Pécsi Napló, 1917. január (26. évfolyam, 2-25. szám)
1917-01-04 / 2. szám
1917.Január 4. nyt se rejtett. A Halál ma nem katonai hában járt a fronton, mint eddig; fehér sköpönyeg volt rajta és a szája vigyorogva sült a hónak... Mert messze és közel, az ayhe és finom Val-Lugana minden csúcsa s minden magaslata fehér kendőbe borult. A Civaron, a Cimone, a Pasubio... Csöndes s enyhe téli éjszaka volt, a hó hullottsávosnak látszó pelyhekben, könnyedén, mint hópehely. (Lent a konyhában, meg odaönt a stellungban sütött vajkályhák mellett melegedtek a tizennégyes linzi gyerekek. Infanteriszt Alois Staudinger megérkezett az este a tizennégynapi Gebührenurlaubról, odaült a konyhába a tűzhöz , majd reggelre fölmegyek a stellungba. Mert már így is ezerháromszáz méter magasan melegedett.) Haláluk azonban magasabban volt még infanteriszt Alois Staudingernél is, aki talán éppen akkor mesélte nagy vidáman, hogy hát a Mitzerl, wasst, die Kellnerin vom Rösslein, des war e Gaude, sag’ i dir. Halálur odafönt kinyujtózott — az elmúlt éjszaka a gépfegyver ugatott, nem tudott aludni. Kinyujtózott és a kezei az égboltozat szélét súrolták és lábaival rúgott a havon. És a hó megindult... Reggelre telefonon jelentik a Malge- Civeronra: Lavinenunglück am Colazzo. 1 Viele Tote und Verwundete. Möglichst schleunigst mit Sanitaetsstab ausrücken, Tragbahre mitbringer, Spaten, Lavinenschnur, Schlucht eingeschneit. Délután öt órára jelenti a Stabsanitét : Bisher 4 Tote, 5 Verwundete. Erwarten noch einmal so viel. Este kilencre : Endgillige Zahl der Toten 6, der Verwundeten 13. h. Éjjel tizenöt emberrel Mitnak indulok parancsra. A hágónál várja a visszatérő szanitécet, a halottakat leszállítani a Civerontemetőbe, a sebesülteket a Feldspitalba a Hilfsplatz után. Fé tizenkettő, az embereim kikászlódnak a stellungból, a Rainerek viszik a linzieket pihenni. A hágónál várunk a havas, hideg, szomorú téli hajnalon. Jönnek. A mellükön már ott a kis cédula, ami a fejfára kerül. Az egyiken : Infanteriszt Alois Staudinger. — Tegnap jött haza Urlaubról, — meséli a szanitéc-káplár. Nem akart fölmenni a stellungba. Lent maradt a konyhába. Ez a hat mind a konyhatűznél melegedett. Jött a hó, elvitte az egész barakkot, benne a hat embert. Levitte a hágóig... Ott beleakadt egy sziklába... Megállt. Hanem ezek már akkor nem tudták az állomást. A barakk másik felét már nem tudta lesodorni... Ott találtuk a sebesülteket, hat méteres hóban. És, uram, páratlan valami : ahogy a harmadik barakkot akarjuk kiásni, a hóból... Egészen rettentő eset és mégis: nevetni kellett. .. A hóból dal hangzik föl... Hozzánk. Ásunk tovább... Bent a barakkban hárman ülnek... Infanteriszt Michel Schrems szájharmonikán fújja, hogy : Alte Mutter, greiser Vater Nicht wahr, Ihr jetzt weinet wohl: Tn dem fernen, falschen Welschland Kaempfen wir für's Land Tirol I.. A kályhában tüzet találtunk még az estéről.. . És a másik kettő kártyázott a priescsen. Meiner Seel, hat, hét méteres hó alatt... — Na ja — mond..« a másik szanitéckáplár ; — kiásni úgyse tudták volna magukat. Gondolták, majd jöttök odafent, ha kellünk. Ganz richtig. ’S nichts zu machen gewesen. Da ham’s halt g’sungen und g’spült. Énekeltek és játszottak és két méternyire tőlük hat halottat vitt le a hó és tizenhárman nyögtek a kínban. Infanteriszt Michel Schrems erre elővette a szájharmonikát, és azzal a felsőausztriai paraszt nyugalommal, amilyen talán még az alföldi magyar sajátossága széles a földkereken : kitújta rajta a nótáját, bent a hóval borított barakkban, valami isteni és csodálatos bizalom és flegma szárnyán röpítette a dalt, hogy : In dem fernen, falschen Welschland, Kaempfen oir fürs T.and Tirol! A hat halottat másodnap reggelén temettük