Pécsi Napló, 1917. február (26. évfolyam, 26-45. szám)

1917-02-01 / 26. szám

2 a jegyrendsz­ert s ennek a terve már el is készült. Mától kezdve Angliában csakis hadi­­kenyeret fognak sütni, amelyben­ 4­5 százalék tengeri liszt, árpa- vagy rizsliszt lesz. új hírek. A búvárhajóharc megindul. Berlin, jan. 31. (Ered. távirat.) A német és magyar-osztrák monarkia buvárh­ajóinak fokozott harci működése holnap megindul. Német tiltakozó jegyzék. Berlin, jan. 31. (Ered. távirat.) A Wolff­­ügynökség jelenti: A német kormány az ame­rikai és spanyol nagykövetek útján jegyzéket intézett az angol és a francia kormányokhoz, melyben tiltakozik az ellenséges kórházhajók visszaélései ellen. A genfi egyezmény megszegé­sével muníció és csapatok szállítására használja fel az ellenség a kórházhajókat. A német kor­mány tiltakozik az ellen, hogy a vörös kereszt jelével az antant-hatalmak visszaéljenek és bejelenti, hogy a Flamborough-Fuad-Terselling és Kueszán-Andresen tengerrészen ellenséges kórházhajót nem enged áthalad­ni. A tenger Franciaország nyugati és déli részéről nyugat nyugat felé szabadon áll. Elsüllyesztett francia csapatszállító hajó. Stockholm, jan. 31. (Ered. távirat.) Pá­­risból jelentik : A francia tengerészeti minisz­térium jelenti, hogy az Amiral Magon 1566 tonnás hajót, míy egy torpedózuzó által kísérve, csapatokat szállított Szaloni­kibe, egy ellenséges búvárnaszád torpedólövéssel elsüllyesztette. A hajón szállított katonák közül 809 embert megmentettünk. A kísérő torpedózúzó le­­­génysége a mentés körül a legnagyobb áldo­zatkészséggel járt el, amennyiben a tengerbe vetve magukat, segítettek kimenteni a már fuldokló katonákat. Román menekültek pogromot rendeztek. Zürich, jan. 31. (Ered. távirat.).Orosz­országból érkező jelentések szerint a Romá­niából Déloroszországba menekültek Kisenev­­ben, Tiraspolben és Benderben, az éhségtől üldöztetve, megtámadták a zsidó üzleteket, azo­kat kifosztották és ahol a legcsekélyebb ellen­­­állásra találtak, ott legyilkolták az embereket. Amerika közvéleménye Anglia ellen. Hága, január 31. (Eredeti távirat.) New­­yorkból jelentik: Az United Presse jelentése szerint az Északamerikai Egyesült­ Államok vezetősége aggodalommal nézi az ántánt, különösen Anglia viselkedését a békeajánla­tokkal és különösen a Wilson béke­akciójával szemben. Azért tehát, hogy az angol kormány kéznél találja az Unió erélyes képviseletét, Lansing külügyi államtitkár az állásától visszalép és Londonba utazik, mint az Egye­sült Államok nagykövete. Utódja az állam­titkári állásban Poirke szenátor lesz.­­ Az Egyesült­ Államok közvéleménye felháborodással vette tudomásul, hogy Anglia visszautasította Wilsonnak a béke megteremtése ellenében kifej­tett önzetlen akcióját. Az elnök ez érthetetlen és indokolatlan visszautasítás dacára is folytatja az emberiség érdekében béke­ akcióját és Amerika reméli, hogy a Nobel-békedíjat Wilson elnök fogja elnyerni. — Az uj Möwe hőstettei, Bern, január 31. (Eredeti távirat.) Rio de Janeiroból jelentik az ottani angol nagy­követ, hogy az uj Möwe zsákmányoló hajónak az Atlanti Óceánon egy német búvárhajó áll segítségére, mely a Möwet minden útjában követi A francia ellenzék erősödik. Genf, jan. 31. (Ered. távirat.) Parisból jelentik, hogy a kamarában mindinkább erő­södik Clemenceau ellenzéki pártja, melyhez Delcassé párthívei is csatlakoztak. Oroszország az ántánt ellen. Stockholm, jan. 31. (Ered. távirat.) Orosz hivatalos jelentés szól arról, hogy az ántánt békefeltételeinek valami titkos célja van, melyet Oroszországgal nem közöltek. Orosz­ország azon békefelté­telek