Pécsi Napló, 1915. december (24. évfolyam, 274-298. szám)
1915-12-01 / 274. szám
sültjeivé váltak. A nemzet örök hálája, örök tisztelete lesz az ő osztályrészük, de a megemlékezés külső jelein kívül maradandó emléket emelünk számukra sziveinkben s mindenek fölött azon fényeinkben is, melyekkel róluk s hátramaradottjaikról gondoskodunk. Kérem császári és királyi fenségedet, hogy a magyar országgyűlés képviselőházának ezen üzenetét és üdvözletét az összes haderő tagjainak tudomására hozatni kegyeskedjék. Ezenkívül táviratot küldött a Ház Jenő főhercegnek, a német birodalmi gyűlésnek, a török képviselőháznak és a bolgár szobranyónak. A főrendiház ülése. A főrendiház ülését báró Jósika Samu elnök ma délután négy órakor nyitotta meg. Megnyitó beszédében hódolattal emlékezett meg szeretett királyunkról, elismeréssel adózott hős hadseregeinkről és szeretett szövetségeseinkről, különösen Bulgáriáról, melyet mint új határszomszédot üdvözölt. A királyi kézirat felolvasása és az elnöki előterjesztések után az ülést bezárta. Legközelebbi ülés december 6-án lesz. Közben a bizottságok üléseznek. Háborús jegyzetek. Milyen különös az élet nyájas és un tang- i lied felebarátom, milyen különös, tegnap még a villanyfényes Király utcában sétáltam kardcsörtetett, hetykén félrevágott sapkával, könnyű lakkcipőben és élesre vasalt nadrágban, ma pedig — egy korai orosz alkonyaton — méteres hóban gázolok félkilós szöges, patkós bakkancsaimmal, tegnap még diákosan dobogó szívvel vártam a sarkon egy szőke kisleányt, ma pedig hiúz szemmel meredek bele a sötétbe, az ellenség felé s egy ragadozó éhségével várom, hogy jöjjenek, jöjjenek. •a különös az élet és mégis milyen szép, mégis milyen gyönyörű. Szerretnék szinte felujjongani a boldogságtól, az örömtől, Istenem, de jó élni, fiatalnak, erősnek, egészségesnek lenni, veszélyekkel szembeszállni, birkózni téllel, faggyal, ellenséggel, Istenem de jó diadalmasnak lenni ! Gyűlölöm s megvetem a puha, férfiatlan életet, izgatja fantáziámat a veszély, élni, harcolni s diadalmaskodni akarok, ujjongó szivüvé, harsányalakuvá tesz a küzdés mintora, hisz a küzdelem maga az élet, maga a fiatalság, maga az erő s én úgy szeretek élni, fiatalnak, erősnek lenni. Pirosra csípi arcomat a fagyos téli szél, de én mit sem érzek a tél hidegéből, fiatalos szívvel, csillogó szemmel ünneplem az életet s mialatt lassan, sejtelmesen leereszkedik a végtelen, havas síkságra az ibolyaszinü alkonyat, szivem majd kicsordul a gyönyörűségtől s boldog vagyok, mert fiatal vagyok, mert erős vagyok... Szilaj kedvvel, a lepke után szaladó gyermek gondatlanságával szeretném elkapkodni a sötét estében mellettem alattomosan elszisszenő golyókat, s nem is akarom tudni, rá sem akarok gondolni, hogy egy piszkos orosz paraszt által orvul kilőtt acéldarab diadalmaskodhatik felettem és megfoszthat énemtől... eh, ma még élek, ma még fiatal vagyok, ma még daloló szívvel nézek a nagyvilágba, ma még a tied vagyok küzdelmes, diadalmas Élet... Hull, hull a hó, napok óta nehéz, ólomszürke felhők borították az eget és a föld, a fekete, csupasz, sáros föld, egy szerelmes asszony odaadásával várta, hogy felfrissüljön, újra szülessen a komor felhőlovagok ölelése nyomán... S ma reggel előbb alázatosan, szelíden, utóbb büszkén, dacosan elkezdtek hullani az égi pihék és most hull, hull a hó, millió és millió pihe táncol ég és föld között, kavarognak, kacérkodnak, játszanak s csodálatos meséket duruzsolnak fülünkbe, egy gyönyörű világról, hol minden ragyog, minden csillog, hol nem ismerik a földi