el a Marga Civeronon. Köztük a gebührenurlaubos Alois Staudingert. Mérik hárommal egy -iban gondol Mirzerlre, a Rösslből, wasst, das war e Gaudi... HÍRROVATUNK. Hangulatok. Sokat és sokszor járok az utcán s unott igyekvéssel köszönök, köszöntenek ismerős, nekem sokszor mégis ismeretlenemberek. Csak unalmas reflex-mozgásnak engedelmeskedik a karom, mikor sűrű egymásután a sapkához emelem. Milyen érzékeny és pontos kis felvevő készülék az a fekete silt a katonasapkák peremén. Pontosan mutatja, hogy mennyi ember jár az utcán, kiknek köszönni, mosolyogni és udvariaskodni kell. Minden unalmas, ami lélek nélkül szabadul el tőlünk és minden unalmas, ami lélek nélkül jön felénk. Az utcán sokan járnak s mindig, némely nap bántón sok olyan keresztezi utamat, ami lélek nélkül való. Az utcán nincsenek kitérők az ily jövevények elől. Innen van az, hogy gyakran unatkozik az ember. Csak néha, mikor kegyes hozzám az a láthatatlan s ép ezért meg nem vesztegethető csodás valami — a véletlen —, találkozom olyanokkal, kiket nem kerestem, nem is vártam. Maguktól jöttek, mint tűnő fellegekre a biztató szivárvány. Nem köszönnek, nem is kell köszönteni őket. Nem tolakodnak, nem lármáznak, mint az emberek. Nem látni őket és mégis ott vannak közöttünk, meglátogatnak bennünket az utcán és mindenütt, hol emberek vannak, voltak és lesznek. Halkan járnak, legtöbbször bujkálnak, mint szerény ibolya a bokrok tövén. Csendesen megfognak, a karjukra fűznek s magukkal visznek ezek a kedves ismerőseim vagy ismeretleneim. Kedvesebbek minden ismerősnél — közvetlenebbek minden ismeretlennél. Egy szép emléket felejtve nálunk surrannak el mindig, csendben, úgy ahogy jöttek, hogy egyszer valahol máshol, valamikor máskor újra felbukkanjanak. Ti kedves, örök álomba ringató pártfogói a lelkemnek — igaz hangulatok — mennyire szeret, mennyire áhit benneteket lelkem egyedülvalósága. Szükség van rátok, mint rémnek aharmatra és sokszor a szépségetek, sokszor a hiányotok juttat az eszembe. Ma az utcasarkon álltam, tekintetem valamerre az ég felé — kószált. Valahogy ugy találtam, hogy a fellegek járása, a derű, a'"ború, az eső, a szél úgy kergetik egymást, mint a mostanában nyugtalanul hullámzó hangulatok. Úgy éreztem most, hogy lélek is van a nézésben, melyet szemem odafölfelé küldött s a lélekben is van szem, mely mindig mosolyog, ha a kedves jövevényeket, a hangulatokat köszöntik. Hirtelen végigfut az aszfalton a napsugár. A nap kitörülte szeméből a fellegeket. Olyan fáradt erőlködéssel ömlött végig a decemberi szürkeségen, mintha a letűnt esztendőt akarná búcsúztatni, — nehéz idők borús temetőjét —..... A koronázásról beszéltek mindenfelé: az utcán, a kávéházban, a társaságban. Az ország szeme a koronázó főváros felé fordult. Egy nagy, lázas izgatottság hangulata indult el Budapestről s kígyózott hegyeken, síkságokon keresztül. Ez örök emlékezetű december végi napra összezsúfolt fénytől elkápráztak a szemek, a sötét bánatban busongó lelkek is megfürödtek a fényben. Egy napra megállt itthon a háború. Az uralkodópár ifjú mosolyában biztató ígéretek, két emberi szív nemes szeretete sugárzott a magyar föld hódoló, rajongó sokasága felé. Zászlók, drapériák, girlanddal futtatott szivárványos tarkasága, ragyogás, pompa, drágakövek nehézselymü diszmagyarokon, lelkek ünnepi áhítata, harangok zúgása, mind-mind összebeszéltek egy napra s egy mindenek fölé emelkedő álomszerű káprázattal csillogtatták színek és fények keleti gazdagságát. Szent István koronája ott ékeskedett egy derűs, kékszemü lenkült homlokfölött... s ma már újra ott pihen csendes, megszokott üvegszekrénye falai között... Ők is elmentek már, vissza a császárvárosba magyar népük szivével a szivükben, s egy rég sóvárgott