma még daloló szívvel nézek a nagyvilágba, ma még a tied vagyok küzdelmes, diadalmas Élet... Hull, hull a hó, napok óta nehéz, ólom­szürke felhők borították az eget és a föld, a fekete, csupasz, sáros föld, egy szerelmes asszony odaadásával várta, hogy felfrissül­jön, újra szülessen a komor felhőlovagok ölelése nyomán... S ma reggel előbb alá­zatosan, szelíden, utóbb büszkén, dacosan elkezdtek hullani az égi pihék és most hull, hull a hó, millió és millió pihe táncol ég és föld között, kavarognak, kacérkodnak, ját­­­szanak s csodálatos meséket duruzsolnak fülünkbe, egy gyönyörű világról, hol minden ragyog, minden csillog, hol nem ismerik a földi szennyet, piszkot s hol minden olyan különös, földi embernek olyan érthetetlen... Fehérség ,támad a hópihék játéka nyomán, fehérség, mely eltakar szemeink elől minden rutát, perverzet, fehérség, mely újra em­berré, békés, boldog emberré tesz bennün­ket,— mintha odahaza járnánk, hull, hull a hó s barátságosan világit ki a tűzhely parazsa a havas utcára... Csendesen duru­zsolva regélnek a hópelyhek otthon hagyott szeretteinkről, barátságos kandallókról, me­lyekben hasábfák pattognak, hallgatjuk, hall­gatjuk a hópelyhek tündérregéjét, vájjon elérjük-e valaha az annyira várt, annyira sóvárgott tündérvilágot, vájjon beteljese­dik-e miről a hópelyhek regélnek,­ vájjon megvalósul-e valaha a tündérálom ? S a hó csak hull, hull, pajkosan kergetőznek egy­mással a pihék, játszanak, kacagnak, tré­fálkoznak egymással s aztán szerelmesen simulnak oda az anyaföldhöz, melódiák, bűbájos, emberi fülnek alig hallható melódiák zsonganak a levegőben...,­­ de irigyellek, ó, be szeretlek benneteket, ti rövid életű, ti kecses hópelyhek, kik születtek és meghal­tok, kik táncolva járjátok végig rövid uta­tokat, irigyellek és szeretlek benneteket, mert nem ebből a világból valók vagytok s mert széppé teszitek életünket, elaltatjátok sziveinket. Milyen fehér most a világ, milyen fe­hér... Fehérek az erdők, fehérek a mezők s mint a porozott hajú rokokó dámák, úgy hajlonganak a gyengédtelen északi szélben a hóporral belepett nyírfák... Sejtelmes ködök ereszkednek le havas rétekre, me­zőkre, minden olyan különös, olyan titok­zatos, mintha valami mesevilágban járnánk, csitt, csendesen járj, halkan szólj, fel ne ébreszd az alvó Csipke Rózsikét, talán már nincs messze, talán már itt van valahol a mesebeli tündérkirályfi, ki csókot lehel a homlokára, s akkor majd piros rózsa nyilik a havon, tündén muzsikát dudol a szellő s táncra kerekednek a komoly fenyvesek... Minden olyan sejtelmes, minden olyan való­színűtlen, minden olyan elmosódott, ibolya­szinü az ég alja s megfájdul az ember szive ettől a túlvilági, ettől az átszellemült fehér világtól... Tél, orosz tél, melyről kisgye­rek korunkban Sztrogoff Mihály csodálatos kalandjait olvasván, annyit ábrándoztunk, meghódolok előtted, átértem, megérzem cso­dálatos szépségedet, lélegzetvisszafojtva gyö­nyörködöm a havas erdők miszti klímában, valami fájdalmas gyönyörrel lesem a csen­desen belopódzó alkony játékát a végtelen fehérségen s belemarkol a szivembe valami névtelen, megnevezhetetlen fájdalom... -Né­mán, alattomosan birkóznak egymással a fény és az árny, violaszinü csikók vibrálnak a havon, zugnak-bugnak a fenyvesek, várjon miről regélnek, avagy micsoda fájdalmas titkuk lehet nekik... Vagy talán a tavaszt, a madárdaltól hangos, virágos ruhájú, ka­cagó kedvű tavaszt álmodják vissza? Zug­nak-bugnak­ a fenyvesek, vastagon, buján ül ágaikon a hó, mint szép asszony dekolltált vállán a prém — szinte úgy érzi az ember, talán nincs is civilizáció, talán nincs is kul­túra, csak zugó-bugó fenyvesek, hóval be­lepett hegyoldalak, s hó, fehér csillogó­­villogó hó van... Mintha teljesen egyedül állnának ebben a nagy fehérségben és most kellene mindent megteremteni... Fehér vi­lág, havas világ, imádlak, szép vagy...N. J. „Pécsi Napló" december 1 Tisztjeink.