Pécsi Napló, 1931. szeptember (40. évfolyam, 196-220. szám)
1931-09-01 / 196. szám
SL oldal lalkozik, melyről vázlatosan már lapunk vasárnapi számában megemlékeztünk. A gyönyörűen megírt, részletes jelentés így végződik :• Ezt a két emléktáblát, valamint az új közgyűlési termet összes melléktermeivel és helyiségeivel együtt, melyekbe nagyjaink arcképeit majd csak szeptember hó végén tartandó rendes közgyűlésünk ezirányú határozatában foglalt rendelkezésekhez képest fogom majd elhelyezni, — ezennel átadom a vármegye nagyérdemű közönségének mély tisztelettel azzal a kívánsággal, álljon e terem mai szépségében évszázadokon át, töltse be minden zugát mindig a közjóért, a közszabadságokért, a haladásért, a vármegyéért és a hazáért bővülő ugyanazon áldozatkész szellem, ugyanaz a megértés és bölcsesség, mint két évszázadon át a régi, egyszerű, szűk kis közgyűlési termet. — E helyiséget a mai napon használatba véve, mielőtt abban tanácskozásunkat az Isten nevében megkezdenők. —■ úgy érzem, hogy az első hang, amely inditványt terjeszt elő, az első érzés, amely itt megnyilatkozik, csakis csonkaságunk, letiportságunk fájdalmának jajkiáltása lehet. — Baranyavármegye nem felejtheti elszakított 31 gyönyörű községét. Soha nem tudtunk és soha nem akarunk beleegyezni abba, hogy ezen községek hozzánk örökké hűséges népe szolgaságban, elnyomás alatt szenvedjen. PÉCSI NAPLÓ 1931 szeptember 1. Ünnepélyes tiltakozás a vármegye és az ország megcsonkítása ellen, Öllé István tb. főjegyző ezután az alispánnak a kormányhoz intézendő, következő távirati felterjesztésnek elfogadását indítványozta: — Miniszterelnök Úr ! A világháborúban hősi halált halt törvényhatósági bizottsági tagjaink drága emlékének és a szerb megszállás alól történt boldog felszabadulásunk tizedik évfordulójának megörökítése alkalmából az újonnan épült közgyűlési termünkben mai napon tartott első közgyűlésünk során az első érzés, mely elfogta lelkünket, a legmélyebb fájdalom, hogy vármegyénk 34 községe még mindig idegen hatalom alatt szenved. Mint ahogy tizenegy év óta minden egyes közgyűlésünkön, ma is ünnepélyesen tiltakozunk vármegyénk és országunk megcsonkítása ellen. Kérjük Nagyméltóságod utján a m. kir. kormányt, hogy az ország területi épségének visszaszerzésére irányuló minden törekvést állandóan éberen tartva, az eziránt kínálkozó minden alkalmat, megragadni es ne mulasszon. Kelt Pécsett, az 1931. évi augusztus hó 31. napján tartott rendkívüli közgyűlésünkből. Baranyavármegye közönsége nevében: Fischer Béla, auispán. Az indítvány egyhangú elfogadása után Fischer Béla alispán felkérte Virág Ferenc megyéspüspököt a hősi halált halt bizottsági tagok emlékének örökítő tábla felavatására. A megyésszüspök megkoszorúzza a hűsök emléktábláját. A felkérésre a jelenlevők kegyeletük jeléül mind felállottak. A megyéspüspök a terem északi falába elhelyezett márvány táblához vonult, hol rövid, de szép beszédben emlékezett meg arról az áldozatról, amit a harctéren elesettek a hajóért hoztak. — Bánat, fájdalom sajog bennünk — шэпdotla emelkedett hangon — ha azokra gondolunk, akiket szerettünk, becsültünk, tiszteltünk és elveszítettünk. E veszteség súlya nagyobb mértékben a vármegyéé, mert azokat kell nélkülöznie, akik hivatva voltak tehetségükkel, jó szándékukkal és becsületes akarásukkal a köz érdekeit szolgálni. • A vármegyei életben hosszú évszázadok alatt sokan voltak, akik—szóval, tollal, tettel szolgálták a közt, akik a szabadság és függetlenség gondolatáért börtönt és megvesszözést szenvedtek. Akiknek nevét e tábla örökíti, nagyobbat, többet ettek : vérüket, életüket adták a hazáért. És ez minden időkre büszkeséggel tölthet el bennünkt. A szellemet, mely őket éltette, melyet halálukkal megpecsételtek s melyet örökségül reánk hagytak, olyan érték, melynek ereje van ma is s ezért ők nemcsak bánatunk és büszkeségünk, de