Pécsi Napló, 1916. július (25. évfolyam, 141-166. szám)
1916-07-01 / 141. szám
1916. július „Pécsi Napló“ jelezte és amint utólag a tények erőteljesen, a nagy garral fogadott orosz offenzívának részben elakadásával, részben pedig már letörésével dokumentálják. Még valami, ami a miniszterelnök nyilatkozatából igaz megkönnyebülésünkre szolgál. Az, hogy veszteségeink messze mögötte maradnak az ellenséges dicsekvéseknek és összehasonlíthatatlanul kisebbek az ő veszteségeiknél. Ami nem is lehet másként. Hiszen óriási túlerejük dacára ők azok, akik veszteségeik miatt megállásra, vagy éppenséggel már futásra is kényszerültek és ha mi megállíthattuk, sőt már kergethetjük visszafelé őket, akkor bizonyos, hogy az csak úgy lehetséges, ha a mi veszteségeink sokkal kisebbek mint az övéik. Semmi ok sem forog fenn, hogy ne a sikerbe vetett rendíthetetlen bizalommal nézzünk a közel jövő elé, — mondotta Tisza gróf. Abból az általános helyeslésből, melyet a házból az a kategorikus kijelentés fakasztott, nemcsak biztonságunk és bizakodásunk érzetének szilárdsága csendült ki, hanem az a mélységes és hálás csodálat is, mellyel hős fiainknak ez a legújabb heroikus önfeláldozása mindnyájunknak a szivét csordultig megtöltötte. Egy eset — az életből! Háborús világban élünk. A világrenditő, mindent felforgató háború, mint a földrengés, eltemetett, ismeretlen rétegeket hoz felszínre s megváltoztatja a föld arculatát... A középületeken vöröskeresztes zászlót lobogtat a szél. Az iskolákban is, ahol gondtalan, ártatlan gyermekek és pajzán, furfangos diákok szürcsölgették a tudományt, most meglepett, megvérzett harcosok, „minden poklokon” keresztülgázoló katonák, halállal játszó hősök fekszenek. A tantermekben a padok helyén kórházi vaságyakat állítottak fel, ahol szenvedésektől megtört testek pihennek, vajúdó lelkek várják a gyógyírt. Fehérköpönyeges orvosok járkálnak ott, ahol előbb a tanító bácsi, vagy szigorú tekintetű professzorok hintették el a tudás magvát. Az ágyak között szelidarcú, aranyszívű ápolónők forgolódnak, fehér, bársonyos kezecskéjükkel megsimogatva a szárnyszegett hősök bozontos arcát, láztól gyöngyöző homlokát. I. A b...i állami tanítóképző intézet internátusa is a beteg és sebesült katonák otthona és kórháza lett, amióta kitört a háború. Az első emelet egyik termében egy halovány, lányosarcú, nyájas tekintetű ifjú fekszik közel az ablak mellett, ahonnét messze kilátni a Dunára; felette büszkén s merészen emelkedik a szürke vaskolosszus, az új vasúti híd. A súlyos beteg felnyitja a szemét és lázas félálmában össze nem tartozó szavakat hadar... „Újra lehunyja a szemét. Vánkosára hanyatlik. Nagyon gyenge, alig birkózik meg a betegségével. Elalszik. Nyugtalan, izgató álmai vannak. Folyton félrebeszél... Álmában is háborús képek zavarják... Felébred. Meg akar mozdulni, körül akar nézni... Azonban nem bírja a fejét felemelni. Csodálkozva néz maga elé. Úgy látszik, ráismert a teremre , idejárt ő valamikor iskolába. Talán éppen ebben a teremben vizsgázott utoljára, ahol most fekszik. Mikor is volt ? Tíz éve múlt! Istenem ! Az idő hogy eljár! Tíz éve... Óh, mily boldog volt ! gondolta ő még akkor, hogy tíz év múlva betegen, mint súlyos sebesült katona került ide vissza a kedves internátus ismerős falai közé!? Dehogy!... II. Az egyik Duna mentén elhúzódó baranyai falucskában, közel a templomhoz, szemben a vén parochiával, egy négyablakos, csinos épület néz a főutcára : ez az iskola. Előtte kis kert, benne néhány rózsafa, amelyen most pattant ki a bimbó. A tágas, akácfás udvaron apró gyermekek játszadoznak. Örülnek a szép erdőnek, az életnek. Mit tudják még, mi az élet ? Mi az a