Pécsi Napló, 1927. április (36. évfolyam, 74-97. szám)
1927-04-01 / 74. szám
2. oldal. Még ebben az évben megépül a rácváros—abaligeti műút. MOST TARTOTTÁK MEG A HELYSZÍNI TÁRGYALÁST. — A KÁPTALAN ÉS A PAPNÖVELDE HETVENÖTEZER PENGŐVEL JÁRUL HOZZÁ AZ ÉPÍTÉSI KÖLTSÉGEKHEZ ÉS DÍJTALANUL Átengedi az útépítéshez szükséges területeket. Fécs, márc. 31. Jelentettük, hogy Baranyamegye novemberi közgyűlése elhatározta a rácváros—orfa—abaligeti műút megépítését. A műszaki műveleteket most készítette el a az államépítészeti hivatal, így Fischer Béla alispán össze- hívhatta a helyszíni tárgyalásra az érdekelteket. A helyszíni társaláson, melyen Fischer Béla alispán elnökölt s rajta kívül Baranya vármegye részéről Puskás Elemér vármegyei aljegyző vett részt, megjelentek a honvédelmi és földművelési miniszteri, Pécs szab. kir. város, a kluzurmérnökség, a gazdasági felügyelőség, az államépítészeti hivatal s az érdekelt járások és községek képviselői. A helyszíni tárgyaláson Szabó János dr. a székeskáptalan és a papnöveldei uradalom nevében bejelentette, hogy az útépítési költségekhez hetvenötezer pengővel járulnak hozzá, az útépítéshez szükséges területeket teljesen díjtalanul engedik át s a kiirtandó fákat is saját költségükön irtatják ki. A bejelentést a megjelentek nagy ovációval fogadták. Kőberling Nándor tb. tanácsnok Pécs szab. kir. város tanácsa nevében bejelentette, hogy az 1 mliárd korona készpénzhozzájáruláson kívül a város — amennyiben ehhez a közgyűlés hozzájárul — az útépítéshez szükséges, Pécs szab. kir. város tulajdonát képező területeket ingyen adja át. Amint értesülünk Fischer Béla, alispán az útépítési munkálatokat a legsürgősebben megkezdeti s még ebben az esztendőben be is fejezteti s az uj utat még ebben az esztendőben át is adják a forgalomnak. Ezzel a Szentkuton tervezett Baranya vármegyei tüdőbetegek gondozó intézete közelebb jut a megvalósuláshoz. Reberics Imre emlékezete.*) A ,,Pécs-Baranyai Muzeumegyesület“ 1926. évi május hó 28-án egy az egyesület működésének kezdetétől fogva tevékeny és az egyesület érdekében mindenkor készséges és lelkes választmányi tagját vesztette el. Reberics Imre, nyug. felügyelőigazgató, életének 82. évében elköltözött oda, ahonnét nincs többé visszatérés. Azt hiszem a Muzeális Egyesület vezetősége kedves kötelességet vél teljesíteni akkor, amikor jelen közgyűlése keretében rövidre fogott szavakban több évtizedes munkásságáról akar megemlékezni. Beberics Imre Mohácson született 1844-ben augusztus hó 28-án iparos szülőktől. A tanítói pálya iránt érzett őszinte vonzalom vezette őt a felejthetetlen emlékű, kiváló pedagógus, Szauter Antal vezetése alatt álló és a pécsi katholikus mintálőelemi tanodával egybekapcsolt kath. tanítóképezdébe, ahol 1861—1862-ben 53-an jártak az akkor még két évfolyamból álló II. osztályba. Itt szívta magába a népoktatás ügye iránt való végtelen szeretet, mely egész tanítói működése alatt piros vonalként húzódik végig az életén. De nem is lehetett ez másként, hisz olyan szigvérig tanítóemberek voltak szellemi irányítói és vezetői, mint boldogemlékű Szauter Antal, Mendlik János, MendlikÁgoston, Warga Ferenc, Salamon József, Mendlik Mihály és Schmidt Péter, főelemi tanodai tanítók, jónevű pedagógusok. Működésének első állomása Bajaszentistván volt, hol az ambiciózus fiatal tanító négy éven át vezette a kicsiny falucska tanköteleskorú gyermekeit a szám- és betűvetés ismeretére, Isten-, haza-, emberszeretetre. Szerette a falu népe, ragaszkodtak hozzá kicsi tanítványai, de a sors könyvében másként volt megirva jövő áldástosztó tanítói működésének helyét illetőleg. 