Pécsi Napló, 1934. április (43. évfolyam, 73-96. szám)
1934-04-01 / 73. szám
XLIII. évfolyam . város tek. Főjegyzői hivatala Ara 20 fül 1934 április 1. Vasárnap Pécsi PÉCSI NAPLÓ Szerkesztőség és kiadóhivatal Munkácsy u. 10 Kéziratokat nem adunk vissza. Szerk. tel., 21-09. :: Kiadóhivatali tel.: 20-27. FÜGGETLEN POLITIKAI NAPILAPI Előfizetési árak házhoz szállítva vagy postán egy hóra 2 P 50 f, egy negyedévre 7 P 50 f. Egyes szám ára 14 fill. 16 oldalas 20 fil. HUSVÉT A Pécsi Napló számára írta: dr. ТАРАY-SZABÓ LÁSZLÓ egyetemi rk. tanár A keresztények legnagyobb ünnepe és a zsidók főünnepe a kereszténység első századában ugyanarra a napra esett s ez is mutatta, hogy a két vallást a nép nagy része пещ igen tudta megkülönböztetni egymástól. A birodalom fővárosában, Rómában a keresztényt ugyanoly lenézéssel kezelték, mint a zsidót. Jézus utolsó vacsorája azonos volt a Zsidók bárányvacsorájával, melyet Niszán hónap 14-ik napját követő este költöttek el, az Egyiptomból való szabadulás emlékezetére. Minden zsidó házában bárányvacsora volt azon a napon, és Jézus a Zsidó vallás hagyományaihoz alkalmazkodott, mikor tanítványaival utolsó vacsorájának asztalához ült. Keresztre feszítése és feltámadása után az egész Ázsiában minden keresztény egyházközség ugyanazon a napon tartotta bárányvacsoráját, mint a zsidók, azaz Niszán hónap 14-ikén. Nem érezték a keresztények annak szükségét, hogy naptárukat a Zsidókétól elkülönítsék, mert hiszen Zsidók között éltek. Rómában azonban hol a keresztények nem zsidók, hanem pogányok között éltek, már fontos volt rájuk nézve, hogy megkülönböztessék őket a zsidóktól; tehát heti ünnepüket áttették szombatról vasárnapra s a húsvéti ünnepet is áttették a Niszán hónap 14-ikét követő vasárnapra. Ezzel azok előtt is, akik semmit sem tudtak arról, hogy mi a zsidó és a keresztény vallás eszmei tartalma, nyilvánvalóvá vált, hogy ez a két vallás különbözik egymástól. A kisázsiai kereszténységnek a megkülönböztetés szükségességét illetőleg nem volt olyan erős meggyőződése, mint a kereszténység nyugati ágának, s a második század közepén az efezusi Zsinat fel is szólította a római egyházat, hogy térjen vissza a Zsidó kalendáriumhoz. Az akkori pápa, Anícét, nem teljesítette ugyan ezt a kívánságot, de hagyta, hogy a kisázsiai keresztények a zsidó Paszka ünnep napján üljék meg a húsvéti ünnepet. Nem sokkal később Viktor pápa már energikusabb magatartást tanúsított, s Kr. u. 190-ben kiközösítette az egyházból azokat a kisázsiai püspököket és híveket, kik ragaszkodtak ahhoz, hogy a húsvétot a Zsidókkal egy napon, Niszán hónap 14-ik napján üljék meg. A húsvét dátuma körüli viszály eként nagy jelentőségű eseménnyé vált a kereszténység életében. Habár lényegileg már jóval előbb, még Jézus nyilvános fellépése előtt, már Keresztelő Szent János működésének megkezdésével elvált egymástól a két vallás, a különválás külsőségekben, úgy látszik, legelőször a húsvéti ünnepnek a Zsidó Paszka ünneptől való eltávolodásában jutott kifejezésre. (A keresztények által inkább használt araszt népies nyelven a Paszka ugyanaz, mint a Zsidó nyelvben a PesZach.) Két nagy szellemi árnyalat útjai, legalább a külsőségekben, a húsvét kérdésében ágaztak el egymástól. Ma ezen csodálkozunk: hogyan lehetett egy naptári dátum kérdése miatt a püspökök és egyházközségek egész sorát szakadároknak nyilvánítani? Azonban ha ma ez a kérdés nekünk jelentéktelen is nem tudhatjuk, hogy mekkora volt a jelentősége ezerhétszáz évvel ezelőtt? A pápának bizonyára nagy oka volt rá, hogy a husvét kérdésében a mai rendet megalapítsa, s a következmények teljesen igazolták álláspontját, mely ma is érvényben van s a zsidó Paszka dátumához ragaszkodó keresztények már ezerhatszáz év óta nincsenek. Az eredetileg közös ünnep szétvált. A Zsidók számára húsvét az Egyiptomból való szabadulás ünnepe; akkor keletkeztek a mózesi törvények, — tehát ez a Zsidó vallás megalapításának emlékünnepe. A keresztények számára a húsvét Jézus kinhalálának és feltámadásának, tehát a kereszténység megalapításának az emlékünnepe . Ezzel, úgy