szennyet, piszkot s hol minden olyan különös, földi embernek olyan érthetetlen... Fehérség ,támad a hópihék játéka nyomán, fehérség, mely eltakar szemeink elől minden rutát, perverzet, fehérség, mely újra emberré, békés, boldog emberré tesz bennünket,— mintha odahaza járnánk, hull, hull a hó s barátságosan világit ki a tűzhely parazsa a havas utcára... Csendesen duruzsolva regélnek a hópelyhek otthon hagyott szeretteinkről, barátságos kandallókról, melyekben hasábfák pattognak, hallgatjuk, hallgatjuk a hópelyhek tündérregéjét, vájjon elérjük-e valaha az annyira várt, annyira sóvárgott tündérvilágot, vájjon beteljesedik-e miről a hópelyhek regélnek, vájjon megvalósul-e valaha a tündérálom ? S a hó csak hull, hull, pajkosan kergetőznek egymással a pihék, játszanak, kacagnak, tréfálkoznak egymással s aztán szerelmesen simulnak oda az anyaföldhöz, melódiák, bűbájos, emberi fülnek alig hallható melódiák zsonganak a levegőben..., de irigyellek, ó, be szeretlek benneteket, ti rövid életű, ti kecses hópelyhek, kik születtek és meghaltok, kik táncolva járjátok végig rövid utatokat, irigyellek és szeretlek benneteket, mert nem ebből a világból valók vagytok s mert széppé teszitek életünket, elaltatjátok sziveinket. Milyen fehér most a világ, milyen fehér... Fehérek az erdők, fehérek a mezők s mint a porozott hajú rokokó dámák, úgy hajlonganak a gyengédtelen északi szélben a hóporral belepett nyírfák... Sejtelmes ködök ereszkednek le havas rétekre, mezőkre, minden olyan különös, olyan titokzatos, mintha valami mesevilágban járnánk, csitt, csendesen járj, halkan szólj, fel ne ébreszd az alvó Csipke Rózsikét, talán már nincs messze, talán már itt van valahol a mesebeli tündérkirályfi, ki csókot lehel a homlokára, s akkor majd piros rózsa nyilik a havon, tündén muzsikát dudol a szellő s táncra kerekednek a komoly fenyvesek... Minden olyan sejtelmes, minden olyan valószínűtlen, minden olyan elmosódott, ibolyaszinü az ég alja s megfájdul az ember szive ettől a túlvilági, ettől az átszellemült fehér világtól... Tél, orosz tél, melyről kisgyerek korunkban Sztrogoff Mihály csodálatos kalandjait olvasván, annyit ábrándoztunk, meghódolok előtted, átértem, megérzem csodálatos szépségedet, lélegzetvisszafojtva gyönyörködöm a havas erdők miszti klímában, valami fájdalmas gyönyörrel lesem a csendesen belopódzó alkony játékát a végtelen fehérségen s belemarkol a szivembe valami névtelen, megnevezhetetlen fájdalom... -Némán, alattomosan birkóznak egymással a fény és az árny, violaszinü csikók vibrálnak a havon, zugnak-bugnak a fenyvesek, várjon miről regélnek, avagy micsoda fájdalmas titkuk lehet nekik... Vagy talán a tavaszt, a madárdaltól hangos, virágos ruhájú, kacagó kedvű tavaszt álmodják vissza? Zugnak-bugnak a fenyvesek, vastagon, buján ül ágaikon a hó, mint szép asszony dekolltált vállán a prém — szinte úgy érzi az ember, talán nincs is civilizáció, talán nincs is kultúra, csak zugó-bugó fenyvesek, hóval belepett hegyoldalak, s hó, fehér csillogóvillogó hó van... Mintha teljesen egyedül állnának ebben a nagy fehérségben és most kellene mindent megteremteni... Fehér világ, havas világ, imádlak, szép vagy...N. J. „Pécsi Napló" december 1 Tisztjeink. A hadügyminisztérium sajtóosztályától. — A cseszniki-i véres ütközetben egyes harcoló Csoportunknak orosz túlerő rendkívül heves támadásait kellett feltartóztatni. Kimeríthetetlennek látszó tartalékokból új és ismét új tömegek rohantak ellenünk és e tömegek felett a rendkívül kedvezően elhelyezett orosz tüzérség megsemmisítő