1866-ban október 1-én Pécsre kerül a pécsbudai külvárosi szt. Ágostonról címzett elemi tanodához, ahogy azt az 1847. évi október hó 7. kezdettel vezetett iskolai hivatalos jegyzőkönyv lapjairól olvassuk. Abban a még mai napig is meglevő 1860. évben épült és ugyanezen év október hó 15-én használatban vett Sörház-uccai I. emeletes négy tantermes iskolaépületben találjuk Bebericset mint altanitót, hol negyedmagával összesen 330 fiul 90 leánygyermeket tanítottak. És igy it csak 130 tanuló jutott egy-egy tanerőre. S hogy e helyütt ne kelljen sokat beszélnem az akkori iskolai viszonyokról, beszéljenek az alább felsorakoztatott számok. A hivatalos kimutatás szerint a szóbanforgó iskolában 125 magyar anyanyelvű fiú és 71 magyar anyanyelvű leány ; 126 német anyanyelvű fiú és 80 német anyanyelvű leány ; 79 horvát anyanyelvű fiú, és 19 horvát anyanyelvű leánytanuló járt iskolába. Tehát 37.67% magyar, 39.62% német és 22.70% horvát gyermek járt iskolába. Az emeletes ház helyén állt réginádfedeles, kis toronnyal biró egy tantermes iskolaépület tanszobája 4 öl és 2 láb hosszú, 3 öl széles volt és a bérelt helyiség, mely 3 öl hosszú és 2% öl széles volt és hová összesen 3 osztály járt, 562 tanulóval birt és pedig : a III. oszt.-ba 94 fiú, 50 leány, összesen 144 a II. oszt.-ba 70 fiú, 37 leány, összesen 107 az I. oszt.-ba 116 fiú, 82 leány, összesen 198 280 fiú, 169 leány, összesen 449 A fiókiskolába 65 fiú, 48 leány, összesen 113, öszszegezve 562 tanuló, melyből látható,hogy nem volt rózsás helyzete a tanítóknak, de még kevésbbé a tanulóknak az iskola hygieja szempontjából. Nem terjeszkedhetünk ki ezúttal az akkori iskolai rendtartásra, tanítási anyagra, tanulásbeli eredményre, csak megemlíteni kívánjuk, hogy a teremhiány és túlzsúfoltság dacára is a három évfolyamos elemi iskolából oly kiváló tanulók kerültek ki, akik későbbi gymnasiális és főiskolai tanulmányaik befejezése után szűkebb hazánk, Pécs városa történetében nevük fenmaradását értékes munkásságukkal biztosították. Amint fennebb már említettem, a hiteles adatokat nyújtó és Krause Ferdinánd főtanító által 1847-től vezetett, tehát 80 éves múltra tekinthető hivatalos iskolai jegyzőkönyv elsárgult lapjairól olvashatók a következő nevek : Aidinger János, Erreth János, Erreth Lajos, Szauter Gusztáv, Károly Ignác, Loncsát József, Zsolnay György, Kóbor József, Pozsgay József, Liebbard Benne, Pucher Ferdinánd, Csonka Nándor, Papp József stb. stb. Ezen iskolától Beberics 1872-ben a még Mária Terézia által 1778-ban alapított Pécs-belvárosi ,,kir. nemzeti iskolá“-hoz került, mely ugyanakkor már mint pécs-belvárosi községi fiúiskola szerepelt ; az I. osztály tanítójává választatott, mint Mendlik Mihály utódja. Itt működött 1891. augusztus 13-ig, míg Repics Vince helyett a pécsi községi polgári leányiskola igazgatását át nem vette. 1907-ben tb. felügyelőigazgatói címmel tisztelték meg, majd Schneider István felügyelő-igazgató elhalálozása után 1910-ben ő nyerte el a felügyelőigazgatói tisztet, mely állásában az elemi iskolák államosítása idejéig, három éven át működött a legnagyobb megelégedésre . 1913. december havába ment nyugalomba. Pécs népoktatásának történetében 50 évi munkásságával maradandó emléket biztosított magának. Úgy hivatásbeli, mint társadalmi működésével a közjónak tett nagy és kiváló szolgálatokat. Igazi vérbeli tanító volt. Mily sokak előtt kicsinynek látszó, semmitmondó állás és mégis mily nagy hatalom van a kezében az ifjúság zajtalan nevelése szempontjából. A jó tanító szeretete örömet, derűt, igazi életet visz magával a tanterembe és evvel oly megfizethetetlen jót élt észrevétlenül minden szépre és jóra fogékony gyermeki lélekbe. Aki ezt egy félszázadon, majd egy egész emberöltőn át, mint Reberics cselekedte, nem e érdemli meg, hogy róla még halóporában is kegyelettel emlékezzenek meg ? Sokszor hallani azon régi szállóigét : „Akire az istenek haragszanak, azt tanítóvá teszik“, mely mint minden közmondás a tényekből eredt, a mindennapi élet tapasztalatain alapult, tehát