Pécsi Napló, 1930. július (39. évfolyam, 146-172. szám)
1930-07-03 / 148. szám
4. oldal. i pornója és középponti problémája előtt, amely a ,honnan és hová” kérdésében csúcsosodik ki. Erre a kérdésre évezredek múltán se képes helytálló választ adni és éppen ezért mindmáig seudott kialakítani emberhez mindenképpen méltó teljes megvalósulására alkalmas olyan világszemléletet, amely harmóniát teremt egyfelől az ember belső világában, lélek és test között,másfelől ember és ember, ember és természet között. Márpedig ezeknek a vonatkozásoknak megnyugtató megoldása és összehangzó egybefoglalása nélkül nincs igazi világszemlélet, ilyen világszemlélet nélkül pedig nincs igazi civilizáció és kultúra, amely az embert valódi ki- és mivolta szerint megismerni, megérteni és értékelni, — a létben a maga helyére beiktatni és eligazítani,— kielégíteni és, amire szive-lelke csillapíthatatlanul vágyakozik, boldogítani tudná. Innen van gyökerében az, hogy minden olyan civilizáció és kultúra, amelynek világszemlélete kizáróan az értelem mindentudásának és az akarat mindenhatóságának öntelt gondolatán, a testiségnek és az anyagiasságnak, szóval a földiségnek egyoldalú, lelketlen, sivár elvén épül föl — a tér — és időfölötti léttel és eszmékkel való minden kapcsolat nélkül csak ideig-óráig élhet, előbb-utóbb belehull az enyészetbe, a minden földi dolgoknak ebbe a nagy temetőjébe és ott a legjobb esetben egyes töredékeivel, torzóival mint művelődéstörténeti elemekkel belekerül a rákövetkező új, meg új civilizációknak és kultúráknak humuszába, de csak azért, hogy majd idővel ezekben és ezekkel együtt újra, meg újra, többször is elpusztuljon. Ezek után, azt hiszem, teljes joggal kérdezhetem : mi címen tarthat számot a földi ember arra, — és nem furcsa, szinte bizarr gondolat-e, sőt egyenesen nem ellentmondás-e, — hogy emléket állítsunk neki, akár mint véges, múlandó lénynek, akár mint véges, múlandó civilizációk, kultúrák megalkotójának és hordozójának ? • * * És mégis van — a szó és fogalom valódi értelme szerint — ember, aki száz százalékosan méltó az egymásra következő nemzedékek örök emlékezésére, sőt aki maga állít magának halhatatlan emléket. Ki és minő ez az ember ? Minden olyan harmonikus egyéniség, aki ismer és hisz Istent, aki ismer és szolgál Hazát, aki ismer és szeret Embert! Szóval : ilyen egyéniség az az ember, aki igazi otthonát és életének súlypontját nem a porszemnyi föld hátán és lételemét nem a földiekben keresi és találja, hanem belekapcsolódik a transzcendens világ — és életrendbe: t. i. az Istenség eszméjének és az örökértékű s éppen ezért örökéletű eszményeknek eleven hitébe és hűséges szolgálatába. Ilyen egyéniség az az ember, aki a vérség, a származás, a történelem, a társadalmi és nemzeti élet és öntudat, az állami rend közönségének, mind a tisztességes ember előtt szent becsülettörvényéhez soha, semmiféle körülmények között, semminemű ürüggyel nem vál hűtlenné és nem jár közöttünk elkülönülve idegenként, még kevésbé ellenségként, gyökértelenül, rajtunk élősködve, hazátlanul, hanem minden porcikájával egészen és mélyen belenő az édes hazai rögbe és — mint rész az egészben — szervesen illeszkedik bele a nemzet lelkiségébe ; ilyen egyéniség az az ember, aki embertársaihoz és a különböző közületekhez való viszonylatában nem a közömbösségnek, nem a részvétlenségnek, nem az egyéni rideg önzésnek és erőszaknak, nem a gyűlölködésnek elvét, hanem a testvéri összetartozásnak, a megértésnek, az áldozatkészségnek és a szeretetnek isteni paranccsal is megszentelt törvényét vallja és éli. Lényegében ennek a három eszmének : az Isten hivésének, a Haza szolgálásának és az Ember szeretésének, szintézise adja meg az alapját és statikai bordázatát annak a teljes és maradandó értékű világszemléletnek, — a világszemléletek világszemléletének, — amely az örök emlékezésünkre méltó harmonikus egyéniségeket kitermeli, kiforformálja és jellemzi. És ez a világszemlélet — éppen