Pécsi Napló, 1916. január (25. évfolyam, 1-24. szám)

1916-01-13 / 9. szám

­ Ezután Polónyi Géza mondja el inter­pellációját Hötzendorfi Konrád báró vezér­kari főnöknek a Rundsch­auban megjelent nyilatkozatáért, amely a magyar közérzületet sérti és veszélyezteti a nemzeti állam kiépí­tését. Polónyi interpellációjára Tisza István gróf miniszterelnök válaszolt. Nézete szerint a nemzet érdekeit szolgáló erre az interpellációra a mostani idő alkalmatlan, amikor ép úgy alkalmatlan a soldateszkáról beszélni. Ne szaporítsuk mérgező gyanúsításokkal a köz­tünk és Ausztria között amúgy is fennálló ellentéteket. Konrad nyilatkozatában nemze­tiségekről és nem nemzeti felizgatásról beszélt. Háború idején a katonai traditió többet ér a nemzeti érzésnél és teljesen egyéni nézet, ki melyiket tartja előbbre valónak. Ebből a magyar állam elleni tendenciára nem lehet következtetni. A nyilatkozatban veszélyt nem lát. Kéri a válasz tudomásul vételét. Polónyi a miniszterelnök válaszát nem veszi tudomásul. Az elnök felhívására a Ház tudomásul veszi. Szmrecsányi György a megszállott szerb területek közigazgatása miatt interpellál. Ki­fogásolja, hogy a magyarokat háttérbe szo­­rítják. Tisza István miniszterelnök válaszában kijelenti, hogy háború idején ilyen kérdéseknek és ilyen modorban való tárgyalása legalább is meggondolatlanság­­ ígéri, hogy a zászlókérdést rendezik, szerb területen kifogásolt közigaz­gatási bajokat kiküszöbölik és a magyar érdekeknek megfelelő­ helyzetet teremtenek. Ha azonban e feltevéseiben csalódnék, tudni fogja kötelességét. A ház a választ tudomásul veszi. Végül Frey János dr., a pécsváradi vá­lasztókerület képviselője a rézgálic beszerzése végett interpellálja a fölművelésügyi minisz­tert. Ghillányi báró fölmüvelésügyi miniszter megnyugtató válasza után az ülést az elnök berekeszti. Mutatvány a „Jajvonal“-ból. Megemlékeztünk már ma reggel a harc­téren készült sokszorosított alkalmi újság­ról, melyet a pécsi 19-12. szd. szerkesztett és melyből közölj­ük a következő vezető cikket: Előre lépek egy vezércikkel, mint egy vezér, ide a lap élére. Az élen levő tiszt szabályozza a menetet ugyan, de a nótát a következők fújják. Talán rakoncátlanok is lesznek a fiúk, mert a táncolás meg van engedve, csak a kilépés tilos, az „általános harctéri” tisz­tesség keretéből. Lapunk célja : módot és alkalmat nyúj­tani a gyűjtésre, hősi halált halt bajtársaink özvegyei és árvái részére. Amint a karácsonyi szeretetadományok útján otthoni szeretteink megemlékeznek rólunk, úgy illő, hogy mi se feledkezzünk meg azokról, akiknek már nincs, akit hazavárjanak. Sok kis házban karácsony este is hideg marad a tűzhely, az ima könybe fül, a fáj­dalmas seb­ még egyszer fölszakad. Meg­riadva bújik össze az apróságok kis szöszke feje. Szomorúak az ártatlan szemek. Pl. a kis pötyön Pistuka sehogy sem bírja meg­érteni, mert haragszik rá a kis Jézuska, hogy hozzájuk nem jön el, pedig olyan jó volt. Annyi várni és beszélni valója lenne pedig neki vele. Azelőtt úgy imádkoztak anyuká­val, hogy apukát védje meg, most már azt kell mondani az esti imádság végén, legyen könnyű neki az idegen föld, adjon benne örök nyugalmat. Megkérdezné, minek vitte el apukát, hisz annyi katonája van neki, míg nekik csak ez az egy apuka volt. Vár tőle egy szép karácsonyfát, tele