látszik, nem voltak tisztában Laodicea városának keresztényei, kik teljesen úgy ünnepelték a húsvétot még 17СМэеп is, mint a Zsidók: zsidó módra levágott, töretlencsontú bárányt ettek, keserű füvekkel elkészítve és kovásztalan kenyeret használtak hozzá. Ily körülmények között nem is lett volna nehéz e kereszténységet és Zsidóságot összetéveszteni. A kereszténység feje tehát figyelmeztette az egyházat, hogy Niszán 14-én meghalt Jézust; ez tehát gyásznap, melyen semmiféle bárány-lakomának nincs helye. Jézus Niszán hónap 16-án támadt fel, a kereszténységnek tehát ez az örömünnepe. Persze Niszán 16-ika éppen egy Zsidó kalendáriumi dátum, mint Niszán 14-ike, s a kereszténység lényegileg ma is a Zsidó naptár szerint igazodik. A Peszach és a Húsvét oly elválaszthatatlan, mint a Szentírásnak Jézus előtt és Jézus után írott részei: az a Biblia, melyből a Zsidó szent könyvek hiányoznak, a kereszténység számára nem teljes Szent írás. A keresztény számára az ünnepek szabályozója a tavaszi napéjegyenlőség után következő első holdtölte, és a zsidó számára szintén ez a holdtölte a húsvéti ünnep megállapításának alapja. Egyike ez ama számtalan dolognak, mely arra vall, hogy a kereszténység és Zsidóság csak az idők folyamán tért el oly messze egymástól. Öt liturgiánkban hangsúlyozva van, hogy a Zsidó nem pogány, s a nagypénteki misében a legádázabb antiszemiták is tartoznak a Zsidókért külön imádkozni. Abban, hogy a keresztények Jézust „áldozati Báránynak“ nevezik, a Peszach emlékezete él örökké. A Megváltó megjövendölte, hogy el fog jönni az „egy akol, egy pásztor“ ideje. Az utak tehát, melyek a húsvét kérdésénél látszólag egészen ellentétes irányokban terelődtek, egykor ismét egyesülni fognak. S hogy ez minél előbb legyen, óhajtja minden igaz keresztény. Munkát, kenyeret! Irta: ZILAHY LAJOS A tömegek lelke szomjuhozza a szépet, szomjuhoz egy másik életbe vetett hitet, mert különben nem tudná elviselni nyomorult sorsát. A tömegek lelki nyomorban élnek, szegények és gazdagok egyaránt. A szerelem csalódásai, az életből és emberekből való kiábrándulás, a múló évek fájdalma, a test romlása, a betegségek alattomos támadásai mindenkit egyformán sújtanak. Ebből a lelki nyomorúságból sok ezer éven keresztül a Vallás felé menekültünk. Az életet csak úgy lehetet elviselni, ha hittünk a túlvilági életben. És ha hittünk abban, hogy élnek, vagy éltek a földön emberek, akiknek teste és lelke tökéletes volt, akik a földön jártukban is a mennyország fényében fürödtek. Az ókori vallások és a kereszténység legendáiból fejlődött ki az irodalom. Az irodalom is arra szolgál, mint a vallás: hitet táplálni az emberekben, hogy vannak más, szebb, jobb, tisztább életek. Amerikában a jelenlegi istenek — moziszínészek. Amilyen profánul hallatszik első hallásra ez a megállapítás, úgy érzem, annyira közel jár az igazsághoz. A régi kereszténység templomok homályába gyűjtötte híveit és felolvasta a csodálatos és kivételes emberekről szóló legendákat. Az amerikai és egyéb földrészek tömegei a mozik homályában keresik és találják meg ugyanezeket a legendákat, mert a vallás már nem oltja szomjukat. A moziszínészek hatalmas kultuszát ugyanaz a kéz faragta, mint az olympiai istenekét, vagy a régi keresztény szentekét. A tömeglélek vágyódása valami szebb után. Amerikában tehát az új legendák a moziszínészek köntösében járnak. És hol van az isten Oroszországban? Hol van a csodatevő, tömegek lelkét elöntő legenda, amely elviselhetővé teszi számukra az életet? Oroszországban az isten ma a második ötéves terv. Ennek az új legendának ereje tartja felszínen a végkimerült orosz lelket, amely csodálatos erővel vonszolja magát a jövendő felé. Monroe professzor azt írta, hogy Oroszországban bámulatraméltó munka folyik, amely a tömegek részéről olyan csodálatos kitartást és önmegtagadást jelent, amilyenre még nem volt példa a világtörténelemben. A tömegeknek ezért a munkáért — mennyországgal fizetnek. Most még nélkülözünk, de ha befejezzük a programmot, minden rendbe jön, íme a legenda ereje. Lapunk mai száma a Rádió-melléklettel 32 oldal.