srapneltüzet zúdított ránk. Ezredeink rettenetes veszteségeik dacára is órák hosszáig rendületlenül kitartottak helyükön. Az ott harcoló két hadosztályunknak különösen a balszárnyát támadta az orosz folyton megújuló hatalmas rohamaival, úgy hogy itteni haderőnknek egyes részei kénytelenek voltak helyüket lassanként elhagyni. Ez időben a fenyegetett balszárny mögött tartózkodott a szomszéd hadosztály főnöke, Heller Farkas vezérkari alezredes. Felismerve a pillanat veszedelmességét, a hátráló legénység élére pattan, elszánt magatartásával hamarosan észretéríti az embereket és azok magukat összeszedve, az ellenséges tüzérség pusztító kereszttüze dacára, újból a régi állásukba törnek előre. Ez az előretörés oly heves és oly magával ragadó volt, hogy a hadosztály szomszédos részei is új bátorságot és bizalmat merítve, együtt rohannak az áradattal dörgő „Hurráh“ kiáltások és Ő Felsége éltetése közben vaserővel veri ki a hadosztály az elképedt ellenséget túlereje dacára, úgy hogy az véres fővel menekül. Nagy lélekjelenlétre való hőstettéért Heller alezredes a hadidiszítményes 3. oszt. vaskorona rendet nyerte jutalmul. А ‡---- előtti harcokban a telefonösszeköttetés a hadseregparancsnokság és az egyik elől küzdő hadosztály között megszakadt, melyekből egy fontos parancsot nem lehetett továbbítani. Az a veszély fenyegette tehát a hadosztályt, hogy az általános helyzetről nem lévén kellően tájékozva és a hadseregparancsnokság új rendeleteit nem ismerve, nagyon előre tör a felette erdős és kevésbbé áttekinthető terepen. Frank Lajos vezérkari százados ez okból parancsot kap, hogy a hadosztálylyal minden áron létesítsen kapcsolatot és vigye meg neki azt a parancsot, hogy az új védelmi vonalon ássák be magukat. Egy szakasz gyalogost adnak melléje. Ezzel indul este a hadosztály felkeresésére. Habár a sötétség beálltával a tájékozódás nehéz volt az erdős vidéken, mégis sikerül a nevezett századosnak az összeköttetést helyreállítani. E közben rájött, hogy a hadosztály már jelentékenyen messzebbre haladt volt előre, mint a hadseregparancsnokság akarta és hogy ez a körülmény az általános helyzetre nemhogy káros, hanem előnyös befolyással lehet. Súlyos felelősségének teljes tudatában arra határozza tehát magát, hogy az előbbi parancsot nem is adja át, hanem inkább azt köti a hadosztály parancsnokság lelkére, hogy csak maradjon meg nyugodtan az elért állásban. Másnap valóban nagy jelentőségűnek bizonyult ez az előretoltság a harc további alakulására nézve. Frank százados ezért, hogy a felelősséget magára vállalta, legfelsőbb elismerésben részesült és a katonai érdemkereszt szalagján viselendő bronz katonai érdemérmet kapta. Csapataink pompás támadó szellemének számtalan bizonyítéka közül különösen említésreméltó a Jenő főherceg nevét viselő 41. számú gyalogezred 10. századának hőstette. Az ezred a varancsei ütközetben Vitéz ezredparancsnokának — a későbbi harcokban halálosan megsebesült — Mayerhoffer ezredesnek vezénylete alatt oly rettenthetetlenül és ellenállhatatlanul nyomult előre, hogy az ellenségnek valóságos rémületévé lett. Legelői a 10. század rohant Rudolf főhadnaggyal és Rottenberg hadnaggyal az élén. Ezt a rohamot a század nagy vakmerőséggel vitte véghez és egyetlen egy lövéssel sem készítette azt elő. A túlerőben lévő ellenség puska és gépfegyvertüze dacára sikerül a vitéz századnak egyetlen meglepő nekifutással az ellenség arcvonaláig eljutni. Rövid és gyilkos szűronyharc után az ellenség egy része futásnak ered, a mást meg mintegy százan megadják magukat és foglyul