szenvedés, küzdelem, mi az a háború ? Gondtalanul, vidáman játszadoznak, talán eszükbe sem jut a jó tanító bácsi, akiről csak annyit tudnak, hogy elment a háborúba muszkát lőni. Pedig szegény tanítóbácsi már visszajött a háborúból s most rettenetes sebével valahol messze egy kórházban kínlódik. Aligha él még csak néhány napot. Mint a mosolygó virágok közt ülő „Mater Dolorosa”, olyan az áldatlan, csacsogó, nevető gyermek között Margit — az iskola hadbavonult tanítójának utódja, akinek nemesen izzó szive, szűzies lelke megérzi s felfogja a harcoló, küzdő, mártírhalált halt tanító súlyos, nehéz, felelős és életveszélyes helyzetét és feladatát!... —— Hl...A fiatal tanító a mély álom után kissé jobban érezte magát. Ahogy felébredt és felnyitotta szemét, azt hitte, hogy még álmodik ! — Alig hitt szemeinek. Hogy ?... itt vagyok ? Lehetetlen ! De mégis... A falról a régi, jó ismerősei intettek feléje a szemléltető képek s egyéb iskolai felszerelések. Ezekről azután újból ráismert az osztályára. Majd meg az ő iskolaterme jutott eszébe, ahonnét oly régen elszakadt s ahova Isten tudja, mikor fogja betenni a lábát ?! Talán soha ? — — — Kevés reménye volt. Csodálatos módon előrelátta szomorú végzetét. Mint a szaiszmográf a távoli földrengést, úgy érezte meg az ő érzékeny lelke a katasztrófát. Nem csalódott. Az operáció remekül sikerült, de az életét még sem tudta megmenteni az orvosi tudomány. A műtét után mozdulatlanul, állandó lázban s agóniában feküdt. Másnap a hegyesszakállu orvos azonnal az ő ágyához lépett s valami szót mondott asszistensének latinul, hogy a beteg meg ne értse. — Édes fiam van valami kivánt valója ? — kérdezte tőle nyájasan. Az igazgató úrral szeretnék beszélni — suttogta elfúló hangon a tanító, aki már most világosan megértette, hogy élete veszve van. IV. Alig hogy az orvos eltávozott, néhány perc múlva az internátus igazgatója nyitott be a kórterembe. Egyenesen a szegény tanító, Volt tanítványa ágyához jött. — Édes Fiam ! Kérésére idejöttem. Rendelkezésére állok, mi az óhaja. Mondja meg őszintén. Tudja jól, hogy én mindig atyailag viseltetem Önök iránt. Teljes bizalommal fordulhat hozzám s amit lehet, azt szives örömest megteszem. Aztán leült az ágy mellé, egyik kezével megfogta tanítványának sovány, hidegülő kezét, a másikkal pedig simogatta nemes homlokát. — Kedves jó Igazgató Úr ! Rövid leszek. Nem bírok sokat beszélni. Érzem, maholnap már nem vagyok. Mielőtt örök álomra zárnám le szemeimet, mielőtt elnémulna ajkam, egy szívességre kérem. Gyermeki bizalommal fordulok Önhöz, aki mindenkor oly jóindulattal volt irányomban, mint a szorgalmas és példás ifjak hathatós pártfogója. Apátián, anyátlan árva vagyok , nincs senkim e széles világon. Egyedül Ön, szeretett igazgató uram; egyedül Ön az, aki tudom, meghallgatja az én utolsó kívánságomat, aki megért engem s nem hagy el végső perceimben. íme itt ez a levél. Ebben röviden megírtam mindent, ez az én végrendeletem. Ha meghaltam, bontsa fel. Most pedig megkérem, hivassa el hozzám az intézet hittanárát. Fel akarom venni az utolsó szentségeket ! Azután görcsösen megragadta igazgatójának a kezét s néhány forró könycseppet hullatott reá !... V. A halotti szentségek ájtatos felvétele után még néhány szót váltott az igazgatóval, aki egy percre sem távozott a beteg mellől, akinek állapota rohamosan rosszabbodott ... Elérkezett a kritikus pillanat : az élet és halál viaskodásának nehéz percei... Utolsó robbanása az életnek ! Szemei megtörnek, arca elsárgul, homlokán a halálverejték gyöngyözik, kezei merevek és hidegek... Lélegzete mély hörgésbe fullad, teste egyet vonaglik, szemeit utoljára nyitja fel, hogy aztán a halál hosszú