sok-sok cu­korral, alatta csizmácskát, puskát, Bözsi­­kének babát, kis báránykát. Bajtársak! Ne engedjük, hogy annyi házban ne legyen öröm, hogy annyi gyer­mekálom összetörjön. Adjuk össze fillérein­ket. Lesz még idő, amikor majd ősz fejjel, rogyott inakkal, a mi kezünk már gyenge lesz a kardforgatáshoz, szemeink a nyugodt, biztos célzáshoz. Lehet még háború, amikor ezek a mostani Pistukák lesznek azok, akik bennünket védenek. Mennyivel bátrabb lesz az a katona, ha azzal a tudattal emel fegy­vert hazájáért, hogy, ha az ő kezéből is ki­hullana az, van, aki családjára gondol, azt segíti, hisz apáik is így tették azt valamikor, 1915-ben. A Halálozás rovatban találjuk a követ­kező megemlékezést: Utolsó üzenet Békeffy főhadnagynak. Meghalt 1915. november 15. Gondolatban elmondta temetésén egy baj­társa 1915. november 16-án. Kedves barátom ! Bocsáss meg, hogy ezen az utolsó uta­don, ahonnan többé már nincs visszatérés, még egyszer megállítalak. Búcsúzni akarok Tőled ! Mindnyájunk nevében, akiknek baj­társa voltál, akiknek szivében utánad úr támadt. Úgy érezzük egy oszloppal keve­sebb és az az oszlop ép mellőlünk való. Igen, mert téged már temetünk, a te harcod már be van fejezve, ém­i ezután jön, az álom. Oda küldjük utolsó üdvözletünket Neked. Kemény szivek, száraz szemek kisérnek bár, koporsódra nem köny, csak göröngy hull, de mintha abban a koppanásban benne volna mindnyájunk szíve, mintha ott bent készülne valami megrepedni utánad. Nem rég még, hosszú harcok után, fára­dalmaid szerető családod körében pihented, bízva mindenben, ámítva egymást, önmag­­gadat, hogy mire meggyógyulsz, úgyis vége lesz a háborúnak. Nem lett. No majd mire ide érsz. Akkor sem lett. No egy-két ütkö­zet, ott meg majd megsegít a jó Isten. Meg­hallgatja kis feleséged, ártatlan gyermeked imáját. Biztos ebben, őket is ezzel biztattad, naponkint írva, várva, a rózsaszínű lapokat. A Tiéd elmaradt, de még ott valahol egy kis családi fészekből röpülnek hozzád a kérő levelek: „Csak nagyon vigyázz magadra." Pedig mi már temetünk. Onnét, abból a­ hősök táborából mosolygasz le reájuk, amely­nek létszáma naponkint mindegyre úgy sza­porodik. Átlőtt kebleden kis gyermeked kócos fejét érzed pihenni, merev karjaid feleséged tartják átölelve... Neked már jó, csak nekünk rossz, akik búcsúzunk Tőled, akik érzik hiányodat. El­keseredésünk bosszút szeretne. De ki ellen ? Hisz minden kioltott élet ott­aub­an is ily sok szivet tör össze. Nem. Neked nem bosszú kell, hanem nyugalom, pihenés, hosszan tartó örök szép álmokkal teli. Nem harc, hanem béke... Menj hát utadon, Isten veled. Nyugodj békében ! Végül még leközöljük a Jajvonal kü­lönböző költeményei sorából a legsikerül­tebbet, mely igy szól: Románc. Srapnelltépte ritka erdő, Sárga, hulló falevéllel hintve. Ott lépked egy csonka vitéz, Karja meg van lőve. Ott túl még az erdőszélen Fegyver dörren, tart a csata nagybati Haláltosztó puskagolyó S csak a szurony járja. Elhallgattak a bömbölő Érctorkú szörnyek. Nyomasztó a csend. Halálhörgés... Szól a fiú: „Él-e apám még kend ?“ Szeretettel igazit a Hős apának feje alá mindent. Mig a sebet köti Imával kéri az Istent.* „Hagyj békében engem fiam Nem segíthetsz te már úgysem rajtam... Csak a komát tudnám Hollár, él-e... Meglőtték a harcban... Anyá­mnak is megmondhatod, Gondolatom házunk táján jár. Őt is...