Pécsi Napló, 1916. december (25. évfolyam, 269-293. szám)

1916-12-17 / 282. szám

a hegyekből, most itt állunk a román határon és mit éltünk át ? Azóta kiderült, hogy Románia ép úgy túlbecsülte önmagát, ahogyan lebecsült ben­nünket, az immár félholtnak tartottakat. Nem ők jutottak el kincses Kolozsvárra, Nagyváradon át a Tiszáig, hanem a mi katonáink lépte hallatszik ma Bukarest utcáin ! Volt nekünk még egy békeidőbeli „szövetsé­gesünk“, ki utóbb hátba támadott: Olaszország , de a románok fúllettek mestereiken. Míg az olaszoktól várható magatartást már 1914-ben tudták inté­zőink és ehhez képest cselekedtek is , addig Ro­mánia sorsintézői az utolsó percig igyekeztek min­ket tévútra vezetni. Amikor minket még hetekkel a román hadüzenet előtt az orosz frontról Erdélybe vittek , beláthatlanul hosszú vonatokkal találkoz­tunk, melyek Románia termékeit hozták befelé, míg a mi iparcikkeink oda kimentek ; emlékeznek, hány vasutas vallotta akkor még lehetetlenségnek a román háborút ? E nagy áruforgalom nemcsak gazdagította Romániát, de arra is jó volt, hogy a valódi szándékokat ideig-óráig leplezze. Pedig a valódi szándékokra ép a homály vetett világot; az a homály, melybe a bukaresti vonatokat már egy éve burkolták Predeáltól kezdve, nehogy az uta­saink lássák a készülő erődítéseket ! Ezért még sokkalta gyűlöletesebb a román államférfiak sze­repe, mint az olasz briganti politikusoké, hogy ellenfeleink sajtója a román alakoskodásról az el­ragadtatás hangján tudott írni: ez igazán csak rájuk jellemző ! Jól értsük meg : Az a sok ezer román paraszt, a­ki életével fizetett az ország vezetőinek árulá­sáért, — ép úgy csak a parancsnak engedelmeske­dett, mint ahogyan mi engedelmeskedünk; így ezen feláldozottak felé részvéttel kell fordulnunk, míg megvetésünk és jogos gyűlöletünk azoknak szól, kik az „Erdélybe fel !“ jelszavával egy egész országot taszítottak az örvénybe, melynek forga­tagából most mentik bűnös irhájukat, biztosabb vidékek felé evezve ! A lefolyt 100 nap egy darabja a világtörténe­lemnek ; tanulságai felemelőek , élő valóságnak látom ma, amit 20 év előtt tanultam az iskolapad­ban : „így minden ország támasza, talpköve , tiszta erkölcs !“ Igaz, hogy a mi oldalunkon nagy hadvezérek ve­zették a háborút és a felszerelés is kifogástalan volt; a döntést azonban mégis csak abból magya­rázhatjuk, hogy a h­advezéri parancsok oly kato­náknak szóltak, kiket erős emberi érzések, — meg­­bántottság, visszatorlási vágy, — hajtottak s így váltunk mi mind, — akik a román fronton küz­dünk és szenvedünk, — Isten ostorává egy meg­tévedt ország ellen. Emeljük szemeinket a kék Egek felé és érezzük át egész lelkünkkel, hogy a Történelem egy súlyos ítéletének vagyunk tanúi és egyben eszközei ! Innen-onnan már 23/6 éve dühöng a háború. A háború teljesen megváltoztatta életünket, nem utoljára a kávéházak leve­gőjét és hangulatát. 