Pécsi Napló, 1916. július (25. évfolyam, 141-166. szám)

1916-07-01 / 141. szám

1916. július­­ „Pécsi Napló“ jelezte és amint utólag a tények erőteljesen, a nagy garral fogadott orosz offenzívának részben elakadásával, részben pedig már le­törésével dokumentálják. Még valami, ami a miniszterelnök nyi­latkozatából igaz megkönnyebülésünkre szol­gál. Az, hogy veszteségeink messze mögötte maradnak az ellenséges dicsekvéseknek és összehasonl­ít­hatatlanul kisebbek az ő veszte­ségeiknél. Ami nem is lehet másként. Hiszen óriási túlerejük dacára ők azok, akik veszte­ségeik miatt megállásra, vagy éppenséggel már futásra is kényszerültek és ha mi meg­­állíthattuk, sőt már kergethetjük visszafelé őket, akkor bizonyos, hogy az csak úgy lehet­séges, ha a mi veszteségeink sokkal kisebbek mint az övéik. Semmi ok sem forog fenn, hogy ne a sikerbe vetett rendíthetetlen bizalommal néz­zünk a közel jövő elé, — mondotta Tisza gróf. Abból az általános helyeslésből, melyet a házból az a kategorikus kijelentés fakasztott, nemcsak biztonságunk és bizakodásunk érze­tének szilárdsága csendült ki, hanem az a mélységes és hálás csodálat is, mellyel hős fiainknak ez a legújabb heroikus önfeláldo­zása mindnyájunknak a szivét csordultig megtöltötte. Egy eset — az életből! Háborús világban élünk. A világrenditő, mi­ndent felforgató háború, mint a földrengés, eltemetett, ismeretlen rétegeket hoz felszínre s megváltoztatja a föld arculatát... A köz­épületeken vöröskeresz­tes zászlót lobogtat a szél. Az iskolákban is, ahol gondtalan, ár­tatlan gyermekek és pajzán, furfangos diákok szürcsölgették a tudományt, most meglepett, megvérzett harcosok, „minden poklokon” keresztülgázoló katonák, halállal játszó hősök fekszenek. A tantermekben a padok helyén kórházi vaságyakat állítottak fel, ahol szen­vedésektől megtört testek pihennek, vajúdó lelkek várják a gyógyírt. Fehérköpönyeges orvosok járkálnak ott, ahol előbb a tanító bácsi, vagy szigorú tekintetű professzorok hintették el a tudás magvát. Az ágyak között szelidarcú, aranyszívű ápolónők forgolódnak, fehér, bársonyos kezecskéjükkel megsimo­gatva a szárnyszegett hősök bozontos arcát, láztól gyöngyöző homlokát. I. A b...i állami tanítóképző intézet in­­ternátusa is a beteg és sebesült katonák ott­hona és kórháza lett, amióta kitört a háború. Az első emelet egyik termében egy halovány, lányosarcú, nyájas tekintetű ifjú fekszik közel az ablak mellett, ahonnét messze ki­látni a Dunára; felette büszkén s merészen emelkedik a szürke vaskolosszus, az új vas­úti híd. A súlyos beteg felnyitja a szemét és lázas félálmában össze nem tartozó szavakat hadar... „Újra lehunyja a szemét. Vánko­sára hanyatlik. Nagyon gyenge, alig birkózik meg a betegségével. Elalszik. Nyugtalan, izgató álmai vannak. Folyton félrebeszél... Álmában is háborús képek zavarják... Fel­ébred. Meg akar mozdulni, körül akar nézni... Azonban nem bírja a fejét felemelni. Csodál­kozva néz maga elé. Úgy látszik, ráismert a teremre , idejárt ő valamikor iskolába. Talán éppen ebben a teremben vizsgázott utoljára, ahol most fekszik. Mikor is volt ? Tíz éve múlt! Istenem ! Az idő hogy eljár! Tíz éve... Óh, mily boldog volt ! gondolta ő még akkor, hogy tíz év múlva betegen, mint súlyos sebesült katona került ide vissza a kedves in­­ternátus ismerős falai közé!? Dehogy!... II. Az egyik Duna mentén elhúzódó baranyai falucskában, közel a templomhoz, szemben a vén parochiával, egy n­égyablakos, csinos épület néz a főutcára : ez az iskola. Előtte kis kert, benne néhány rózsafa, amelyen most pattant ki a bimbó. A tágas, akácfás udvaron apró gyermekek játszadoznak. Örülnek a szép erdőnek, az életnek. Mit tudják még, mi az élet ? Mi az a