Pécsi Napló, 1932. január (41. évfolyam, 1-25. szám)
1932-01-01 / 1. szám
S.óidat. országra kényszerítette ; azonban a kiadások túlzott volta főleg helytelen kormányintézkedésekből eredt ; így a meglevő közigazgatás szükségszerű megolcsóbbítása és leegyszerűsítése helyett új, felesleges hivatalok létesültek; fényűzésszerű kiadásokat eszközöltek ; sok pénzt elnyelő, idejüket múlt nyugdíjtörvényeket érvényben hagytak, álláshalmozásokat eltűrtek stb. A deficittel küzdő állampénzügyek orvoslása érdekében lényegesen kellett a közterheket emelni, igy pl. a forgalmi adót mindjárt 50%-kal, új szükségadókat kellett bevezetni stb. A pengőérték védelmét szolgálta a karácsony előtt megjelent transfermoratóriumos rendelet is, melynek egyedüli hibája, hogy hiányzott a bátorság ahhoz, hogy azt már hónapok előtt közzétegyék, avval a helytálló indokolással, hogy a kölcsönök súlyos feltételei is segítették az ország gazdasági helyzetének aláaknázását. A közterhek emelésének egy indirekt módja a köztisztviselői fizetések ismételt leszállítása. A közterhek emelkedését megszenvedi az országnak jóformán minden lakosa, ezt azon rezignált tudatban viselve, hogy enélkül nincs menekvés az állampénzügyi összeomlástól. Hónapok óta az új kormány lázasan törekszik az állambevételek fokozására, de sajnos, nem észlelhető hasonlóan lázas gondoskodás abban az irányban, hogy a lakosságnak naprólnapra csökkenő teherviselő képessége is emeltessék. Különös szerencsétlensége ennek a sokat sújtott trianoni Magyarországnak, hogy a vázolt állampénzügyi események épen oly évre estek, melyben a katasztrofális nyári szárazság folytán a terméshozam is példátlanul silány volt. Búza, rozs, árpa és zabban az utolsó évek átlaga, 38.7 millió métermázsa helyett idén 30.6 millió métermázsa termés lett kimutatva, vagyis 8.1 millió métermázsával , 81.000 vagonnal kisebb volt a termés, éis hogy még ezzel se legyen elég a bajból, főexportcikkünk, a búza, a nyár folyamán oly árszínvonalra sülyedt, melyen állítólag egy évszázad óta nem volt. Az egyéb nagy kiviteli cikkeket, — élőállat, zsír, bor stb. — részben a világdepresszió, részben eddigi fogyasztási területeink vámügyi elzárkózása oly árszintre szorította le, mely mellett a termelés egyenesen veszteségessé lett. Dr. Fellner Frigyes tanár módszere szerinti számításokból kiderült, hogy az ez évi mezőgazdasági hozam kb. 1250 millióra rúg, szemben az előző évek 2140 milliós átlagával, szóval a rosszabbodás 890 millió. Így ugyanazon évben, melyben a lakosság zömét alkotó agrárnépesség jövedelme lényegesen megcsappant, következett be állampénzügyi okokból a közterhek ugrásszerű emelkedése. Széles néprétegeken válik ilyenkor úrrá az elkeseredés; ily időszakok különösen alkalmasak a szociális mozgalmak felkeltésére, mert a munkanélküliség és a saját rossz gazdasági helyzet okozta szenvedés mind többeket tesz befogadóképesekké a jelenlegi gazdasági rend felhordásának eszméi számára. (Lásd gróf Károlyi Imre könyvének idevágó fejtegetéseit.) 1931. év folyamán a lapok gazdasági rovatában jóformán egyéb sem volt olvasható, mint a világkereskedelmi cikkek árzuhanásai, nagybankok és óriási iparvállalatok összeomlása, csődök és kényszeregyezségek, megingathatatlanoknak vélt vagyonok bukása világszerte. A gazdasági krízis vihara mindenütt végigszáguldott, nem kímélve azokat sem, kiket 1931-ig az ily eseményeken felülállóknak hittek; itt csak a két legnagyobbról teszünk pár megjegyzést. Nagybritannia ez év őszén került a világszenzációk központjába. Aranyparitásosra felemelt fontsterling valutájának aranyértékűségét kénytelen volt feladni, mert e standard fenntartása túl nagy áldozatokba került volna. Az angol nemzeti vagyon nem csekély részben milliárdokra rúgó külföldi követelésekben lett elhelyezve , így az utolsó évtizedben Németországban, Latinamerikában, az ausztráliai Commonwealth-ben stb. Azonban idén Nagybritannia a nyerstermelő országokat elsősorban sújtó gazdasági krízisek folytán nem tudott tőkéinek kamataihoz hozzájutni, sőt Németország kényszerítve volt moratóriumot hirdetni. A kihitelezett britt tőkék befagytak , a nemzetközi fuvarozásból és