Pécsi Napló, 1917. június (26. évfolyam, 121-144. szám)

1917-06-01 / 121. szám

t a fejekről, imakönyv terem a legénység­ kezé­ben s pár perc alatt az eddigi világias hangu­latot átszellemültség, fölfelé törekvés váltja föl Csak fokozza ezt az állapotot, hogy a misének praefatióját énekli a püspök. A min­denki lelkében kisgyerek kora óta visszhangzó őserejű dallam visszavarázsolja a sok katonát a maga fatornyos falujába. Áldozáskor a kápolna előtt két hosszú sorban térdelnek a máskor oly kemény fiúk, a püspök sorra járja valamennyit. Gounod Ave Maria-jának hangjait visszhangozzák a hegyek. Vége a misének. A kápolna ajtajába lép a püspök és beszélni kezd. Nem a rendes, valami régi stílusu casula van rajta. Amint fölemeli két karját, a nehéz selyem bő­­leber­­nyegben, nagy íveléssel omlik a törzséig. Úgy hat ebben az ősi táltosokéhoz hasonló egyházi öltözetben, mintha ezer esztendővel ezelőttről szállt volna közénk Árpádnak vala­melyik főpapja s itt a határszélen Hadúr­hoz folyamodnék, hogy ezt az ezer esztendő óta megtartott sziklabércet további ezer évre is megvédhessük. És szól a püspök : — Eljöttem közétek, drága fiaim, hogy megköszönjem nektek, hogy megvéditek Er­délyt a háború csapásaitól. Tudom, hogy sokat kell szenvednetek, sokat kell nélkülöznötök, fiatal életetek, testi jóváltotok állandóan csak egy hajszálon­ függ. És én eljöttem közétek, hogy lekönyörög­­jem rátok az egek Urának minden áldását. Hogy imádkozzam értetek, itt, köztetek, veletek az Istenhez és kérjem őt, hogy szálljon rátok a bölcsesség Lelke és ruházzon fel benneteket annak belátásával, hogy ezt­ a rettenetes világháborút, ha már ránkszakadt, becsülettel kell befejeznünk. , Szálljon rátok az értelem Lelke, aki meg­magyarázza nektek, hogy a ti türészek, hősiességtek az otthonmaradottak megmen­téséért, jóvoltáért történik. Szálljon rátok a tanács Lelke a válságos pillanatok idején s vezessen mindig a hűség, a kötelességteljesítés ulláji. Szálljon rátok az erősség Lelke a megpró­báltatások, a Szenvedések közepette s türel­met, kitartást öntsön belétek. Szálljon rátok a tudomány Lelke s ruház­zon fel mindama képességekkel, amelyekkel hazátoknak legnagyobb hasznára lehettek. Szálljon rátok az istenesség Lelke, hogy a háború borzalmai se ingathassanak meg benneteket vallásosság­okban, hitetekben. Szálljon rátok az Úr félelmértek Lelke , mentsen meg benneteket a legnagyobb rossz­­t­ól, a bűntől. Megkezdődik a bérmálás. Az orosz éppen ekkor adott, le egy sort fizet, a völgybe. Az egymásra ágaskodó hegyek tömkelegében a visszhang­­megsokszorozza a dörrenéseket. Oldalt kézigránát-gyakorlatot tartanak. A robbanások hatalmas hangja végigzúg a bérmálandók feje felett. A rajvonalból lejött fiatal és öreg katonák lelke megtelik a párat­lanul álló ünnepség fölemelő, megerősítő emlékével. A bérmálás után a pápa áldásában része­­r­íti a jelenlevőket a püspök és felszólítja őket, hogy vigyék ki köszönetét és áldását a raj­­vonalba"" azoknak a bajtársaiknak, akik nem jöhettek el. Majd körülnéz az egybegyűlteken és fen hangon mondja : — Éljen a király! —­• Éljen a haza ! — Éljenek a haza hős védői! Zúgó éljenzés fakad mind a három szívből jövő felkiáltásra s amikor az egyházi öltöny levetése után a tábornoktól kezdve a köz­baktáig, akit csak megszólít, mindenkit el­ragad közvetlenségével, az ágyús ezredparancs­nok odaszól a segédtisztjének: — Az előkelő four, a jóságos püspökatya és az alázatos istenszolga olyan bámulatos harm­aidban egyesül benne, hogy nem győz az ember csodálkozni rajta. A cercle után a püspök előre akar menni, de nem engedik. Egy kilométerre előbbre már be van lőve a muszka. Arra csak az megy, akit a kötelessége parancsol oda. Sokkal