szenvedés, küzdelem, mi az a háború ? Gondtalanul, vidáman játsza­doznak, talán eszükbe sem jut a j­ó tanító bácsi, akiről csak annyit tudnak, hogy el­ment a háborúba muszkát lőni. Pedig sze­gény tanítóbácsi már visszajött a háború­ból s most rettenetes sebével valahol messze egy kórházban kínlódik. Aligha él még csak néhány napot. Mint a mosolygó virágok közt ülő „Mater Dolorosa”, olyan az áldatlan, csacsogó, nevető gyermek között Margit — az iskola hadbavonult tanítójának utódja, akinek nemesen izzó szive, szűzies lelke megérzi s felfogja a harcoló, küzdő, mártír­halált halt tanító súlyos, nehéz, felelős és életveszélyes helyzetét és feladatát!... —— Hl­...A fiatal tanító a mély álom után kissé jobban érezte magát. Ahogy felébredt és felnyitotta szemét, azt hitte, hogy még álmodik ! — Alig hitt szemeinek. Hogy ?... itt vagyok ? Lehetetlen ! De mégis... A falról a régi, jó ismerősei intettek feléje a szemléltető képek s egyéb iskolai felszere­lések. Ezekről azután újból ráismert az osz­tályára. Majd meg az ő iskolaterme jutott eszébe, ahonnét oly régen elszakadt s ahova Isten tudja, mikor fogja betenni a lábát ?! Talán soha ? — — — Kevés reménye volt. Csodálatos módon előrelátta szomorú végzetét. Mint a szaisz­­mográf a távoli földrengést, úgy érezte meg az ő érzékeny lelke a katasztrófát. Nem csalódott. Az operáció remekül sikerült, de az éle­tét még sem tudta megmenteni az orvosi tudomány. A műtét után mozdulatlanul, állandó lázban s agóniában feküdt. Másnap a hegyesszakállu orvos azonnal az ő ágyához lépett s valami szót mondott asszistensének latinul, hogy a beteg meg ne értse. — Édes fiam van valami kivánt valója ? — kérdezte tőle nyájasan. Az igazgató úrral szeretnék beszélni — suttogta elfúló hangon a tanító, aki már most világosan megértette, hogy élete veszve van. IV. Alig hogy az orvos eltávozott, néhány perc múlva az internátus igazgatója nyitott be a kórterembe. Egyenesen a szegény ta­nító, Volt tanítványa ágyához jött. — Édes Fiam ! Kérésére idejöttem. Ren­delkezésére állok, mi az óhaja. Mondja meg őszintén. Tudja jól, hogy én mindig atyailag viseltetem Önök iránt. Teljes bizalommal fordulhat hozzám s amit lehet, azt szives örömest megteszem. Aztán leült az ágy mellé, egyik kezével megfogta tanítványának sovány, hidegülő kezét, a másikkal pedig simogatta nemes hom­lokát. — Kedves jó Igazgató Úr ! Rövid le­szek. Nem bírok sokat beszélni. Érzem, maholnap már nem vagyok. Mielőtt örök álomra zárnám le szemeimet, mielőtt elné­mulna ajkam, egy szívességre kérem. Gyer­meki bizalommal fordulok Önhöz, aki min­denkor oly jóindulattal volt irányomban, mint a szorgalmas és példás ifjak hathatós pártfogója. Apátián, anyátlan árva vagyok , nincs senkim e széles világon. Egyedül Ön, szeretett igazgató uram; egyedül Ön az, aki tudom, meghallgatja az én utolsó kívánsá­gomat, aki megért engem s nem hagy el végső perceimben. íme itt ez a levél. Ebben röviden megírtam mindent, ez az én végrendeletem. Ha meghaltam, bontsa fel. Most pedig meg­kérem, hivassa el hozzám az intézet hitta­nárát. Fel akaro­m venni az utolsó szentsé­geket ! Azután görcsösen megragadta igaz­gatójának a kezét s néhány forró köny­­cseppet hullatott reá !... V. A halotti szentségek ájtatos felvétele után még néhány szót váltott az igazgatóval, aki egy percre sem távozott a beteg mellől, akinek állapota rohamosan rosszabbodott ... Elérkezett a kritikus pillanat : az élet és halál viaskodásának nehéz percei... Utolsó rob­­banása az életnek ! Szemei megtörnek, arca elsárgul, homlokán a halálverejték gyöngyö­zik, kezei merevek és hidegek... Lélegzete mély hörgésbe fullad, teste egyet vonaglik, szemeit utoljára nyitja fel, hogy aztán a halál hosszú éjszakáján