reménységünk is, mert haláluk emléke és irántuk bennünk élő kegyelet biztosítéka annak, hogy ez a nemzet nem pusztulhat el soha. Midőn emléküket megkoszorúzom — fejezte be a püspök —, imádság száll lelkemből az égre s kérem az Istent, engedje hogy mi, akik benne bízunk, ne csalatkozhassunk. A mély hatást kiváltó beszéd után a megyéspüspök babérkoszorút helyezett az emléktáblára, mely kerettel szegélyezett márvány, rajta a következő véséssel: 1914 — 1918. Reyer György földmives, Berkesd Dr. Dvorszky József ügyvéd, Pécsvárad Krasznay Miklós váras, aljegyző, Pécs Dr. Vargha Gt. Reich Ferenc építőmester, Dárda Robicskó Albert korcsmáros, Dárda UrbanikJózsef birtokos, Rádettös ügyvéd, Siklós törvényhatósági bizottsági tagok a haza védelmében hősi halált haltak. Haláluk bánatunk, büszkeségünk, reménységünk. E kegyeletes aktus után a vendégközönség, a törvényhatósági bizottság és a tisztikar a vármegyei székház bejáratához vonult ,hol a boltozat bal oldalfalába illesztett, oltárszerűen kiképzett, vörös márványemlék, közepén Magyarország Patrónájának aranyozott reliefje hirdeti a szerb megszállás alóli felszabadulás tíz éves fordulójának örömét. Az emléken aranyba vésve a következő sorok olvashatók : Három éven át hullott ránk e falak mögül ellenséges megszállók ostorcsapása. Boldog felszabadulásunkra emlékezve, hálával borulunk Mindenható Eléd és esdekelve kérünk rabságban maradt testvéreinken is könyörüljön Irgalmas Szived. Csonka Baranyavármegye közönsége a tízéves fordulón : 1931. Nagyboldogasszony havában. A kifejezően szép emlékművet gróf Benyovszky Móric volt főispán, a törvényhatósági bizottság tagja, a következő emelkedett hangú, tartalmas beszéddel avatta fel . Benyovszky Móric gróf avató beszéde. — Baranyavármegye törvényhatósága szebb és méltóbb keretben nem avathatná fel tanácskozásainak uj fórumát, közgyűlési termét, mint mikor egy idegen járom alól való felszabadulás llik évfordulójának e kőbe vésett emléke előtt rója le a hála, az emlékezés, a kegyelet és a hazaszeretet magasztos erényeinek adóját. — Abban a történelmi forgandóságban, amelynek hol felfelé, hol lefelé vezető lépcsőfokain vármegyénk életét és sorsát századokon át lelki szemeink előtt leperegni láttuk, a múló idők mohája lassan-lassan belepi az eseményeket és csak levéltárunk sárguló okmányai és fóliánsai -nyújtanak módot arra, hogy kutató elménk felállíthassa lelki szemeink előtt azokat a nagy útjelzőket, amelyek vármegyénk életösvényén az örömteljes boldogulás vagy viszontagságos megpróbáltatások útvonalait jelzik. —• Pedig a változó korok eseményei vármegyénk eme számtalan perifériájához mennyi lelkesedés, mennyi lemondás, mennyi öröm, mennyi bánat, mennyi boldogság, de mennyi könny is tapad ! • —• De ma Uraim, nemcsak vármegyénk annalesei legyenek a lezajlott múltnak tanúbizonyságai, ma, itt vesszük körül az emlékezés magasztos érzetével szivünkben vármegyénk történelmének egy márványba rögzített pillanatát, melynek lelkívünkbe való felidézése egy gyászos korszaknak a letűnését és a derékban kettéhasított vármegyei életünknek újra való kisarjadzását lesz hivatva nekünk és az eljövendő nemzedékeknek hirdetni. — Három hosszú éven át mint lidércnyomás nehezedett reánk az idegen járom. Idegen hatalmi tényezők honoltak e falak között. Idegen nyelvet, idegen szellemet, idegen gondolatvilágot iparkodva belevinni vármegyénk vérkeringésébe, az erőszaknak és hatalmi mámornak e falak közül kiinduló gyászos megnyilvánulásai vetettek múló árnyékot ősi megyeházunkra! A jognak, a törvénynek és az igazságnak e százados csarnokára. — Az idegen erőszak megnémithatta vármegyénk hazafias közönségét, de össze nem tűrhette, és jött a felszabadulás ! — A szivekben élő remény valóra vált és ma felszabadulásunk 10-ik évfordulóján illeszti márványba vármegyénk hazafias közönsége a hála, az emlékezés és a