1914. júniusban még béke volt, minden­napi üzletek, vagy pletykák voltak napi­renden, a legtöbb kávéházi vendég pedig betemetkezett az újságokba, vagy kártyá­zott, dominózott, sakkozott, vagy élvezettel kibicelt. Mint egy bomba beleütött a sera­­jevói hír, hogy a trónörökös pár gonosz rácok kezétől elesett. Egyszerre vége lett a csendes, békés hangulatnak. Nem kár­tyáztak azon a napon, mindenki megdöb­benve tárgyalta a szomorú eseményt. De ez csak egy napig tartott, az élet tovább hömpölygött a rendes kerékvágás­ pesti kávéház, a■dÖW­n­ban, míg megjelentek a falragaszok a moz­­­­gósításról. Napokig lesték a híreket a mozgósítás­ról, míg fölpántlikázott legények dalolva mentek a vasút felé. A kávéházakból kisza­ladt a közönség, kendőt lobogtatva éljenez­ték a katonákat. Sokszor a szomszédban elhelyezett katonákat megajándékozta a ká­véházi közönség szivarral és egyéb füstölni valóval, söröket fizettek. Néhány hét múlva hangos lett a kávé­ház az állástalan színészek vagy álszínészek dalától és előadásaitól. Hymnus, Deutsch­land über Alles, Wacht am Rhein-t énekelték jól rosszul a szerény pénztelenek. De ez is csak rövid ideig tartott. A lelkesedés lelo­hadt, sok helyen föl se néztek már a kártya­­asztaltól, mikor megjelentek a trubadúrok és így későbben már meg sem engedték a kávéházak urai az előadásokat. Azalatt megkezdődött a harc és meg­jelentek az első menekültek. A galíciaiak, kezdetben legalább, nagyon kedvelt alakok voltak a fővárosban, nem ritkán be is hívták a kávéházba, hogy elmondhassák élő szóval a harctér újabb eseményeit. Mi mindent mondtak a menekültek, a­mit ujjukból szoptak, azt ellenőrizni nem lehetett, mert csak ők voltak az illetékesek, a lapok sokat elhallgattak és a menekültek­nek nem tettek lakatot a szájukra. Termé­szetesen minden előadás azt célozta, hogy az elbeszélő saját sanyarú élményeit kidombo­rítsa és a könyörületre és részvétre és annak következtében az adományozó szívére has­son. Sokszor ez, legalább eleinte sikerült is. Jelen voltam, amikor egy ősz tincses lengyel nagyszámú családjával beinvitáltatott a ká­véház nagy asztalához, hol azután legelőbb több adag kávét és még több zsemlyét be­kebelezett. Mikor azután a résztvevő ven­dégek kikérdezték, hová való ?, nemes egy­szerűséggel válaszolt: „Ech bin fan Tar­­now“. Persze folytatták a kikérdezést. Erre a lengyel már csendesen azt válaszolta : „Én nem tudom mi újság ott, én már hét éve itt lakom a Teleki-téren.“ Ez a kis eset erősen lelohasztotta a tin­­csesek iránti könyörületet a törzsvendégek között és talán ők maguk is okai, hogy őket már nem sajnálták és mindenki szívesen látta, midőn a fővárosból kitették a kaf­tánjukat. A kávéházak azért tovább virultak. Minden kávéház térképeket aggatott a be­járat mellé és a kávéházi Konrádok vitat­koztak, magyarázgatták a harci tudomány­ban kevésbbé jártasoknak a hadi helyzetet. Egyesek nagyon erősen angazsálták magu­kat és értékesebb tárgy hiányában fejükre fogadtak egy okvetlenül bekövetkezendő hadieseményre. Az ilyenek sokszor elhagyták a törzs­kávéházukat, hol katonai tekintélyüket el­vesztették és más kávéházba költözködtek, ott folytatva tudományuk fitogtatását, míg szürkébe öltözködtek s alkalmat nyertek a harctéri események közelebbi megszemlé­lésére. A kávéház, mintha haldokolni készült volna. Nem voltak már Konrádok, sem me­nekülők, sem énekesek, sőt még pincérek is alig. A szegény háztulajdonosok jajgatták, hogy a portások egy része bevonult és keveset fizetnek, a többiek a háborúra hi­vatkozva bérleengedést követeltek, sőt töb­ben kiköltözködtek, így ezek a törzsvendé­gek is kezdtek kimaradozni. Szegény házi­uraknak sem tellett már kávéja. Ámde a pesti kávéház újból