igaznak kellett lenni. Feltéve, de meg nem engedve, hogy tényleg így van, bár nagyon sokan vallják az ellenkezőjét, Reberics ajkairól soha sem hallottuk *) írta Szieberth Róbert felügyelő-igazgató, kinek gyengélkedése miatt a szerző nem jelenhetvén meg a Múzeum-egylet i. é. március 27-iki gyűlésén, felolvasta Csernyánszky Lajos iskola- igazgató. • A hercegnő regénye. Irta : Arséne Houssaye. (35) XXXVIII. Lea nyolc óráig várta Lionelt ; félórával később már a Lammermetti Lide-ben kellett szerepelnie. Bármennyire gyorsan öltözködött és felrakta a fehéret, pirosat , mégis tízpercnyi késése volt a jelentében. Bár nem akart szóba állni senkivel sem a kulisszák között, mégis amikor d'Ormahceyt látta közeledni, ezt a tréfás színezetű nemesszívü embert, megállt egy színfalhoz támaszkodva. — Tudom, hogy Lionellel van, mondja nevetve a gróf, mert Lionel látva, hogy vagy láttatlanul mindig magával van. Lionel, amikor fölkérte segédjéül, elmondta neki az egész esetet és jelenetet. — Én nevetek rajta ugyan, de talán simi kellene. — Azt hiszi, hogy ebben meg lehet halni is. — Igen, kedvesem, ezeren meghalnak ebben, de ez a halál a halhatatlanságot hozza; ma azonban már változott a felfogás a hősiességről; felfedezték, hogy dicsőbb élni a bánatért, mint meghalni érte. — Ki fedezte föl ezt ? — Mindenki, például aki itt jön, de Sarmattes. De Sarmattes d'Ormancey grófot jött keresni, hogy a párbajról beszéljen vele és hogy megmutassa , a színfalak között legújabb nyakkendőjét. — Nemde, kedvesem, mondja neki a gróf, ma már nem öli meg magát az ember, ha megcsalják ? — Ez a divat, mondja de Sarmattes ünnepélyesen ; szükségtelen a halál elé menni, mert az magától is jön. De ki beszél itt meghalásról ? — Nem én, mondja gyorsan Lea. — Igaza van, asszonyom, mert az Operában egy menyország van és nem bizonyos, hogy a menyországban van opera. Az édes atyám gyóntatója azt szokta mondani a jövő életről: „Gyermekeim, én hiszek a lélek halhatatlanságában, a föltámadásban, de mindamellett a földön akarok maradni, ameddig csak lehet.“ Ez az én hitem is. A függöny fölemelkedett és Leának színre kellett lépnie. D‘Ormancey és de Sarmattes folytatták a beszélgetést és körülbelül ezekkel a szvakkal dicsőítették a női nemet. — Gondolja, hogy d‘Ordova feldiszítette a herceg homlokát ? — kérdi de Sarmattes. — Nem, mondja d'Ormancey, a hercegnő egy tiszta aranyasszony, aki egyetlen szerelembe zárkózik és abba meghal. — Jobban szeretem, ha rosszat lehet mondani az asszonyokról. — Ha másról van szó , embere vagyok. — Oh, kedves gróf, ma már nem a férjek, hanem a szeretők lesznek fölszarvazva. — És hogyan jött ez a katasztrófa ? ! — Melyik ? — Az Öné . — Elvettem Eulofftól azt a kis bohó Saraht, aki Montagnac kezéről ütötte el. — Hagyjuk az árvizet... — Nos tehát, alig hogy fogatot vettem neki... — Értem. Nem tudta, hogy a szerető amikor lovakat vesz kedvesének, alkalmat ad neki az elsétálásra. — Ne beszéljünk többet az asszonyokról. — Vigasztalja magát, Sarah meg fogja önt bosszulni másokon. — Igen, ezek a kis hacskák a balettkorban megölik a börze nagy aranyhalait, mint a kis méreghalak a tengerben a cápákat. Egyszóval az asszony a nyolcadik legfőbb bűn a világon. — Tanulság: Miért jött ma ide, kedves de Sarmattes. — Jó kérdés. A kis Zela táncol ma este, proponálni akarok neki egy autót. És ön ? — Én, mondja d‘Ormancey, én Ernestinnel akarok találkozni, aki szólót énekel a páholyomban. Végredmény, az élet annyit ér, amennyit érnek az asszonyok, amennyit ér a szerelem — és amennyit ér az élet, annyit ér a halál. — Az egész emberiség filozófiája ebben van. — Viszontlátásra, föl kell keresnem Lionelt, még megbeszélni egyetmást a holnapi párbajról. — Viszontlátásra, mondja de Sarmattes, én pedig d'Ordovát keresem föl. (Folytatása következik.) PÉCSI NAPLÓ 1927. április 1.