hazaszeretet eme jellegzetes emlékét. — Uraim ! Nem hideg kő ez a márvány, mert meleg visszhangra talál a lelkünkben ! — Nem néma ez a kő, mert hozzánk szól lelkesítő szózata ! —• Nem porlandó ez a kő, mert betűi és gondolatai mélyen a lelkünkbe vannak vésve, a fájdalomnak, az örömnek és a reménynek soha el nem tompuló vésőjével. — Varmegyénk népének minden ...........'' minden megpróbáltatása, de egyben a ne' lemi géniuszának minden életfenntartó . ... __ röz'dik e néhány sorban, amelyek a magyarságnak feltámadását hirdetik három keserves esztendőnek dolgozása után ! —■ A földi kincseket és javakat az erőszaknak hatalmi eszközei elpusztíthatják és elkobozhatják, de jaj annak az államnak, amelyből a nemzeti eszme ihlettségének gyökereit is kiirthatják. A földi kincsek és javak pótolhatók, de ahol a haza földjében kiszáradnak a nemzeti eszme gyökerei, mert a hazaszeretet termékenyítő sugarai már nem éltetik; ott kidőrl a nemzet életfája és az ősi honban gyökeret ver a gaz. — Nem igy vett ez Baranya vármegyében. A nemzeti eszme gyökerei sokkal mélyebben nyúltak le az anyaföldbe, mintsem hogy az idegen fegyveres kéz irtó munkáját elvégezhette volna. A gyökerek éltek, újra kihajtott a nemzeti élet fája, jött a felszabadulás és újra kiterjeszthette védőszárnyait a nemzeti Géniusz Baranya vármegye népe és földje felett. — Uraim, tekintetünk kelet felé fordul; szemünk könnyes lesz, vármegyénk csonka ! De nem csüggedünk, bizunk a Mindenható gondviselés örök életű igazságában, bizunk az ezeréves magyar nemzeti faj életfenntartó, összetartó és átfogó erejében és bizunk abban, hogy szent István koronájának irgalmatlan kezekkel letöredezett gyöngyei ismét helyükre illesztve, régi fényében és régi dicsőségében fog felragyogni a magyar Szent Korona az egész magyar föld fölött ! — Méltóságos Alispán Ur ! Átadjuk Méltóságodnak vármegyénk történelmének e márványba vésett dokumentumát. Méltóbb kezekbe nem adhatnék, mert Méltóságod, ki jelenben is féltő gondossággal őrködik vármegyéje erkölcsi, szellemi és anyagi kincsei felett, a megszállás nehéz és legnehezebb napjaiban férfias bátorsággal, önzetlen kötelességtudással és rendületlen hazaszeretettel ott állott azon a helyen, ahová a sors akkor állította, nem alkudott és nem hátrált meg, küzdött, szenvedett és dolgozott vármegyéjéért és ezért kettős az örömünk, hogy nemcsak a férfiút, hanem egyben ma vármegyénk alispánját is tisztelhetjük Méltóságodban, kiről tudjuk, hogy nemcsak szeretetteljes gondozója lesz a történeti emléknek, de hűséges őre is annak a szellemnek, amely e márványtábla soraiból kisugárzik. — És Önök Uraim, megyebizottságunk tagjai, vagy a távol vidék vándorai ha átlépve ez ősi megyeház küszöbét, ha elhaladnak ez emléke mellett, felpillantva ott fogják látni egyesüi: a múltat, a jelent és a jövőt, a múltnak minden fájdalmát és örömét, a jelen minden küzdelmét és a jövőnek egy reményteljes vágyát, mely lelkünk mélyéből feltörő és a Minden hajóhoz felszálló fohászban csendül ki: Nagymagyarországot ! Az átütő erejű szónoklat után a díszközgyűlés a teremben folytatódott. Elnöklő alispán megemlékezve vitéz Keresztes- Fischer Ferenc dr. volt főispán belügyminiszterré történt kinevezéséről, meleg szavakkal méltatta annak közel 10 évi működését, majd felolvastatta azt a leiratot, melyben a belügyminiszter búcsút vesz a vármegye közönségétől és tisztikarától. Vitéz Keresztes-Fischer Ferenc dr. belügyminiszter búcsúja a vármegyétől. A leirat a következőkép szól: — Amidőn a vármegye kormányzat?" az ország belügyeinek legfőbb irányításával Cserélem fel, elsősorban is hálás köszönettel emlékezem meg arról az évekig tartó bizalomról és támogatásról, amelyet a vármegye közönsége részéről élveztem. — A magam részéről is biztosíthatom a vármegye közönségét, hogy együttműködésünk mindenkor a legkedvesebb emlékeim közé fog ta.-