éjszakáján zárja le. Az igazgató szomorúan és eltűnődve állt a haldokló ágya mellett, kezében a levéllel. Szegény meghalt! Az intézet ormán a vöröskeresztes zászló mellett egy fekete lobogót is lenget a tavaszi szellő. A kórháznak halottja van, de halottja az intézetnek is, amelynek az elhunyt tehetséges, nagyreményű növendéke volt. Az intézet a maga halottjának tekintette és a hőst hozzá méltó temetéssel parentálta el. ...Zúgnak a harangok. A Rókus-temetőben most bocsájtanak le egy koporsót az anyaföldbe. A hős sírja felett eldördül a sortüz , s aztán felhangzik a Szózat... Bölcsőd az, majdan sirod is, mely ápol s eltakar !” VI. A kert felől mámoros májusi szél jött muzsikálva, virágillatot hozott magával s bemélyeztette a nyitott ablak függönyét. Odabenn a langyos levegőjű lányszobában ült Margit és sírt. A vékony fehér ujjai görcsösen szorongatták csipkés zsebkendőjét. Bánattól kiszökkenő könycseppjei csillogtak nagy szemeiben, mint a rezgő harmat a nefelejtsen. Volt mégis egy szív, volt egy lélek, aki meggyászolta, megsiratta őt s aki kegyeletes részvéttel ápolja a nemzet munkájának és harcosának dicső emlékét ! Csodálkozzál kedves olvasóm s bizonyára kedvetlenül teszed le az újságot, amikor végig olvastad — ha ugyan elolvastad — ezt a kis, jelentéktelen és drámai fordulatokban szegény leiratot, amely pedig egy megtörtént esemény kópiája ! S azt hiszem, hogy az élet története, a szíve meséje van annyira érdekes és tanulságos, hogy azt papírra vessük. Jól mondja a modern irodalom egy alapos ismerője (Dr. Radványi Kálmán az „Élet” munkatársa, főgimnáziumi tanár) „A ma irodalmáról” megírt, mélyenjáró, a dolog lényegébe, elevenjébe ható tanulmányában, hogy a modern kor azon a napon kezdődött, amikor fölfedezték a szürke, jelentéktelen átlagembert. A fejedelmeket, a trónkövetelőket, a hadvezéreket , a Learek, III. Richardok, Wallensteinük nagyarányú életét ismerték ezelőtt is. Az élet s az irodalom pódiumán a nagy szenvedélyek hősei álltak... Az irodalom a kiváltságos tettek, a messze kiható történelmi fordulatok irodalma volt. Egyszer csak jött egy valaki, azt hiszem,, egy orosz író volt és megírta valami szürke, kishivatalnoknak a történetét... Fölfedezték, hogy minden ember nagy ember, minden ember érdekes ember, minden élet gazdag élet ; minden koponyában egy külön világ van bezárva. Mindenkinek van regénye és tragédiája, mert egy fejedelem fájdalma sem mélyebb és erősebb, ha elveszti az országát, mint egy paraszt emberé, ha jég elveri a termését... A nagy fájdalmaknak és a nagy örömöknek egyformán részesei vagyunk ! Csak ennyit akartam hozzáfűzni. Többit az olvasó ítéletére hagyom ! Budapest, 1916. junius. Schultz Imre: A jól fegyelmezett pécsi közönség! * A városi élelmezés terén kétségtelen, hogy nálunk vannak a vidéki városok sorában a legrendezettebb állapotok. Milyen állapotok uralkodnak másutt, például a Bécset lakosságra leginkább megközelítő Ó vidéken, arról az Újvidéki Hírlap következő érdekes riportja számol be . Tegnap kínos incidens játszódott le a városháza előtt, ahol délutánonként valóságos rohamokat szenvednek a városháza kapui a közönségtől. Az incidensnek oka éppen a közönségnek fegyelmezetlensége és ez az eset a jövőre intő például szolgálhat. Meg kell nézni, hogy mi történik délutánonként a városháza előtt. Élet-halál tusakodás folyik azért, hogy mindenki elsőnek jusson be a kapun a zsírjegyért. A rendőrök képtelenek visszaszorítani a tömegek, amely egymás hátán tolong, türelmetlenkedik és majd szétszedi a városházát. Tegnap a 17. számú rendőr, név szerint Wengring Berenc őrizte a városháza kapuját. A nagyszámú tolongókat irigylésreméltó offenzív