Pécsi Napló, 1917. február (26. évfolyam, 26-45. szám)
1917-02-01 / 26. szám
2 a jegyrendszert s ennek a terve már el is készült. Mától kezdve Angliában csakis hadikenyeret fognak sütni, amelyben 45 százalék tengeri liszt, árpa- vagy rizsliszt lesz. új hírek. A búvárhajóharc megindul. Berlin, jan. 31. (Ered. távirat.) A német és magyar-osztrák monarkia buvárhajóinak fokozott harci működése holnap megindul. Német tiltakozó jegyzék. Berlin, jan. 31. (Ered. távirat.) A Wolffügynökség jelenti: A német kormány az amerikai és spanyol nagykövetek útján jegyzéket intézett az angol és a francia kormányokhoz, melyben tiltakozik az ellenséges kórházhajók visszaélései ellen. A genfi egyezmény megszegésével muníció és csapatok szállítására használja fel az ellenség a kórházhajókat. A német kormány tiltakozik az ellen, hogy a vörös kereszt jelével az antant-hatalmak visszaéljenek és bejelenti, hogy a Flamborough-Fuad-Terselling és Kueszán-Andresen tengerrészen ellenséges kórházhajót nem enged áthaladni. A tenger Franciaország nyugati és déli részéről nyugat nyugat felé szabadon áll. Elsüllyesztett francia csapatszállító hajó. Stockholm, jan. 31. (Ered. távirat.) Párisból jelentik : A francia tengerészeti minisztérium jelenti, hogy az Amiral Magon 1566 tonnás hajót, míy egy torpedózuzó által kísérve, csapatokat szállított Szalonikibe, egy ellenséges búvárnaszád torpedólövéssel elsüllyesztette. A hajón szállított katonák közül 809 embert megmentettünk. A kísérő torpedózúzó legénysége a mentés körül a legnagyobb áldozatkészséggel járt el, amennyiben a tengerbe vetve magukat, segítettek kimenteni a már fuldokló katonákat. Román menekültek pogromot rendeztek. Zürich, jan. 31. (Ered. távirat.).Oroszországból érkező jelentések szerint a Romániából Déloroszországba menekültek Kisenevben, Tiraspolben és Benderben, az éhségtől üldöztetve, megtámadták a zsidó üzleteket, azokat kifosztották és ahol a legcsekélyebb ellenállásra találtak, ott legyilkolták az embereket. Amerika közvéleménye Anglia ellen. Hága, január 31. (Eredeti távirat.) Newyorkból jelentik: Az United Presse jelentése szerint az Északamerikai Egyesült Államok vezetősége aggodalommal nézi az ántánt, különösen Anglia viselkedését a békeajánlatokkal és különösen a Wilson békeakciójával szemben. Azért tehát, hogy az angol kormány kéznél találja az Unió erélyes képviseletét, Lansing külügyi államtitkár az állásától visszalép és Londonba utazik, mint az Egyesült Államok nagykövete. Utódja az államtitkári állásban Poirke szenátor lesz. Az Egyesült Államok közvéleménye felháborodással vette tudomásul, hogy Anglia visszautasította Wilsonnak a béke megteremtése ellenében kifejtett önzetlen akcióját. Az elnök ez érthetetlen és indokolatlan visszautasítás dacára is folytatja az emberiség érdekében béke akcióját és Amerika reméli, hogy a Nobel-békedíjat Wilson elnök fogja elnyerni. — Az uj Möwe hőstettei, Bern, január 31. (Eredeti távirat.) Rio de Janeiroból jelentik az ottani angol nagykövet, hogy az uj Möwe zsákmányoló hajónak az Atlanti Óceánon egy német búvárhajó áll segítségére, mely a Möwet minden útjában követi A francia ellenzék erősödik. Genf, jan. 31. (Ered. távirat.) Parisból jelentik, hogy a kamarában mindinkább erősödik Clemenceau ellenzéki pártja, melyhez Delcassé párthívei is csatlakoztak. Oroszország az ántánt ellen. Stockholm, jan. 31. (Ered. távirat.) Orosz hivatalos jelentés szól arról, hogy az ántánt békefeltételeinek valami titkos célja van, melyet Oroszországgal nem közöltek. Oroszország azon békefeltételek