biztosításból eredő nagy jövedelmek megcsappantak. Pengőkben százmilliókat emésztett fel évenként a munkanélküliek hadseregének ellátása. Mindez események hatása alatt a legtipikusabb világkereskedelmi valuta, a fontsterling kb. 30 százalékát vesztette el aranyértékének, legalább is külföldi viszonylatban. Fizetési mérlege javítása érdekében a védvámos rendszerre akar áttérni, azonban nagyon kérdéses még, nem lesz-e itt a „medicina peror morbo“. Az India jövője felől határozni hivatott Roundtable konferencia is e hónapban eredménytelenül oszlott szét. A másik angolszász világhatalom, az Egyesült Államok számára is szép emlékké lett a sokat hirdetett „prosperity“. Ott is emlékezetes fog maradni az 1931. év, melyben a dollár, a háború óta minden valuták eszménye, először mutatott bizonyos ingadozást. Ott is mély sebeket ejtett a gazdasági krízis, melynek beszédes jele, hogy leghatalmasabb iparágai kapacitásuknak 25—30 százalékáig működnek csupán, úgy hogy a legjobban fundált értékpapírok is árfolyamzuhanásokat szenvedtek. Utolsó évi költségvetésének január 3-án, 20 vasárnap ssztánc deficitje sok milliárd pengőre rúg ; 7 millión felüli a munkanélküliek száma; 2 ezernél több bankja omlott össze. Ily körülmények között érthető volt Hoover elnök moratóriumos javaslata, mely ez év nyarának világszenzációjává lett. (Lásd a „Pécsi Napló“ 1931 jan. 28-i számában megjelent vezércikkemet.) Hoover elnök javaslataival a világgazdaságot fel akarta szabadítani — legalább egyelőre — a rajta ülő lidércnyomástól a háborús adósságok kérdésétől. Akciójának sikere Amerikának nyilván legnagyobb gazdasági előnyére lett volna. Az a kétes dicsőség, hogy a Hoover-féle javaslatokat elgáncsolta, illetve hogy ezeknek világszerte remélt előnyös hatásait paralizálta, Franciaországot illeti, aminek valószínűségére és politikai hátterére már említett cikkemben is rámutattam. Franciaország ma még aranyhegyein trónol: nemcsak Németországot és Ausztriát kényszerítette térdre az e kettő közt tervezett vámunió kérdésében de az Egyesült Államokra is döntő kérdésekben diktálta rá saját akaratát. Vezetői nem képesek az 1918. évtől elszakadni, amikor a volt ellenséget megsemmisíteni akarók mentalitása uralkodott a világon és amikor feledésbe merült a világgazdasági összefüggések törvényszerűsége. — Franciaország mai vezetői világtörténelmi felelősséggel terhelik önmagukat amikor a bajaiban is hatalmas német nemzet életérdekeiben gázolva, most is mereven ragaszkodnak gazdasági abszurdumokhoz. Kikényszerített szerződésekre hivatkozva, akarnának a vértelenné tett Németországból évenként milliárdokat kiszivattyúzni, melyek itt nélkülözhetetlenek a gazdasági élet vérkeringéséhez, míg Franciaországban improduktív aranyhegyeket hivatottak még magasabbra emelni. Valamikor a nemzetközi jogban azt tanultuk, hogy az államok alapjogai közé tartozik az önfenntartás joga, melyet a franciák Németországgal szemben valósággal lábbal taposnak. Elképzelhetetlen, hogy 62 éven át két további nemzedék tűrje el a háborús reparációk fizetését; ily igényeket egy kiváló amerikai közgazdász olykép jellemez, hogy ezek alkalmasak arra, miszerint Németországot egyenesen forradalomba kergessék. Az ezzel járó szociális átalakulásokat a francia határ mentén létesített erődítmények nem tudják majd Záró-Fellnernél Viaskodás a halállal, tricr: Sásdi Sándor. Harmadik napja feküdt már az ágyon. Elfogyott a hangos szava, megcsöndesedett a pörlekedésre könnyen forduló nyelve. Karja, amely olyan szívesen emelkedett ütésre, megszelidülten pihent a stráfos dunyhán. Ez már nem is az igazi Ágas Vendel volt. Akkor váltódott ki magából, amikor kéve-rakás közben leesett a búza-asztagról. Megszakadt benne valami, aztán hányta a sűrü vért. Negyednap fölkelt. Kiment az istállóba és nagynyögve dobta a takarmányt a saroglyába. Az asztag-rakást nem próbálta többet. Masinálás alatt még kézbe vette a vellát, de esze ágában se volt már fölkapni a teli zsákot, aztán hetykén, fitogtatva az erősségét, táncos léptekkel vinni a padlásra. Ha nem szégyelli, legszívesebben odasettenkedik a polyvalyukhoz, ahol legkönnyebben esik a munka. Az asszony, ahogy