fölvirág­zott, bevonultak az­­ árdrágítók. Ketten-­ hárman összesúgtak egy asztalnál. Szappan, bor, sör, papír, cukor és más cikkek ott a kávéházban megdrágultak. Ezt csinálták azok, kik soha szappant nem gyártottak, talán alig használtak, a többi cikkek is pa­piroson voltak a noteszkönyvbe följegyezve. A kávéház új vendégeket és a közönség új árakat kapott. Egy kiló szappan fölszállt mint a léggömb, mindig magasabbra, elér­hetetlen magasba. Egy ing mosása immár 80 fillér, egy kiló csokoládé 15 korona. Egy kiló cukor 2,50 volna, ha maximálva nem lenne. Szóval, a kávéház új vendégeket ka­pott, kiknek semmi sem volt elég drága és így a kávé ára is emelkedett — 60 fillérig minden nélkül, sőt borravaló nélkül. A „bor­ravaló“ különben csak név és nem fogalom, mert ez éppen úgy jár, mint a kávé ára, tehát 72, illetve jobb vendégnek 80 fillér a kávé ára. Nem kell azért gondolni, hogy az árá­hoz képest jobb volt a kávé. Ellenkezőleg, míg előbb a kávéhoz 4—5 kockacukor, egy kis vaj, egy kis méz járt a habon felül, most a kávéhoz 2—3 cukor, sokszor csak porcukor, tovább semmi sem jár, de joga van a ven­dégnek, ha van kenyér jegye,­­ azaz tíz fil­lérért egy kis kenyeret venni, miután apró­pénz nincs, az apró pincér következetesen a tíz fillérből visszadni elfelejt. Ha pedig kenyeret nem akar, kap 40 fillérért egy kis süteményt, mely a háború előtti 14—16 fil­léres cukarászsüteménynek idétlen, növésben elmaradt unokája. A háború harmadik évéhez érve az élel­mezési diktatúra, sajnosan,csak most lépett életbe, és helyesen, a kávéházban megtiltot­ták a uzsonnakávét. Most van tea, csokoládé, fekete kávéval, tojás a hadseregszállítóknak megfelelő árban. Mintha kevesebb füst volna a kávéházban, mióta a szivarost detronizál­­ták. Bárcsak a „cukrászfiú” is utána menne! Úgy hírlik, hogy a kávéház vendégeit is maximálni fogják, vagy legalább a nem dol­gozó, csak kávéházban élő fiatal embereket ki fogják onnan emelni. Ez lesz a pesti kávé­ház utolsó érája. Sok változáson ment át a pesti kávéház nagyon szeretném látni, hogy fest majd a pesti kávéház akkor, mikor a béke be­köszöntött. Sasvári Béla: „Pécsi Napló" 1916. december 17. «Judit. Irta: Csató Károly. Egyszerű, szegény zsidó leány volt, ka­landos pályafutását mint majdnem minden híres csillag, a festett világban, a legalsóbb­­rendű helyeken kezdte. Gyönyörű, majdnem férfias termete mindenkinek feltűnt. Délceg, egyenes tartása­­ volt, mint a gyertyaszál. Arca is inkább férfira hasonlított. Mélyzengé­­sű althangja szinte csodálatot keltett. De volt benne valami végtelen kedvesség, mely elárulta, hogy mégis csak Éva leánya. Nem volt tehetség h­íján, különösen mikor meg­találta a magához méltó szerepkört. De azért a szigorú bírálatot nem állta ki a játéka. Természetes és mesterkéletlen mozdulatai, hangjának erős zúgása, ez tette őt ismerté. No, meg a megjelenése. Ahol ő fellépett, ott siker volt, mert érte lelkesedett mindenki. A családi nevén Kronisch Juditnak hívták, de az egész Lemberg csak Juditnak­­ nevezte.A Gettóból származott a színfalak vi­lágából, ez az egyszerű zsidó leány. Olyan volt­­ ez a leány, mikor egy szegény zsidó muzsikus megtalálta, mint a szemétdombon virágzó ■ liliom. A keshedt mellű zsidó muzsikus meg­­­­tanította Juditot néhány héber sanconra,

Next