Pécsi Napló, 1916. december (25. évfolyam, 269-293. szám)
1916-12-17 / 282. szám
a hegyekből, most itt állunk a román határon és mit éltünk át ? Azóta kiderült, hogy Románia ép úgy túlbecsülte önmagát, ahogyan lebecsült bennünket, az immár félholtnak tartottakat. Nem ők jutottak el kincses Kolozsvárra, Nagyváradon át a Tiszáig, hanem a mi katonáink lépte hallatszik ma Bukarest utcáin ! Volt nekünk még egy békeidőbeli „szövetségesünk“, ki utóbb hátba támadott: Olaszország , de a románok fúllettek mestereiken. Míg az olaszoktól várható magatartást már 1914-ben tudták intézőink és ehhez képest cselekedtek is , addig Románia sorsintézői az utolsó percig igyekeztek minket tévútra vezetni. Amikor minket még hetekkel a román hadüzenet előtt az orosz frontról Erdélybe vittek , beláthatlanul hosszú vonatokkal találkoztunk, melyek Románia termékeit hozták befelé, míg a mi iparcikkeink oda kimentek ; emlékeznek, hány vasutas vallotta akkor még lehetetlenségnek a román háborút ? E nagy áruforgalom nemcsak gazdagította Romániát, de arra is jó volt, hogy a valódi szándékokat ideig-óráig leplezze. Pedig a valódi szándékokra ép a homály vetett világot; az a homály, melybe a bukaresti vonatokat már egy éve burkolták Predeáltól kezdve, nehogy az utasaink lássák a készülő erődítéseket ! Ezért még sokkalta gyűlöletesebb a román államférfiak szerepe, mint az olasz briganti politikusoké, hogy ellenfeleink sajtója a román alakoskodásról az elragadtatás hangján tudott írni: ez igazán csak rájuk jellemző ! Jól értsük meg : Az a sok ezer román paraszt, aki életével fizetett az ország vezetőinek árulásáért, — ép úgy csak a parancsnak engedelmeskedett, mint ahogyan mi engedelmeskedünk; így ezen feláldozottak felé részvéttel kell fordulnunk, míg megvetésünk és jogos gyűlöletünk azoknak szól, kik az „Erdélybe fel !“ jelszavával egy egész országot taszítottak az örvénybe, melynek forgatagából most mentik bűnös irhájukat, biztosabb vidékek felé evezve ! A lefolyt 100 nap egy darabja a világtörténelemnek ; tanulságai felemelőek , élő valóságnak látom ma, amit 20 év előtt tanultam az iskolapadban : „így minden ország támasza, talpköve , tiszta erkölcs !“ Igaz, hogy a mi oldalunkon nagy hadvezérek vezették a háborút és a felszerelés is kifogástalan volt; a döntést azonban mégis csak abból magyarázhatjuk, hogy a hadvezéri parancsok oly katonáknak szóltak, kiket erős emberi érzések, — megbántottság, visszatorlási vágy, — hajtottak s így váltunk mi mind, — akik a román fronton küzdünk és szenvedünk, — Isten ostorává egy megtévedt ország ellen. Emeljük szemeinket a kék Egek felé és érezzük át egész lelkünkkel, hogy a Történelem egy súlyos ítéletének vagyunk tanúi és egyben eszközei ! Innen-onnan már 23/6 éve dühöng a háború. A háború teljesen megváltoztatta életünket, nem utoljára a kávéházak levegőjét és hangulatát. 