szerint, melyeket az ántánt, Oroszország hozzájárulása nélkül megállapított, csak veszíthet, holott az orosz birodalomra az a súlyos kötelesség hárul, hogy megteremtse Lengyelországot, Örmény­­országot, a szabad Csehországot, a Nagy­­szerb birodalmat, az úgynevezett Zöld-Orosz­­országot Galicia keleti részéből és Bukoviná­ból. Oroszország és a zsidók. Stockholm, jan. 31. (Ered. távirat.) A Riecs jelenti: A belügyminiszter rendeletet bocsátott ki a kormányzóságokhoz, hogy a városoknál, a zemsztvókban és a betegápolás körül foglalatoskodó zsidók másokkal he­­lyettesíttessenek. A román hadsereg vesztesége.* Lugano, január 31. (Eredeti távirat.) Rómából jelentik : Most jelent meg a román hadsereg hetvenedik veszteségjegyzéke, m­e­g f. év január végéig 376.638 katonát és 11.349 tisztet, közöttük tizenhat tábornokot mutat ki veszteségül, akik elestek, eltűntek, vagy súlyosan megsebesültek. A tisztek nagy szó­­no­ka francia és orosz. „Pécsi Napló” 1917. február 1. Japán és a német gyarmatok. Hága ,január 31. (Eredeti távirat.) Mo­somi japán külügyminiszter kijelentette az ántánt. válaszjegyzékéről, hogy az hiányos, mert nem tesz említést a német gyarmatok sorsáról. Japán bejelenti, hogy a gyarmatok­kal szemben jogos követeléseit fentartja. Tanulságok. Irta : Hegyháti. A jelen idegrázó borzalmai közepette ne keressük körülöttünk a morál szivárvá­­nyos szépségű tüneményeit. Béke idején a­­felebaráti szeretetből, a szív, agy­ és lélek harmóniájából,sarjadzik minden erő, ami a népek boldogulását a kultúra fokain mind finomultabb és eszmé­nyibb régiókba emeli, míg most , vérben és iszapban, lelkesült áldozatkészségben és un­dorító piszokban rejlik az az erő, mely az emberi lelkeket megkristályosítani van, vagy volna hivatva. Bárhova fordulunk is, szélsőségekbe üt­közünk. A hősies, semmivel sem számoló halálra­­szántság, az emberfelettiségbe lendült ön­zetlenség és áldozatkészség szembekerült a kicsinyes, önmagát féltő józansággal, a leg­­raffináltabb önzéssel. Az egyéni hősiesség száz és ezer magasz­­tosultan fenséges példái mellett a szociális áldozatkészség és kulturális tevékenység ná­lunk nem tud kibontakozni abból a kislelkű garasoskodásból, ami ötletes s bizonyára már megfizetett tevékenység után is vékával várja még a társadalom elismerését. A cselekvések és áldozatkészség rugója — általánosságban — az önzetlenség nem épen gyakori jelenségei mellett : adok, hogy nekem is adassak; cselekszem, hogy lássam jutalmát. Vajmi kevesen követik néhai jó Justinianus szabályait : adok, hogy te is adjál; adok,­ hogy te cselekedjél; cselek­szem, hogy te cselekedjél; cselekszem, hogy te adjál. Furcsa regulák, annyi bizonyos s talán lesz is, ki megmosolyogja, de bizonyára lesznek, kik gondolkodnak fölötte. A harctéren fellobbanó mámoros ma­­gasztosultság az emberi életnek isteni meg­vetése árán hősöket teremt s vértanukat avat. Ez oly gyönyörű és megkapó jelenség­, hogy bízvást hiszünk a lelkek megújhodásá­ban, hogy a háborúban érlelődő új ember­típusok a béke és kiengesztelődés nagy mun­kájában a gigantikus küzdelem tanulságaiból leszűrt igazságok szikláival fogják megala­pozni azt a nemzeti kultúrát, amely a vér­­özönbe futó hatalmi aspirációk tombolásá­­nak közepette is biztosítja, mint nemzet, fenmaradásunkat. Aminő lehetetlen, hogy elpusztult épü­leteket, falvakat romjaikban hagyjunk, époly lehetetlen lemondani az eszmék, a társadalmi életviszonyok, a kultúra rekonstrukciójáról. Nem folytatni tehát a kultúrmunkát, ott, ahol elhagytuk, mert természetszerű fej­lődését a háború tanulságai megszakították, hanem egészen élülről kezdeni, más