eszményisége révén — bámulatos csodát művel az emberben és az emberrel. Biztos egyensúlyt, igazságos rendet, gyönyörűséges békét teremt az ember belső világában a lelkiségnek az őt megillető szerephez juttatásával. Bölcsen meghatározza és szabályozza az ember helyzetet Istenhez, Hazához, Emberhez, az élethez, a természet és az eszmények világához — mindezeknek és az embernek szent közösségbe és magasabbrendű egységbe foglalásával. Minthogy mindezt a „honnan és hová” kérdésére is választ adó örökkévalóság jegyében — sup specie aeternitatis — rendezi el: a véges embert kiemeli a föld porából és a végtelenség boldog részesévé teszi, a halandó embert kiragadja a múlandó lét szűkös korlátai közül és az örökkévalóság halhatatlan kortársává avatja, a létért keservesen küzdő embert soha el nem képzelt életörömökhöz, lelki boldogság, testi-lelki tökéletes kiteljesedéshez juttatja. Szinte a szemünk láttára bontakozik ki és elevenedik meg a mi eszményi világszemléletünk szerinti embertípus óriásalakja, amint lábával hűségesen belegyökereződik a magyar földbe, egyik kezével hódolva belefogódzik a mennyboltos Égbe, másik kezével pedig szeretve öleli szívére embertestvéreit. Ez az igazi Gigász, aki — már a görög mithológia szerint is — az Ég és Föld összeölelkezéséből született óriás. Az ilyen ember— de csakis az ilyen — éppen eszményi világszemléleténél fogva többé már nem senki és semmi, nem por és hamu, nemcsak a puszta létért és a napi kenyérért aggódó hitvány féreg, nem is csak tépelődő, korlátolt koponya, nem is a nagyzoló emberi akarat szánalmas akrobatája, hanem — mert Isten képének és örökkévaló szándékainak hordozója — minden veleszületett gyarlósága ellenére is a teremtésnek valóban ékes koronája és halhatatlan remekművei * • * Amikor ma a hálás kegyelet Istenben boldoígult Buzássy Ábel áldott emlékének való ünnepi áldozásra késztetett bennünket, mindnyájunk lelkéből szólhattam volna Róla akár mint kiváló szerzetespapról, akár mint tudós tanárról, akár mint az ifjúság nagyszívű jóbarátjáról, akár mint a pécsi társadalom kiváltságosan rokonszenves és dolgos tagjáról, akár mint önkormányzati életünk kimagasló kitűnőségéről. Szólhattam volna Ízig" vérig magyarságáról, testestől-lelkestől ritka pécsiségéről, gazdag jelkének és életének még sok mindenféle szépséges vonásáról és mozzanatáról is. De azt gondoltam, hogy — ma és itt, ebben a házban és ebben a. 'szt tételünkben— a különben is közismert összetevő elemek,részletek s epizódok helyett inkább az egész Buzássy Ábelt, Buzássy Ábel szellemét idézem és sommázom, még pedig úgy, hogy Róla , az emberről és harmonikus egyéniségének s életének gyönyörű ékköves foglalatáról szólok; szólok arról az imént vázolt eszményi világszemléletről, amelynek ez a tisztes Rendház egyik legdolgosabb ősi termelőhelye és melengető fészke, melynek a Ciszt. Diákszövetség egyik leghűségesebb letéteményese és őrzője és amelynek Buzássy Ábel egyik legklasszikusabb, reprezentatív hitvallója volt és örök időkre szóló modellje marad. Buzássy Ábel ! Drága szellemedet megbecsülő kegyelettel idézzük és a régi hűséges szeretettel hívogatjuk most ide közibénk, ebbe a Te örökös meghitt otthonodba. Ismerted és hitted az egy igaz Istent, akinek negyvenegy éven át az oltárnál is hűségesen áldoztál. Ismerted és szolgáltad az egy egész Hazát, amely sohase fogja elfelejteni azt a hősi tettedet, hogy éppen ma tizenegy évvel ezelőtt — amikor a Petár napját megülő ellenséges szerbek a Széchenyi-téren tüntetően megtaposták a pécsi magyar szíveket — ez ellen a pécsi Ciszt. Rendház végig leredőzött ablakainak néma szavával Te mindnyájunk helyett is oly hangosan és annyi méltósággal tiltakoztál; — de nem felejti el az akkor elszenvedett vértanúi szent fájdalmadat sem, amikor a szerb ellenség gyűlölete Ellened durva botot faragott hajlíthatatlan magyar lelkedből, izzó hazafias érzéseidből. Ismerted és szeretted az Embert, hiszen — a szívedhez nőtt tanulóifjúságon keresztül— embertársaidnak áldoztad egész életedet. Ennek a hármas eszménynek nemesveretű foglalatából felénk ragyogó Buzássy Ábelt Mert ilyen voltál, mert az örökkévaló eszmények harmonikus egyénisége voltál teljes földi életedben: győztél az elmúláson és halhatatlanul, örökké és áldott emléked ! PÉCSI NAPLÓ i Remington írógépek és kellékek Molnár műszerésznél, Nádor szálló épületében. 