1914. júniusban még béke volt, mindennapi üzletek, vagy pletykák voltak napirenden, a legtöbb kávéházi vendég pedig betemetkezett az újságokba, vagy kártyázott, dominózott, sakkozott, vagy élvezettel kibicelt. Mint egy bomba beleütött a serajevói hír, hogy a trónörökös pár gonosz rácok kezétől elesett. Egyszerre vége lett a csendes, békés hangulatnak. Nem kártyáztak azon a napon, mindenki megdöbbenve tárgyalta a szomorú eseményt. De ez csak egy napig tartott, az élet tovább hömpölygött a rendes kerékvágás pesti kávéház, a■dÖWnban, míg megjelentek a falragaszok a mozgósításról. Napokig lesték a híreket a mozgósításról, míg fölpántlikázott legények dalolva mentek a vasút felé. A kávéházakból kiszaladt a közönség, kendőt lobogtatva éljenezték a katonákat. Sokszor a szomszédban elhelyezett katonákat megajándékozta a kávéházi közönség szivarral és egyéb füstölni valóval, söröket fizettek. Néhány hét múlva hangos lett a kávéház az állástalan színészek vagy álszínészek dalától és előadásaitól. Hymnus, Deutschland über Alles, Wacht am Rhein-t énekelték jól rosszul a szerény pénztelenek. De ez is csak rövid ideig tartott. A lelkesedés lelohadt, sok helyen föl se néztek már a kártyaasztaltól, mikor megjelentek a trubadúrok és így későbben már meg sem engedték a kávéházak urai az előadásokat. Azalatt megkezdődött a harc és megjelentek az első menekültek. A galíciaiak, kezdetben legalább, nagyon kedvelt alakok voltak a fővárosban, nem ritkán be is hívták a kávéházba, hogy elmondhassák élő szóval a harctér újabb eseményeit. Mi mindent mondtak a menekültek, amit ujjukból szoptak, azt ellenőrizni nem lehetett, mert csak ők voltak az illetékesek, a lapok sokat elhallgattak és a menekülteknek nem tettek lakatot a szájukra. Természetesen minden előadás azt célozta, hogy az elbeszélő saját sanyarú élményeit kidomborítsa és a könyörületre és részvétre és annak következtében az adományozó szívére hasson. Sokszor ez, legalább eleinte sikerült is. Jelen voltam, amikor egy ősz tincses lengyel nagyszámú családjával beinvitáltatott a kávéház nagy asztalához, hol azután legelőbb több adag kávét és még több zsemlyét bekebelezett. Mikor azután a résztvevő vendégek kikérdezték, hová való ?, nemes egyszerűséggel válaszolt: „Ech bin fan Tarnow“. Persze folytatták a kikérdezést. Erre a lengyel már csendesen azt válaszolta : „Én nem tudom mi újság ott, én már hét éve itt lakom a Teleki-téren.“ Ez a kis eset erősen lelohasztotta a tincsesek iránti könyörületet a törzsvendégek között és talán ők maguk is okai, hogy őket már nem sajnálták és mindenki szívesen látta, midőn a fővárosból kitették a kaftánjukat. A kávéházak azért tovább virultak. Minden kávéház térképeket aggatott a bejárat mellé és a kávéházi Konrádok vitatkoztak, magyarázgatták a harci tudományban kevésbbé jártasoknak a hadi helyzetet. Egyesek nagyon erősen angazsálták magukat és értékesebb tárgy hiányában fejükre fogadtak egy okvetlenül bekövetkezendő hadieseményre. Az ilyenek sokszor elhagyták a törzskávéházukat, hol katonai tekintélyüket elvesztették és más kávéházba költözködtek, ott folytatva tudományuk fitogtatását, míg szürkébe öltözködtek s alkalmat nyertek a harctéri események közelebbi megszemlélésére. A kávéház, mintha haldokolni készült volna. Nem voltak már Konrádok, sem menekülők, sem énekesek, sőt még pincérek is alig. A szegény háztulajdonosok jajgatták, hogy a portások egy része bevonult és keveset fizetnek, a többiek a háborúra hivatkozva bérleengedést követeltek, sőt többen kiköltözködtek, így ezek a törzsvendégek is kezdtek kimaradozni. Szegény háziuraknak sem tellett már kávéja. Ámde a pesti kávéház