“ Vér buggyan fel... Több szót fia hiába vár. Rózsaszínű tábori lap Két hét múlva érkezik a frontra: „Meséli a kománk, Hogy kend vigyázz a fiúra. Azóta, hogy kend is elment Beteg vagyok. Az vigasztal csupán, Ha kend vigyáz reá. Egészséges marad ásvány. A Riska már elapasztott, Nyóc­zsák lett a kis dűlőn tengeri. Isten velük s velem A kend felesége — Rozi.“ fogják bámulni. És alapítványt teszek, mi­sékre, harangozásra, a sír gondozására. Le­gyen becsülete Krasznik városában is a Hiszek névnek. A tisztek, három életvidám, úri magyar fiú ebédelni mentek és az öreg kénytelen­kelletlen velük tartott. — Enni kell — mondották neki, — ha bánata is van az embernek. És a találkozást is megünnepeljük egy pohár borral. Az öreg velük ment. Voltaképen be­szédes természete volt, a jókedvből, a gond­talan fiatalságból hamar reá ragadt valami és sokáig együtt voltak. — Holnap utazom, előbb nem is igen mehetek, még az igazolványomat is alá kell íratnom, — mondotta és estére vacsorára megint találkozót adtak egymásnak. Érezte, hogy ez az egy, a társaság, a hangos beszéd, az egyetlen, ami eltereli a figyelmét, ami percekre elcsituítja a fájdal­mát. Bárcsak mindig ilyen víg fiúk között lehetne ! A vendéglőben együtt vacsorázott az ismerős tisztekkel. Már nem panaszkodott annyit, nem sóhajtozott, a három magyar fiú vidám históriákat mesélt neki, ő m­eg a hazai újságokat mondotta el. Először szoli­dan sört ittak, azután bort és egyszerre csak Hiszek bácsi pezsgőt rendelt. — A halottak emlékére, édes fiaim — mondotta és ép olyan jól bírta a teli poha­rakat, mint a fiatalok. — Sírva vigad a magyar — kiáltotta az egyik tiszt. — És pohár mellett busul — egészítette ki az öreg. A teremben nem igen volt más vendég, a sarokban gondtalanabb időkből ott maradt egy zongora és az egyik hadnagy odatele­pedett. — Csak úgy csendesen — mondotta és magyar nótába kezdett. A magyar fiú játszott a kraszniki ven­déglő zongoráján, a másik három magyar meg hallgatta. Előbb busuló nóták, aztán derűsebbek és végül már pajkos melódiák. Öt üres üveg állott már az asztal alatt, a magyar temperamentum nem állotta meg, hogy bele ne énekeljen egy-egy sort a muzsi­kába és Hiszek bácsi egészen megfiatalodva vigadozott, dúdolgatott a honfitársaival. Csak egyszer kiáltott fel őszinte ijedtséggel. . .— Istenem, ezen a napon, ezen a szent gyásznapon mulatok én ilyen széles kedvvel! Milyen is az ember! — Okos az ember — nyugtatta meg az egyik tiszt a három közül. — Okos, mert okosan él. A buta halál úgy is elront aztán mindent. És kocintottak. Vajda Ernő: „Pécsi Napló" 1916. január 13. HÍRROVATUNK. — Szalay Imre báró — titkos tanácsos. Mint értesülünk, a király Szalay Im­re báró­nak, a Nemzeti Múzeum igazgatójának, váro­sunk­ régi barátjának a titkos tanácsosi címet adományozta. — Kitüntetés az Erzsébet-éren emel. őfelsége a személye körüli magyar miniszterének előterjesz­tésére Grauer Sabina magyar állampolgárnak, a bécsi Neumann M. és Társa cég szófiai fiókja vezetője nejének a közjótékonyság és hadsegélyezés terén kifejtett önzetlen működése elismeréséül az Erzsé­­bet-érmet adományozta. » — A pécsi jótékony nőegylet újabb örök­sége. 1915­. évi november hó első napján halt meg lemenő örökösök hátrahagyása nél­kül Budapesten Gillming Ferenc bőrgyáros.

Next