bátorságosabb s a katonák számára is emléke­zetesebb lesz a diszmepet végigszemlélése. Elől a zene a Hunyady-indulónak ide­gekbe markoló akkordjait­­ fújja, utána a végevárhatatlan sorokban jönnek a száza­dok. Megfeszül minden izom az elvonulókban, amikor a püspök elé érnek, dong az úttest a lezuhogó lábak alatt, az egész jelenet az erővel teli elszántság apoteózisa. S a püspök megilletődött arcáról szinte le lehet olvasni a gondolatot : — Hála a magyarok hatalmak Istenének, hogy a sok véres csata, rengeteg tömegsír, szibériai fogolytábor dacára még mindig oly sokan vagytok. Ilyen erősek, fiatalok, el­szántak vagytok. Az Isten áldjon meg ben­neteket ! Dr. B. J. „­Lécsi Napló“­ ­ HÍRROVATUNK. — Egy gimnáziumi igazgató kitüntetése. A király Rauchbauer József dr. kegyesrendi áldozópapnak, a Selmecbányai királyi kath. főgimnázium igazgatójának a Ferenc József­­rend lovagkeresztjét adományozta. — A főispánok és a kormányválság. Budapestről telefonálja tudósítónk. Beava­tott helyen szerzett é­tesülés szerint akár koncentrációs kormány jön, akár pedig a munkapárt támogatásával egy átmeneti ka­binet, a főispán­ karban olyan általános vál­tozás, mint amit a türelmetlen ellenzéki sajtó most kíván, nem fog bekövetkezni, mert az új kormány meghagyja a főispánokat, illetve kérni fogja őket, hogy ne távozzanak el he­lyükről. Nem szabad ugyanis elfelejteni, hogy a főispáni állás a háború alatt nem üres dekó­rum, hanem a háborús teendők egész légió­jával roskadásig elhalmozott tisztség volt, amelyet nem olyan könnyű ma az egész or­szágban egyik napról a másikra csereberélni. Sor­ kerülhet arra is, hogy oly főispánokat, akik Tisza személyéhez kötötték állásukat, szintén nyomatékosan fognak kérni, hogy méltóságukat tartsák meg. A munkapárt domináló szerepe a kibontakozásnál egyene­sen nexusban is lehet azzal, hogy a párt exponensei a perifériákon is megmaradjanak és ép úgy részt vegyenek akár a koncentráció­ban, akár az átmenetben, mint a képviselők. Nem kell megtagadás, vagy opportunizmus, hanem a párttal való együttműködés konzek­venciája, hogy az új kormány kívánságának eleget téve, állásaikat megtartsák. Termé­szetes azonban, ha a Tisza István szavát egy­ségesen követő párt a kibontakozásban részt nem venne és teljesen ellenzéki kormány alakult amely pláne új választásokat ír ki, akkor a főispáni kár új férfiakból fog­­ telni. Addig azonban, amíg a helyzet megoldása nem per­fekt, a lemondott főispánok feltétlenül to­vább vezetik ügyeiket — ha politikai színe­zetű tevékenységet nem is fejtenek ki — és a végleges döntés csak az új kabinet megala­kulása után válik aktuálissá.. — Kitüntetett tisztek. A­ király Nagy Imre 6. gyalogezredbeli sart. főhadnagynak a katonai érdemkereszt 3. osztályát a hadi­­ékitménnyel és a kardokkal adományozta. Egyben megparancsolta, hogy Russegger An­tal 6. gyalogezredbeli tart. főhadnagynak, eberswaldi.. Siegler István 44. gyalogezredbeli hadnagynak a legfelső dicsérő elismerés, a kardok egyidejű adományozása mellett, tud­­tul adassák. Este ötkor. Adieu pünkösd ! Elmúlt a pünkösd is. — Elmúlt, mint bármelyik más nap, — hogy ne mondjam hétköznap, s mindössze annyit tudtunk róla, hogy mint a múltnak — a régi jó időknek kedves kis emléke, ez a kis symbolikus ün­nep, egy rövid ideig közénk libbent.. — s­ az­tán tovasuhant és újra magunkra marad­tunk a hétköznapokban. Úgy jött el, mint a múltnak­­ legszebb emlékei: egy asszonyi ölelés, — egy kislány szűzi csókja, — egy felejthetetlen éjszaka, — úgy, hogy mikor magunkon éreztük, kissé fellobbant a szí­vünk ; de amikor az emlék igézete eltűnt, üres kezekkel legyintünk: — elmúlt, — mind-' egy!