Pécsi Napló, 1930. július (39. évfolyam, 146-172. szám)

1930-07-03 / 148. szám

4. oldal. i pornója és középponti problémája előtt, amely a ,honnan és hová” kérdésében csúcsosodik ki. Erre a kérdésre évezredek múltán se képes helytálló választ adni és éppen ezért mindmáig se­udott kialakítani emberhez mindenképpen méltó t­eljes megvalósulására alkalmas olyan világszem­léletet, amely harmóniát teremt egyfelől az ember belső világában, lélek és test között,másfelől ember és ember, ember és természet között. Már­pedig ezeknek a vonatkozásoknak meg­nyugtató megoldása és összehangzó egybefoglalása nélkül nincs igazi világszemlélet, ilyen világszem­lélet nélkül pedig nincs igazi civilizáció és kultúra, amely az embert valódi ki- és mivolta szerint meg­ismerni, megérteni és értékelni, — a létben a maga helyére beiktatni és el­igazítani,— k­ielégíte­ni és, am­ire szive-lelke csillapíthatatlanul vágyakozik, boldogítani tudná. Innen van gyökerében az, hogy minden olyan civilizáció és kultúra,­­ amelynek világszemlé­lete kizáróan az értelem mindentudásának és az akarat mindenhatóságának öntelt gondolatán, a testiségnek és az anyagiasságnak, szóval a földiség­­nek egyoldalú, lelketlen, sivár elvén épül föl — a tér — és időfölötti léttel és eszmékkel való minden kapcsolat nélkül csak ideig-óráig élhet, előbb-utóbb belehull az enyészetbe, a minden földi dolgoknak ebbe a nagy temetőjébe és ott a legjobb esetben egyes töredékeivel, torzóival mint művelődéstör­téneti elemekkel belekerül a rákövetkező új, meg új civilizációknak és kultúráknak humuszába, de csak azért, hogy majd idővel ezekben és ezekkel együtt újra, meg újra, többször is elpusztuljon. Ezek után, azt hiszem, teljes joggal kérdez­hetem : mi címen tarthat számot a földi ember arra, — és nem furcsa, szinte bizarr gondolat-e, sőt egye­nesen nem ellentmondás-e, — hogy emléket állít­sunk neki, akár mint véges, múlandó lénynek, akár mint véges, múlandó civilizációk, kultúrák meg­alkotójának és hordozójának ? • * * És mégis van — a szó és fogalom valódi ér­telme szerint — ember, aki száz százalékosan méltó az egymásra következő nemzedékek örök emlékezésére, sőt aki maga állít magának halhatatlan emléket. Ki és minő ez az ember ? Minden olyan harmonikus egyéniség, aki is­mer és hisz Istent, aki ismer és szolgál Hazát, aki ismer és szeret Embert! Szóval : ilyen egyéniség az az ember, aki igazi otthonát és életének súlypontját nem a porszem­­nyi föld hátán és lételemét nem a földiekben keresi és találja, hanem belekapcsolódik a transzcendens világ — és életrendbe: t. i. az Istenség eszméjének és az örökértékű s éppen ezért örökéletű eszmé­nyeknek eleven hitébe és hűséges szolgálatába. Ilyen egyéniség az az ember, aki a vérség, a származás, a történelem, a társadalmi és nemzeti élet és öntudat, az állami rend közönségének, min­­d a tisztességes ember előtt szent becsülettörvé­­nyéhez soha, semmiféle körülmények között, semmi­nemű ürüggyel nem vál hűtlenné és nem jár kö­zöttünk elkülönülve idegenként, még kevésbé ellenségként, gyökértelenül, rajtunk élősködve, hazátlanul, hanem minden porcikájával egészen és mélyen belenő az édes hazai rögbe és — mint rész az egészben — szervesen illeszkedik bele a nemzet lelkiségébe ; ilyen egyéniség az az ember, aki embertár­saihoz és a különböző közületekhez való viszony­latában nem a közömbösségnek, nem a részvétlen­ségnek, nem az egyéni rideg önzésnek és erőszak­nak, nem a gyűlölködésnek elvét, hanem a test­véri összetartozásnak, a megértésnek, az áldozatkész­ségnek és a szeretetnek isteni paranccsal is meg­szentelt törvényét vallja és éli. Lényegében ennek a három eszmének : az Isten hivésének, a Haza szolgálásának és az Ember szeretésének, szintézise adja meg az alapját és statikai bordázatát annak a teljes és maradandó értékű világszemléletnek, — a világszemléletek világ­­szemléletének, — amely az örök emlékezésünkre méltó harmonikus egyéniségeket kitermeli, kifor­­formálja és jellemzi. És ez a világszemlélet — éppen