­ ­ A hadügyminisztérium sajtóosztályától. — A cseszniki-i véres ütközetben egyes harcoló Csoportunknak orosz túlerő rendkívül heves támadásait kellett feltartóztatni. Kime­­ríthetetlennek látszó tartalékokból új és is­mét új tömegek rohantak ellenünk és e tö­megek felett a rendkívül kedvezően elhelye­zett orosz tüzérség megsemmisítő srapnel­­tüzet zúdított ránk. Ezredeink rettenetes vesz­teségeik dacára is órák hosszáig rendületle­nül kitartottak helyükön. Az ott harcoló két hadosztályunknak különösen a balszárnyát támadta az orosz folyton megújuló hatalmas rohamaival, úgy hogy itteni haderőnknek­ egyes részei kénytelenek voltak helyüket las­sanként elhagyni. Ez időben a fenyegetett balszárny mö­gött tartózkodott a szomszéd hadosztály fő­nöke, Heller Farkas vezérkari alezredes. Fel­ismerve a pillanat veszedelmességét, a hát­ráló legénység élére pattan, elszánt magatar­tásával hamarosan észretéríti az embereket és azok magukat összeszedve, az ellenséges tüzérség pusztító kereszttüze dacára, újból a régi állásukba törnek előre. Ez az előretörés oly heves és oly magával ragadó volt, hogy a hadosztály szomszédos részei is új bátor­ságot és bizalmat merítve, együtt rohannak az áradattal dörgő „Hurráh“ kiáltások és Ő Felsége éltetése közben vaserővel veri ki a hadosztály az elképedt elle­nséget túlereje dacára, úgy hogy az véres fővel menekül. Nagy lélekjelenlétre való hőstettéért Heller alezredes a hadidiszítményes 3. oszt. vas­korona rendet nyerte jutalmul. А ‡---- előtti harcokban a telefon­összeköttetés a hadsereg­parancsnokság és az egyik elől küzdő hadosztály között meg­szakadt, mely­ekből egy fontos parancsot nem lehetett továbbítani. Az a veszély fenye­gette tehát a hadosztályt, hogy az általános helyzetről nem lévén kellően tájékozva és a hadseregparancsnokság új rendeleteit nem ismerve, nagyon előre tör a felette erdős és kevésbbé áttekinthető terepen. Frank Lajos vezérkari százados ez okból parancsot kap, hogy a hadosztálylyal minden áron létesítsen kapcsolatot és vigye meg neki azt a paran­csot, hogy az új védelmi vonalon ássák be magukat. Egy szakasz gyalogost adnak mel­léje. Ezzel indul este a hadosztály felkere­sésére. Habár a sötétség beálltával a tájéko­zódás nehéz volt az erdős vidéken, mégis sikerül a nevezett századosnak az összeköt­tetést helyreállítani. E közben rájött, hogy a hadosztály már jelentékenyen messzebbre haladt volt előre, mint a hadseregparancs­nokság akarta és hogy ez a körülmény az általános helyzetre nemhogy káros, hanem előnyös befolyással lehet. Súlyos felelősségé­nek teljes tudatában arra határozza tehát magát, hogy az előbbi parancsot nem is adja át, hanem inkább azt köti a hadosztály pa­rancsnokság lelkére, hogy csak maradjon meg nyugodtan az elért állásban. Másnap valóban nagy jelentőségűnek bizonyult ez az előretoltság a harc további alakulására nézve. Frank százados ezért, hogy a felelősséget magára vállalta, legfelsőbb elismerésben ré­szesült és a katonai érdemkereszt szalagján viselendő bronz katonai érdemérmet kapta. Csapataink pompás támadó szellemé­nek számtalan bizonyítéka közül különösen említésreméltó a Jenő főherceg nevét viselő 41. számú gyalogezred 10. századának hős­tette. Az ezred a varancsei ütközetben Vitéz ezredparancsnokának — a későbbi harcok­ban halálosan megsebesült — May­erhoffe­r ezredesnek vezénylete alatt oly rettenthe­­tetlenül és ellenállhatatlanul nyomult előre, hogy az ellenségnek valóságos rémületévé lett. Legelői a 10. század rohant Rudolf fő­hadnaggyal és Rottenberg hadnaggyal az élén. Ezt a rohamot a század nagy vakmerő­séggel vitte véghez és egyetlen egy lövéssel sem készítette azt elő. A túlerőben lévő ellen­ség puska és gépfegyvertüze dacára sikerül a vitéz századnak egyetlen meglepő neki­futással az ellenség arcvonaláig eljutni. Rö­vid és gyilkos szűronyh­arc után az ellenség egy része futásnak ered, a más­t meg mint­egy százan megadják magukat és foglyul

Next