látta, milyen nehezen emeli a vellát, nem is állhatta szó nélkül. — Hallod-e, Vendel, tedd le azt a vellát. Ülj le az árnyékba, aztán nyughass... Több se kellett ! Szégyeníteni akarja az aszszony a népek előtt. Lássák, hogy megnyomorodott, hogy gyönge már a munkára. Hát azért se ! Köpködi a mérges, fullánkos szavakat az asszony arcába és ökölbe súlyosodott keze már osztaná az ütést, de hirtelen mást gondol. Csak azért is mélyebben szúrja a vellát a szalmába és akkora rakást emel, hogy kisebbfajta boglyának is beülik. Az őszi szántásnál már nem tudott eke mellé állni. Mint a beteg kutya, húzódott félre a fájásával, nagyokat káromkodott, ha az asszony pilálgatni próbálta és egyszer, — amikor azt emlegette, hogy Szegiből elhozzák a doktort — a botot is ráemelte. A megyfabotot. Amelyik olyan sokszor érte az asszony hátát, tomporát, de még a fején is nem egyet koppant. Visongott, jajongott máskor a Juli, de most sóhajtás se röppent el a szájából. Talán örült is magában, hogy ütni még tud a Vendel. Akkor még nem lehet nagy baj, ha nem enged a virtusból. Hej, pedig de sokat engedett ! Mert ez az ütés már csak simogatásnak számított a régiekhez. A tél elején föl-fölkelt még, kinézett az istállóba és regulázta az asszonyt. — Több répát keverj a szecskába... Jobban nyomd rá a vakarót a tinó hátára... Az asszony keverte a szecskát, vakarta a jószágot és, meghajtva fejét, hallgatott, mint, ahogy huszonöt esztendeje mindig csak hallgatott. Később már nehezen kecmergett el az istállóig. De még akkor se akart belehunyászkodni a betegségbe. Ingben-gatyában odaült a begyújtott sparherd mellé, kukoricát morzsolni. Az előtt asszonynak való babramunkának tartotta ezt. Ráhagyta a Julira. Ő maga meg bányafát fuvarozott a fagyos után, deres bajuszát vörösborba mártogatta a szántódi csárdában, aztán eleresztett gyeplővel hozták haza a lovak a csillagos téli éccakában. Danolászott, amikor dülöngélt föl a gang-grádicson, de, ahogy nyitotta a szobaajtót, egyszeriben kiáltozásra hangosodott a szava. Az asztalra készített ételt leverte, cserepekbe múlott a cifra tányér, az asszony meg egy szál pénteker, ahogy kiugrott az ágyból, futhatott a szomszédba, a Cserepes Gyuláékhoz. Némelykor megkésett a lépése, aztán kék foltot vitt a szeme alatt, vagy tojásnyi daganatot a feje búbján. A kék foltot ecetes vízzel borogatta, a daganatot kés élével kúrálta, amíg el nem múlott. Karácsony táján még morzsolgatta szapuba a csörrenve hulló kukoricaszemeket, de apránként elfogyott a jártányi ereje is. Csak feküdt az ágyon, nézte, a padlásgerendán szövögető pókot és nem kívánta már a pipát sem. —• Nem éri a húsvétot — mondta a Cserepes Gyula, aki kis üveg újbort hozott a ködmene zsebében. Juli csak bólogatott a fejével, szipogott és könnyet morzsolt szét a szeme alján. A Cserepes Gyula csodálkozott. — Siratod, Juli ? — Siratom. Merhogy fáj nékem... — Mi fáj ? Az, hogy jó sorba kerülsz ? Az, hogy nem lesz, aki hajtson a robotba, aki üssön, aki verjön ? Fájt néked eleget az ütése. Senki se szólhat meg érte, ha könnyen dobod rá a hantot. Beszélt volna még a Cserepes Gyula, Isten a tudója mi mindent akart még mondani, de Julit sürgette a dolog. Száz keze, száz lába lett volna, az is kevés a munkára. Az istálló, a disznók, a baromfi... Más asszony már melegítette maga alatt az alsópárnát, ő meg nyikorogtatta a kút kerekét, hordta teli sajtárral a vizet a lovak elébe. Dereka nyilait, karja elzsibbad, mire lenyom háttá az ajtókilincset. Azt se tudja, az ételt vagy a fekvést kivánja-e jobban, minden porcikájában érzi a hajnal óta tartó hajszát, de most se nyugodhat. Piszkálja már az ember a tüskés szavakkal. Kevesli a munkáját, ócsárolja a főztjét, a végén meg ráolvassa, hogy szomszédolni volt, miatta meggebedhet, tudja, hogy ő nehezen várja a halálát, de azért is ittmarad még, ha csak elevenen nem dugja a föld alá. Akkor aztán nem kell lopva összebújnia a Cserepes Gyulával, fogdostatni vele magát a ház mellett. Mert ő bizony behallotta a sugdosásukat, meg látott is egyet-mást, amiért más ember elmetszené a felesége torkát. Az asszony fáradt és, ahogy ültében meg- PÉCSI NAPLÓ 1932 január 1