eszmék és rendszer alapjaiból kiindulva, más, fino­­multabb, eszményibb célok felé haladni. A mostani világháborúban a germán faj német birodalmi csoportosulásáé a vezető sze­rep s hogy mellette találjuk a magyar, török és bolgár nemzeteket, hiba volna a szövetségi kapcsolat indító okait egyedül az uralkodók, a­ népek érzelmi közösségében, vagy egymásra utaltságában keresni, ennek mélyebbre ható történelmi oka is van. Mindenkoron, amikor egy népfaj, egy nemzet a világuralom felé törtetett, mellette egy más faj, egy más nemzet vette útját a hatalom felé s ha kultúrája, társadalmi er­kölcsössége lépést tartott gazdasági fejlődé­sével, számbeli gyarapodásával, csak idő kérdése volt, mikor érte el s szárnyalta túl a delelőn áthaladt világhatalmat. Lát­juk most, hogy a gondviselés mintha bizalmatlan volna a német birodalmi germán fajjal szemben, legalább is nem egyedül a németre akarja bízni Európa morálkulturális átalakításának feladatát, a jövő század erköl­cseinek vérözönben, minden rikító effektusok nélkül való megkristályosítását, hanem oda­állította a germánok mellé a turáni fajtát is, a magyart, a törököt és a bolgárt, ezt az el­­szlávosodott avar-hun ivadékot. Ha igaz, hogy nyelvében él a nemzet, vágyódó birodalmunkat a háború teremtette uj­"embertípusokba vetjük, kik majdan el­­feledtetik velünk azt a szomorú multat, amikor országunk határain belül, míg hat nyelven dicsérték az Istent, hat nyelven agyar­kodtak a magyarra. A múltat illető vádat és panaszt elhall­gattatja egy szebb jövőbe vetett reményem, de leszögezem azt a szomorú tényt, hogy nép­iskoláink a magyarság tekintetében, a magyar és magyarosító kultúrát illetőleg, dacára a rájuk "fordított sok-sok milliós államsegély­nek — egyes kivételektől eltekintve — álta­lánosságban nem állanak hivatásuk magas­latán, sőt nem ritkán idegen célt szolgálnak, idegen, magyarságunkat többé-kevésbbé ve­szélyeztető erők szolgálatában fejtenek ki tevékenységet. Щ Népiskolai szervezetünk attól ugyan elég jó, hogy te se bánts, én se bántlak-módon egyszerűen tovább­ vurstlizzunk, de hogy rendszertelen, se nem magyar, se nem nem­zeti, hogy elhibázott uton halad, hogy az eredmény nincs arányban a ráköltött milliók­kal, fennen bizonyítják a háború tanulságai, íme : népünkből általában hiányzik a kulturális és morális érzék, hiszen még imád­ságában is önző. Mennyit haladtunk az utolsó évtizedek alatt e téren ? Legyünk őszinték: vajmi keveset. Tagadhatatlan, hogy a háború abnor­mis viszonyokat teremt, ámde, hogy az egyéni önzés és a mindenáron való pénzszer­zés olyannyira hatalmába keríthette népünket egész társadalmi osztályokat, rétegeket, ezt az elszomorító jelenséget — Péternek szólok, talán Pál is ért belőle — nemcsak hiányos népnevelésünknek tudom be, de a népiskola elszigeteltségének is. Népiskoláink nevelési munkája az iskola falai közé szorul s mintha késsel vágnák el, megszűnik a tanköteles­ korral. Tanítottunk, neveltünk, de anélkül, hogy nevelésünk át­hasonult volna az életbe s hatásának — tanítványaink ifjú- és férfikorában — a kulturális haladás jeleit láttatni engedte volna Ami a „tanítást”, a rendszertelen, ér­­telen nélküli , épen ezért kevés értékű isme­retszerzést, a tanterem belső életét illeti, kétségtelen, hogy sokat haladtunk az utóbbi két évtizedben. Tanítóink általában lelkes kötelességtudással szolgálják az „iskolai ok­tatás” ügyét, hatóságaink lázas tevékenysége, dacára a sok hátráltató és megakasztó körül­ményeknek, e tekintetben oly nívóra emelte népiskoláinkat, hogy nincs okunk a pirulásra: „népnevelésünk”, „népoktatásunk” azonban

Next