eszményisége révén — bámulatos csodát művel az emberben és az emberrel. Biztos egyensúlyt, igazságos rendet, gyönyö­­­rűséges békét teremt az ember belső világában a lelkiségnek az őt megillető szerephez juttatásával. Bölcsen meghatározza és szabályozza az em­ber helyzetet Istenhez, Hazához, Emberhez, az élethez, a természet és az eszmények világához — mindezeknek és az embernek szent közösségbe és magasabbrendű egységbe foglalásával. Minthogy mindezt a „honnan és hová” kér­désére is választ adó örökkévalóság jegyében — sup specie aeternitatis — rendezi el: a véges embert kiemeli a föld porából és a végtelenség boldog ré­szesévé teszi, a halandó embert kiragadja a múlandó lét szűkös korlátai közül és az örökkévalóság halhatatlan kortársává avatja, a létért keservesen küzdő embert soha el nem képzelt életörömökhöz, lelki boldogság, testi-lelki tökéletes kiteljesedéshez juttatja. Szinte a szemünk láttára bontakozik ki és elevenedik meg a mi eszményi világszemléletünk szerinti embertípus óriásalakja, amint lábával hűségesen belegyökereződik a magyar földbe, egyik kezével hódolva belefogódzik a mennyboltos Égbe, másik kezével pedig szeretve öleli szívére embert­est­véreit. Ez az igazi Gigász, aki — már a görög mitho­­­­lógia szerint is — az Ég és Föld összeölelkezéséből­­ született óriás. Az ilyen ember­­— de csakis az ilyen — éppen eszményi világszemléleténél fogva többé már nem senki és semmi, nem por és hamu, nemcsak a puszta létért és a napi kenyérért aggódó hitvány féreg, nem is csak tépelődő, korlátolt koponya, nem is a nagyzoló emberi akarat szánalmas akro­batája, hanem — mert Isten képének és örökkévaló szándékainak hordozója — minden veleszületett­­ gyarlósága ellenére is a teremtésnek valóban ékes koronája és halhatatlan remekművei * • * Amikor ma a hálás kegyelet Istenben boldo­­í­gult Buzássy Ábel áldott emlékének való ünnepi­­ áldozásra késztetett bennünket, mindnyájunk lelké­ből szólhattam volna Róla akár mint kiváló szer­zetespapról, akár mint tudós tanárról, akár mint az ifjúság nagyszívű jóbarátjáról, akár mint a pécsi társadalom kiváltságosan rokonszenves és dolgos tagjáról, akár mint önkormányzati életünk kimagasló kitűnőségéről. Szólhattam volna Ízig" vérig magyarságáról, testestől-lelkestől ritka pécsi­­ségéről, gazdag jelkének és életének még sok min­denféle szépséges vonásáról és mozzanatáról is. De azt gondoltam, hogy — ma és itt, ebben a házban és ebben a. '­­szt tét­elünkben— a különben is közismert összetevő elemek,részletek s epizódok helyett inkább az egész Buzássy Ábelt, Buzássy Ábel szellemét idézem és sommázom, még pedig úgy, hogy Róla , az emberről és harmonikus egyéniségének s életének gyönyörű ékköves foglalatáról szólok; szólok arról az imént vázolt eszményi világszemlé­letről, amelynek ez a tisztes Rendház egyik legdol­gosabb ősi termelőhelye és melengető fészke, melynek a Ciszt. Diákszövetség egyik leghűségesebb letéteményese és őrzője és amelynek Buzássy Ábel egyik legklasszikusabb, reprezentatív hitvallója volt és örök­ időkre szóló modellje marad. Buzássy Ábel ! Drága szellemedet megbecsülő kegyelettel idézzük és a régi hűséges szeretettel hívogatjuk most ide közibénk, ebbe a Te örökös meghitt otthonodba. Ismerted és hitted az egy igaz Istent, akinek negyvenegy éven át az oltárnál is hűségesen ál­­dozt­ál. Ismerted és szolgáltad az egy egész Hazát, amely sohase fogja elfelejteni azt a hősi tettedet, hogy éppen ma tizenegy évvel ezelőtt — amikor a Petár napját megülő ellenséges szerbek a Széchenyi-téren tüntetően megtaposták a pécsi magyar szíveket — ez ellen a pécsi Ciszt. Rendház végig leredőzött ablakainak néma szavával Te mindnyájunk helyett is oly hangosan és annyi méltósággal tiltakoztál; — de nem felejti el az akkor elszenvedett vértanúi szent fájdalmadat sem, amikor a szerb ellenség gyűlölete Ellened durva botot faragott hajlíthatat­­lan magyar lelkedből, izzó hazafias érzéseidből. Ismerted és szeretted az Embert, hiszen — a szívedhez nőtt tanulóifjúságon keresztül— ember­társaidnak áldoztad egész életedet. Ennek a hármas eszménynek nemesveretű fogla­latából felénk ragyogó Buzássy Ábelt Mert ilyen voltál, mert az örökkévaló eszmények harmonikus egyénisége voltál teljes földi életedben: győztél az el­múláson és halhatatlanul, örökké és áldott emléked ! PÉCSI NAPLÓ i Remington írógépek és kellékek Molnár műszerésznél, Nádor szálló épületében. 