zárja le. Az igazgató szomorúan és eltűnődve állt a haldokló ágya mellett, kezében a levéllel. Szegény meghalt! Az intézet ormán a vöröskeresztes zászló mellett egy fekete lobogót is lenget a tavaszi szellő. A kórháznak halottja van, de halottja az intézetnek is, amelynek az elhunyt tehet­séges, nagyreményű növendéke volt. Az inté­zet a maga halottjának tekintette és a hőst hozzá méltó temetéssel parentálta el. ...Zúgnak a harangok. A Rókus-teme­­tőben most bocsájtanak le egy koporsót az anyaföldbe. A hős sírja felett eldördül a sor­­tüz , s aztán felhangzik a Szózat... Bölcsőd az, majdan sirod is, mely ápol s eltakar !” VI. A kert felől mámoros májusi szél jött mu­zsikálva, virágillatot hozott magával s be­­mélyeztette a nyitott ablak függönyét. Oda­benn a langyos levegőjű lányszobában ült Margit és sírt. A vékony fehér ujjai görcsösen szorongatták csipkés zsebkendőjét. Bánattól kiszökkenő könycseppjei csillogtak nagy sze­meiben, mint a rezgő harmat a nefelejtsen. Volt mégis egy szív, volt egy lélek, aki meg­gyászolta, megsiratta őt s aki kegyeletes részvéttel ápolja a nemzet munkájának és harcosának dicső emlékét ! Csodálkozzál kedves olvasóm s bizonyára kedvetlenül teszed le az újságot, amikor végig olvastad — ha ugyan elolvastad — ezt a kis, jelentéktelen és drámai fordulatokban sze­gény leiratot, amely pedig egy megtörtént esemény kópiája ! S azt hiszem, hogy az élet története, a szíve meséje van annyira ér­dekes és tanulságos, hogy azt papírra vessük. Jól mondja a modern irodalom egy alapos ismerője (Dr. Radványi Kálmán az „Élet” munkatársa, főgimnáziumi tanár) „A ma irodalmáról” megírt, mélyenjáró, a dolog lényegébe, elevenjébe ható tanulmányában, hogy a modern kor azon a napon kezdődött, amikor fölfedezték a szürke, jelentéktelen átlagembert. A fejedelmeket, a trónkövete­­lőket, a hadvezéreket , a Learek, III. Richar­­dok, Wallensteinük nagyarányú életét ismer­ték ezelőtt is. Az élet s az irodalom pódiumán a nagy szenvedélyek hősei álltak... Az iro­dalom a kiváltságos tettek, a messze kiható történelmi fordulatok irodalma volt. Egyszer csak jött egy valaki, azt hiszem,, egy orosz író volt és megírta valami szürke, kishivatal­­noknak a történetét... Fölfedezték, hogy minden ember nagy ember, minden ember érdekes ember, minden élet gazdag élet ; minden koponyában egy külön világ van bezárva. Mindenkinek van regénye és tragé­diája, mert egy fejedelem fájdalma sem mé­lyebb és erősebb, ha elveszti az országát, mint egy paraszt emberé, ha jég elveri a termését... A nagy fájdalmaknak és a nagy örömöknek egyformán részesei vagyunk ! Csak ennyit akartam hozzáfűzni. Többit az olvasó ítéletére hagyom ! Budapest, 1916. junius. Schultz Imre:­ ­ A jól fegyelmezett pécsi közönség! * A városi élelmezés terén kétségtelen, hogy nálunk vannak a vidéki városok sorá­ban a legrendezettebb állapotok. Milyen állapo­tok uralkodnak másutt, például a Bécset lakosságra leginkább megközelítő Ó vidéken, arról az Újvidéki Hírlap következő érdekes riportja számol be . Tegnap kínos incidens játszódott le a városháza előtt, ahol délutánonként valósá­gos rohamokat szenvednek a városháza kapui a közönségtől. Az incidensnek oka éppen a közönségnek fegyelmezetlensége és ez az eset a jövőre intő például szolgálhat. Meg kell nézni, hogy mi történik dél­utánonként a városháza előtt. Élet-halál tusakodás folyik azért, hogy mindenki első­nek jusson be a kapun a zsírjegyért. A rend­őrök képtelenek visszaszorítani a tömegek, amely egymás hátán tolong, türelmetlenke­dik és majd szétszedi a városházát. Tegnap a 17. számú rendőr, név szerint Wengring Be­renc őrizte a városháza kapuját. A nagy­számú tolongókat irigylésremél­tó offenzív

Next