szerint, melyeket az ántánt, Oroszország hozzájárulása nélkül megállapított, csak veszíthet, holott az orosz birodalomra az a súlyos kötelesség hárul, hogy megteremtse Lengyelországot, Örményországot, a szabad Csehországot, a Nagyszerb birodalmat, az úgynevezett Zöld-Oroszországot Galicia keleti részéből és Bukovinából. Oroszország és a zsidók. Stockholm, jan. 31. (Ered. távirat.) A Riecs jelenti: A belügyminiszter rendeletet bocsátott ki a kormányzóságokhoz, hogy a városoknál, a zemsztvókban és a betegápolás körül foglalatoskodó zsidók másokkal helyettesíttessenek. A román hadsereg vesztesége.* Lugano, január 31. (Eredeti távirat.) Rómából jelentik : Most jelent meg a román hadsereg hetvenedik veszteségjegyzéke, meg f. év január végéig 376.638 katonát és 11.349 tisztet, közöttük tizenhat tábornokot mutat ki veszteségül, akik elestek, eltűntek, vagy súlyosan megsebesültek. A tisztek nagy szónoka francia és orosz. „Pécsi Napló” 1917. február 1. Japán és a német gyarmatok. Hága ,január 31. (Eredeti távirat.) Mosomi japán külügyminiszter kijelentette az ántánt. válaszjegyzékéről, hogy az hiányos, mert nem tesz említést a német gyarmatok sorsáról. Japán bejelenti, hogy a gyarmatokkal szemben jogos követeléseit fentartja. Tanulságok. Irta : Hegyháti. A jelen idegrázó borzalmai közepette ne keressük körülöttünk a morál szivárványos szépségű tüneményeit. Béke idején afelebaráti szeretetből, a szív, agy és lélek harmóniájából,sarjadzik minden erő, ami a népek boldogulását a kultúra fokain mind finomultabb és eszményibb régiókba emeli, míg most , vérben és iszapban, lelkesült áldozatkészségben és undorító piszokban rejlik az az erő, mely az emberi lelkeket megkristályosítani van, vagy volna hivatva. Bárhova fordulunk is, szélsőségekbe ütközünk. A hősies, semmivel sem számoló halálraszántság, az emberfelettiségbe lendült önzetlenség és áldozatkészség szembekerült a kicsinyes, önmagát féltő józansággal, a legraffináltabb önzéssel. Az egyéni hősiesség száz és ezer magasztosultan fenséges példái mellett a szociális áldozatkészség és kulturális tevékenység nálunk nem tud kibontakozni abból a kislelkű garasoskodásból, ami ötletes s bizonyára már megfizetett tevékenység után is vékával várja még a társadalom elismerését. A cselekvések és áldozatkészség rugója — általánosságban — az önzetlenség nem épen gyakori jelenségei mellett : adok, hogy nekem is adassak; cselekszem, hogy lássam jutalmát. Vajmi kevesen követik néhai jó Justinianus szabályait : adok, hogy te is adjál; adok, hogy te cselekedjél; cselekszem, hogy te cselekedjél; cselekszem, hogy te adjál. Furcsa regulák, annyi bizonyos s talán lesz is, ki megmosolyogja, de bizonyára lesznek, kik gondolkodnak fölötte. A harctéren fellobbanó mámoros magasztosultság az emberi életnek isteni megvetése árán hősöket teremt s vértanukat avat. Ez oly gyönyörű és megkapó jelenség, hogy bízvást hiszünk a lelkek megújhodásában, hogy a háborúban érlelődő új embertípusok a béke és kiengesztelődés nagy munkájában a gigantikus küzdelem tanulságaiból leszűrt igazságok szikláival fogják megalapozni azt a nemzeti kultúrát, amely a vérözönbe futó hatalmi aspirációk tombolásának közepette is biztosítja, mint nemzet, fenmaradásunkat. Aminő lehetetlen, hogy elpusztult épületeket, falvakat romjaikban hagyjunk, époly lehetetlen lemondani az eszmék, a társadalmi életviszonyok, a kultúra rekonstrukciójáról. Nem folytatni tehát a kultúrmunkát, ott, ahol elhagytuk, mert természetszerű fejlődését a háború tanulságai megszakították, hanem egészen élülről kezdeni, más