újból fölvirágzott, bevonultak az árdrágítók. Ketten- hárman összesúgtak egy asztalnál. Szappan, bor, sör, papír, cukor és más cikkek ott a kávéházban megdrágultak. Ezt csinálták azok, kik soha szappant nem gyártottak, talán alig használtak, a többi cikkek is papiroson voltak a noteszkönyvbe följegyezve. A kávéház új vendégeket és a közönség új árakat kapott. Egy kiló szappan fölszállt mint a léggömb, mindig magasabbra, elérhetetlen magasba. Egy ing mosása immár 80 fillér, egy kiló csokoládé 15 korona. Egy kiló cukor 2,50 volna, ha maximálva nem lenne. Szóval, a kávéház új vendégeket kapott, kiknek semmi sem volt elég drága és így a kávé ára is emelkedett — 60 fillérig minden nélkül, sőt borravaló nélkül. A „borravaló“ különben csak név és nem fogalom, mert ez éppen úgy jár, mint a kávé ára, tehát 72, illetve jobb vendégnek 80 fillér a kávé ára. Nem kell azért gondolni, hogy az árához képest jobb volt a kávé. Ellenkezőleg, míg előbb a kávéhoz 4—5 kockacukor, egy kis vaj, egy kis méz járt a habon felül, most a kávéhoz 2—3 cukor, sokszor csak porcukor, tovább semmi sem jár, de joga van a vendégnek, ha van kenyér jegye, azaz tíz fillérért egy kis kenyeret venni, miután aprópénz nincs, az apró pincér következetesen a tíz fillérből visszadni elfelejt. Ha pedig kenyeret nem akar, kap 40 fillérért egy kis süteményt, mely a háború előtti 14—16 filléres cukarászsüteménynek idétlen, növésben elmaradt unokája. A háború harmadik évéhez érve az élelmezési diktatúra, sajnosan,csak most lépett életbe, és helyesen, a kávéházban megtiltották a uzsonnakávét. Most van tea, csokoládé, fekete kávéval, tojás a hadseregszállítóknak megfelelő árban. Mintha kevesebb füst volna a kávéházban, mióta a szivarost detronizálták. Bárcsak a „cukrászfiú” is utána menne! Úgy hírlik, hogy a kávéház vendégeit is maximálni fogják, vagy legalább a nem dolgozó, csak kávéházban élő fiatal embereket ki fogják onnan emelni. Ez lesz a pesti kávéház utolsó érája. Sok változáson ment át a pesti kávéház nagyon szeretném látni, hogy fest majd a pesti kávéház akkor, mikor a béke beköszöntött. Sasvári Béla: „Pécsi Napló" 1916. december 17. «Judit. Irta: Csató Károly. Egyszerű, szegény zsidó leány volt, kalandos pályafutását mint majdnem minden híres csillag, a festett világban, a legalsóbbrendű helyeken kezdte. Gyönyörű, majdnem férfias termete mindenkinek feltűnt. Délceg, egyenes tartása volt, mint a gyertyaszál. Arca is inkább férfira hasonlított. Mélyzengésű althangja szinte csodálatot keltett. De volt benne valami végtelen kedvesség, mely elárulta, hogy mégis csak Éva leánya. Nem volt tehetség híján, különösen mikor megtalálta a magához méltó szerepkört. De azért a szigorú bírálatot nem állta ki a játéka. Természetes és mesterkéletlen mozdulatai, hangjának erős zúgása, ez tette őt ismerté. No, meg a megjelenése. Ahol ő fellépett, ott siker volt, mert érte lelkesedett mindenki. A családi nevén Kronisch Juditnak hívták, de az egész Lemberg csak Juditnak nevezte.A Gettóból származott a színfalak világából, ez az egyszerű zsidó leány. Olyan volt ez a leány, mikor egy szegény zsidó muzsikus megtalálta, mint a szemétdombon virágzó ■ liliom. A keshedt mellű zsidó muzsikus megtanította Juditot néhány héber sanconra,