1930. július 3 Tizenkét pécsi cserkészcsapat 592 tagja száll táborba a nyár folyamán. A TÁBORBA SZÁLLÓ IFJÚSÁG EGYHARMADA KÖZÉPISKOLÁS, EGYHARMADA IPAROSIÉJA, EGYHARMADA ELEMI ISKOLAI TANULÓ. Pécs, július 2. Iskoláink kapui bezáródtak Az épületek csukott ablakokkal, mint lehunyt szemű, álmos óriások állnak az utcasorokban, térségeken. A bennük lakozott élet, hatvan napra szerteszóródott. Ám az egyes iskolákban, intézetekben önálló szerves egészet képező cserkészcsapatokat a nagy szünidő egy részén is egyben tartja a közösség átérzett szelleme. Ezek a nyár hoszszabb-rövidebb idejét együtt töltik az ország különböző részeiben, mint a szabad természet élén, fizikumukra éppen úgy kitűnően ható, mint az összetartozandóság és egymásra utaltság érzését fejlesztő és ápoló táborozással. A nyár folyamán Pécsről 17 cserkészcsapat 592 cserkésszel indult táborba. A táborozók túlnyomó része a Balaton környékén ütik fel sátraikat, de jut belőlük az ország más vidékeinek is, így egyes csapatok a Tisza vidékére telepednek le, mások a Duna mentén, a mohácsi szigeten találtak alkalmas terepet. A táborba száló csapatok a következők: a pécsi Gróf Széchenyi gyakorló reáliskola 10. számú csapata, mely 63 fővel Török Elemér parancsnok vezetése alatt már el is indult és Tiszaeszláron fog táborozni. Ugyancsak útra kelt már a ciszterci Nagy Lajos reálgimnázium 47. számú csapata. A táborba szállt 62 cserkész Baumgartner Alán dr. parancsnoksága alatt Zirc vidékén, a Bakonyban vert tábort. Rövidesen táborba szállanak a kereskedelmi fiúiskola 141. számú csapata, Decsy Antal parancsnoksága alatt, 33 fővel, Fonyód mellett, a polgári fiúiskola 178. számú csapata, Sauerwein Béla parancsnoksága alatt, 47 fővel, Balatonfenyves vidékén, a keresztény munkásifjak 217. számú csapata Vizsy Pál parancsnoksága alatt, 56 fővel, Tihanyba, a pécsbányatelepi 259. számú csapat, vitéz Sümegi Antal parancsnoksága alatt, 64 fővel Tihanyba, a belvárosi áll. elemi iskola 650. számú kiscserkészcsapata, vitéz Kádár Lajos és Kun Béla parancsnoksága alatt, 35 fővel, Fonyód mellett, a püspöki tanítóképzőintézet 658. számú csapata, vitéz Széky Pál parancsnoksága alatt, 35 fővel, Fonyódon, a Legényegylet 660. számú öregcserkészcsapata, Magyar István parancsnoksága alatt, 20 fővel, Tiszalucon, a Tisza és Sajó torkolatánál, az Erne 664. számú csapata Gerth Lajos parancsnoksága alatt, 20 fővel Tihanyban, a 668. számú csapat, Stickel Ferenc parancsnoksága alatt, 12 fővel, a Balaton zalai partján, a ferencesek 669. számú csapata, Dénes Tibor dr. parancsnoksága alatt, Balatonakalinál, a Pius főgimnázium 673. számú csapata Pater Tüll parancsnoksága alatt, 26 fővel, Almamelléken, a Makár utcai elemi iskola 674. számú kiscserkészcsapata, Erdösi István parancsnoksága alatt, 30 fővel, Balatonfenyvesen, a fa- és fémipari szakiskola 675. számú csapata 6 fővel Balatonakalinál, a Fiume uccai 670. számú kiscserkészcsapata Gerber Károly parancsnoksága alatt, 30 fővel a Balaton vidékén és a Felsővámház uccai áll. el. iskola kiscserkészcsapata vitéz Rácz Jenő parancsnoksága alatt, 35 fővel, a mohácsszigeti Riha tónál. Az 592 cserkész 75 sátorral, teljes tábori és konyfelszereléssel vesz részt a táborozáson, hol élelmezését is maga látja el. A táborba szállók egyharmadrésze iparosifjú, egyharmada középiskolás, egyharmada pedig elemi iskolai tanuló. A táborokat az országos központ kiküldöttein kívül bizonyos időközönként a helyi vezetőség részéről vitéz Vizkelety Árpád ügyvezető elnök, vitéz Széky Pál és Vértes Frigyes, a vezetőség tagjai fogják meglátogatni.