--­Mert talán észre sem vettük volna, nem is érkeztünk volna eszmélni reá, hogy eljött, de a naptár cinóbervörös hetükkel kiáltott ránk, hogy : pünkösd vasárnap, pünkösd hétfő, így aztán a tegnapok és tegnapelőttök tülekedésétől fáradtan, reggel, hunyorgó sze­mekkel kissé tovább maradtunk ágyainkb­an, majd tunyán kinézve ablakainkon, láttunk fehér ünneplő ruhájú leányokat, a fekete­­ruhás asszonyokat virágokkal és egy bizo­nyos nemtörődömséggel kérdeztük­­ önma­gunktól, hogy vajjon milyen idő lesz ? Ta­lálgattuk : talán ragyogó nap, talán eső. Találgattuk, puszta megszokásból, de sietve tettük utána : — mindegy ! Aztán felkeltünk, elmentünk meginni színtelen, rossz kávénkat és a mosolygó pincérnek 6 fillér helyett 10-et adtunk. Itt van Jani — ez a magáé ! Aztán megbo­­rotválkoztunk, miközben a borbélyunk­ hí­zelegve mondogatta ,,nagyságos ur ma mi­lyen jó színben van”, — a „doktor urnak ma milyen jókedve van” — holott már majd lepofozom az idegességtől, — de nem teszem, mert ünnep, pünkösd van, s mikor megkérdi „pouder is méltóztatik kérrre mássan”, — kissé ásitva mondom : — mindegy ! Délben a vendéglőnk frissen­ terített asztallal, tiszta abrosszal, az asztalon egy olcsó virágcsokorral vár. Mint máskor, sültet vagy marhahúst mártással rendelünk, — bár már unjuk a mindig ugyanezt az egyforma­ságot, — s süketséget szimuláltunk, miikor a pincér levest is ajánl. Igaz ünnep volt, de 2%-a is volt, na és a viszonyok is komiszak. A hús most is kemény volt és olyan szomo­rúan kicsiny, hogy sajnáltuk megenni és a mellé 2 kenyérjegyre kapott fekete kis ke­nyérke is ízetlen, rossz. — Mindegy ! Az ebéd utáni fekete már régen,elma­radt, már eszünkbe sem jut, ne bántsuk a múltat. S a szivar vagy cigarett, amit féltve raktunk el erre a napra, ma is rossz volt, büdös volt, s kedvetlenül szívtuk — de mindegy! Aztán — délután mentünk a többiek­ után, felmentünk a Tettyére, s elnéztük a nyüzsgést, fiatalemberek, leányok jókedvű, nevető dévajkodását. Néztük kedvteléssel, mosolyogva, szivesen, — valahogy kedves volt a­ zsibongó tömeg, — a pillanatokra gondokat, mindent felejtő fiatalság, — de aztán este lett, rá is untunk erre, fáztunk egy kissé, s mikor mások marasztaltak ben­nünket, megvárni a nagyszerű tűzijátékot, újra leültünk, jó, — na," — megvárjuk — mindegy! S másnap talán ugyan így volt, s legfel­jebb este, mikor lefeküdtünk, kissé ki­pihent­nek, nyugodtaknak tudtuk magunkat. Legfeljebb úgy másnap, pünkösd el­múltával reggel, mikor felébredtünk s sze­münk reátévedt a naptárra, a feketebetűs hétköznapra s, nyárspolgáriasan, időben kel­lett kelnünk, fáradtan nyújtózkodtunk, s éreztük, hogy most újra ki kell menni az élet porondjára, s futni, verejtékezni a kenyérke után, szomorúan, mindennapiasan. S ekkor egy percig arra gondoltunk, hogy tegnap, vagy tegnapelőtt, — mégis kellett volna egy kissé másként élni. Talán cigányzene, — nő, vagy mindkettő___vagy egy kis Cho­pin-etude, mint régen évekkel ezelőtt... s letérdelni valaki elé, — a fejünket bele­temetni az ölébe... vagy átfogni valakinek a nyakát s izzó szavakat elmondani----­vagy bármit csinálni, de szint, melegséget, muzsikus melegséget, Életet, igazi Életet lopni ezekbe a napokyra, — mert ünnep volt, — tavasz volt, s az élet egy kissé reánk ka­csintott. De nem akartuk észrevenni, mert nem volt energiánk, sem pénzünk, sem a szerelemhez asszonyunk. Egy percig erre gondoltunk, s kissé fájt. De aztán szemünk az órára tévedt, láttuk, hogy mindjárt 8 óra lesz­­— s mennünk kell, hogy beálljunk a mindennapos tülekedők sorába, — még egyszer eszünkbe jut a teg­nap, a tegnapelőtt elhibázottsága — de aztán kedvetlenül lemondván, legyintve mondtuk, — el, — elmúlt, — mindegy ! Adieu pünkösd ! Pécs, 1917. május 29. Sehmolka, 1917. június 1.

Next