eszmék és rendszer alapjaiból kiindulva, más, finomultabb, eszményibb célok felé haladni. A mostani világháborúban a germán faj német birodalmi csoportosulásáé a vezető szerep s hogy mellette találjuk a magyar, török és bolgár nemzeteket, hiba volna a szövetségi kapcsolat indító okait egyedül az uralkodók, a népek érzelmi közösségében, vagy egymásra utaltságában keresni, ennek mélyebbre ható történelmi oka is van. Mindenkoron, amikor egy népfaj, egy nemzet a világuralom felé törtetett, mellette egy más faj, egy más nemzet vette útját a hatalom felé s ha kultúrája, társadalmi erkölcsössége lépést tartott gazdasági fejlődésével, számbeli gyarapodásával, csak idő kérdése volt, mikor érte el s szárnyalta túl a delelőn áthaladt világhatalmat. Látjuk most, hogy a gondviselés mintha bizalmatlan volna a német birodalmi germán fajjal szemben, legalább is nem egyedül a németre akarja bízni Európa morálkulturális átalakításának feladatát, a jövő század erkölcseinek vérözönben, minden rikító effektusok nélkül való megkristályosítását, hanem odaállította a germánok mellé a turáni fajtát is, a magyart, a törököt és a bolgárt, ezt az elszlávosodott avar-hun ivadékot. Ha igaz, hogy nyelvében él a nemzet, vágyódó birodalmunkat a háború teremtette uj"embertípusokba vetjük, kik majdan elfeledtetik velünk azt a szomorú multat, amikor országunk határain belül, míg hat nyelven dicsérték az Istent, hat nyelven agyarkodtak a magyarra. A múltat illető vádat és panaszt elhallgattatja egy szebb jövőbe vetett reményem, de leszögezem azt a szomorú tényt, hogy népiskoláink a magyarság tekintetében, a magyar és magyarosító kultúrát illetőleg, dacára a rájuk "fordított sok-sok milliós államsegélynek — egyes kivételektől eltekintve — általánosságban nem állanak hivatásuk magaslatán, sőt nem ritkán idegen célt szolgálnak, idegen, magyarságunkat többé-kevésbbé veszélyeztető erők szolgálatában fejtenek ki tevékenységet. Щ Népiskolai szervezetünk attól ugyan elég jó, hogy te se bánts, én se bántlak-módon egyszerűen tovább vurstlizzunk, de hogy rendszertelen, se nem magyar, se nem nemzeti, hogy elhibázott uton halad, hogy az eredmény nincs arányban a ráköltött milliókkal, fennen bizonyítják a háború tanulságai, íme : népünkből általában hiányzik a kulturális és morális érzék, hiszen még imádságában is önző. Mennyit haladtunk az utolsó évtizedek alatt e téren ? Legyünk őszinték: vajmi keveset. Tagadhatatlan, hogy a háború abnormis viszonyokat teremt, ámde, hogy az egyéni önzés és a mindenáron való pénzszerzés olyannyira hatalmába keríthette népünket egész társadalmi osztályokat, rétegeket, ezt az elszomorító jelenséget — Péternek szólok, talán Pál is ért belőle — nemcsak hiányos népnevelésünknek tudom be, de a népiskola elszigeteltségének is. Népiskoláink nevelési munkája az iskola falai közé szorul s mintha késsel vágnák el, megszűnik a tanköteles korral. Tanítottunk, neveltünk, de anélkül, hogy nevelésünk áthasonult volna az életbe s hatásának — tanítványaink ifjú- és férfikorában — a kulturális haladás jeleit láttatni engedte volna Ami a „tanítást”, a rendszertelen, értelen nélküli , épen ezért kevés értékű ismeretszerzést, a tanterem belső életét illeti, kétségtelen, hogy sokat haladtunk az utóbbi két évtizedben. Tanítóink általában lelkes kötelességtudással szolgálják az „iskolai oktatás” ügyét, hatóságaink lázas tevékenysége, dacára a sok hátráltató és megakasztó körülményeknek, e tekintetben oly nívóra emelte népiskoláinkat, hogy nincs okunk a pirulásra: „népnevelésünk”, „népoktatásunk” azonban