1930. július 3 Tizenkét pécsi cserkészcsapat 592 tagja száll táborba a nyár folyamán. A TÁBORBA SZÁLLÓ IFJÚSÁG EGYHARMADA KÖZÉPISKOLÁS, EGYHARMADA IPAROSIÉJA, EGYHARMADA ELEMI ISKOLAI TANULÓ. Pécs, július 2. Iskoláink kapui bezáródtak Az épületek csukott ablakokkal, mint lehunyt szemű, álmos óriások állnak az utcasorokban, térségeken. A bennük lakozott élet, hatvan napra szerteszóródott. Ám az egyes iskolákban, inté­zetekben önálló szerves egészet képező cserkész­­csapatokat a nagy szünidő egy részén is egyben tartja a közösség átérzett szelleme. Ezek a nyár hoszszabb-rövidebb idejét együtt töltik az ország különböző részeiben, mint a szabad természet élén, fizikumukra éppen úgy kitűnően ható, mint az összetartozandóság és egymásra utaltság ér­zését fejlesztő és ápoló táborozással. A nyár folyamán Pécsről 17 cserkészcsapat 592 cserkésszel indult táborba. A táborozók túlnyomó része a Balaton kör­nyékén ütik fel sátraikat, de jut belőlük az or­szág más vidékeinek is, így egyes csapatok a Tisza vidékére telepednek le, mások a Duna men­tén, a mohácsi szigeten találtak alkalmas terepet. A táborba száló csapatok a következők: a pécsi Gróf Széchenyi gyakorló reáliskola 10. számú csapata, mely 63 fővel Török Elemér parancsnok vezetése alatt már el is indult és Tiszaeszláron fog táborozni. Ugyancsak útra kelt már a ciszterci Nagy Lajos reálgimnázium 47. számú csapata. A táborba szállt 62 cserkész Baumgartner Alán dr. parancsnoksága alatt Zirc vidékén, a Bakonyban vert tábort. Rövidesen táborba szállanak a kereskedelmi fiúiskola 141. számú csapata, Decsy Antal pa­rancsnoksága alatt, 33 fővel, Fonyód mellett, a polgári fiúiskola 178. számú csapata, Sauerwein Béla parancsnoksága alatt, 47 fővel, Balaton­­fenyves vidékén, a keresztény munkásifjak 217. számú csapata Vizsy Pál parancsnoksága alatt, 56 fővel, Tihanyba, a pécsbányatelepi 259. számú csapat, vitéz Sümegi Antal parancsnoksága alatt, 64 fővel Tihanyba, a belvárosi áll. elemi iskola 650. számú kiscserkészcsapata, vitéz Kádár Lajos és Kun Béla parancsnoksága alatt, 35 fővel, Fo­nyód mellett, a püspöki tanítóképzőintézet 658. számú csapata, vitéz Széky Pál parancsnoksága alatt, 35 fővel, Fonyódon, a Legényegylet 660. számú öregcserkészcsapata, Magyar István parancs­noksága alatt, 20 fővel, Tiszalucon, a Tisza és Sajó torkolatánál, az Erne 664. számú csapata Gerth Lajos parancsnoksága alatt, 20 fővel Ti­hanyban, a 668. számú csapat, Stickel Ferenc pa­rancsnoksága alatt, 12 fővel, a Balaton zalai part­ján, a ferencesek 669. számú csapata, Dénes Tibor dr. parancsnoksága alatt, Balatonakalinál, a Pius főgimnázium 673. számú csapata Pater Tüll parancsnoksága alatt, 26 fővel, Almamelléken, a Makár utcai elemi iskola 674. számú kiscserkész­csapata, Erdösi István parancsnoksága alatt, 30 fővel, Balatonfenyvesen, a fa- és fémipari szak­iskola 675. számú csapata 6 fővel Balatonakalinál, a Fiume uccai 670. számú kiscserkészcsapata Gerber Károly parancsnoksága alatt, 30 fővel a Balaton vidékén és a Felsővámház uccai áll. el. iskola kiscserkészcsapata vitéz Rácz Jenő parancs­noksága alatt, 35 fővel, a mohácsszigeti Riha tónál. Az 592 cserkész 75 sátorral, teljes tábori és konyfelszereléssel vesz részt a táborozáson, hol élelmezését is maga látja el. A táborba szállók egyh­armadrésze iparos­­ifjú, egyharmad­a középiskolás, egyharmada pedig elemi iskolai tanuló. A táborokat az országos központ kiküldöttein kívül bizonyos időközönként a helyi vezetőség részéről vitéz Vizkelety Árpád ügyvezető elnök, vitéz Széky Pál és Vértes Frigyes, a vezetőség tagjai fogják meglátogatni.

Next