reménység ígéretét hagyva itt cserébe. A nagy áradat is megindult visszafelé egy egész életre való emlékkel... A daliás időket őrző diszmagyarok is ott tűnődnek már sötét szekrények naftalin-illatában s a zászlók, gondok is megkezdték vándorlásukat padlások hideg szürkesége felé A fény kialszik, a lelkeket egybefogó meleg hangulat emlékké szunnyad. Az újságok hasábjain vándorol végig mégegyszer a nap nagyszerűsége s szines szavak fekete betűiben csendesedik el a magyar telkekből elindult hullám. Mire az éjszaka a másnapot meghozta, a fény mámorától fáradt emberek megint csak háborút, kétségekkel küzdő reménységet találtak... A nagy tömegek nyomán ott hullámzott a hangulatok sokasága. Nagy és szép színes csokrot lehetett volna kötni belőlük. Egypár elhullatottt szálat eltettem koronázási emlékül. Milyen lágy melegséggel kígyózott az a sötét tömeg, mely türelmesen szorongott a „koronázási gulyást“ osztó nagy Thermosok előtt. Az éhes emberek vágyó, mohó alázatosságával szívták magukba a rég nem élvezett gulyás illatát. Éhes szájak sok ezernyi sokasága húzódott jóllakott mosolyra a кого názás jelentőségén... Egy másik — a magyar szivet melengető apróság — az a háromszinü párta, mely ott virított Auguszta főhercegasszony gyermekeinek hajában. Ez volt talán a Pestre jött parókás, rizsporos Bécsen a mi magyar villámhárítónk. Volt-e még ily meleg ragyogás azegész fényárban, mely annyi forróságot lopott volna a magyar szivekbe, mint egy háromszinü szalag gyermekfürtökhöz simulása; volt-e egyetlen sugara is a csillogásnak, melyik oly délibábos melegséggel ringatta volna a mélységgel hódoló magyar szemeket!*?. Ma még a filmet hallottam kritizálni, melyen a koronázás végigpereg s azt*4--— már valahol messze vágtat a szél, mely egy napra elvitte s újra visszahozta a háború fellegeit. December harmincadikán díszbe öltözve jött közénk a történelem. Érkezése nem hozta ki sodrukból az embereket. Hisz már három éve lesz, hogy állandóan itt él közöttünk... Sylvester éjszakáján sűrü esőben ázott a sötétség. Kiint az utcán komoran siratta a, egek esője a haldokló év tengernyi szomorúságát. Az utca hangulata megkapóan igaz, volt, mert sirató csendjét nem zavarták emberek. Mintha az elmúlt év minden későn tömörült volna az utolsó órák hangulatában- A kávéházból kiszűrődő disszonáns fény megtörött a párás ködben.. . Bennt a kávéházban • ■ • ott nem találtam semmit e hangulatból. Valahogy úgy kell lenni, hogy a hangulatok nem igen járnak kávéházba. Nem emlékszem rá, hogy valaha is láttam volna enni ékszert, selymet és prémet Sylvester estén. Valami fojtott carneval-hangulat túlfűtöttsége terjengett a kávéházak füstjében, melyet kitörni a lelkiismeret mégsem engedett. Egy pillanatig arra is gondoltam, vájjon hány. Sylvester estén kellene áthaladni a tizenkettőn az óra mutatójának, hogy mindez másként legyen ?... A lélek elfojtott keserűsége ilyenkor befelé émelyeg. Kifelé?... Kifele hazudnak az emberek anélkül, hogy ők maguk is tudnának erről. Az öntudat e hiánya a hazudásból teszi mosolygóvá s látszólag elégedetté a filiszter embereket. A lelkiismeret megvesztegethető, ügyesen sok mindent lehet vele elszámolni. Azelőtt azért mulattak az emberek, mert nem volt min búsulni. Most ?... Most azért, hogy feledjék a busulnivalót... Milyen ügyes, látszólag mily emberi s mégis milyen léha sofizma. Ebben van az, ami fáj a többi embereknek, —.azoknak, kik öntudattal hazudnak. Ez a fájdalom azok osztályrésze, kik nyitott szemmel nézik azt is, melynél mások a szemüket becsukják s nem tudnak csalni, ha a lelkiismeretükről van szó. Éjfélkor lecsavarják a villanyt. Vidám női ajkak pezsgőizü sikolyokat hallattak. A sötétben nem lehetett látni, várjon цсш állt-e „Pécsi Napló“ a