Pécsi Napló, 1940. január (49. évfolyam, 1-24. szám)

1940-01-06 / 4. szám

8. oldal, PÉCSI NAPLÓ 1949 január 6. Színház • Film • Szórakozás SOKAT ÍRNAK MOSTANÁBAN az újságírás első nagy hőséről, Stanley Morton Henryről, abból az alkalomból, hogy ez évben lesz születésének 100 éves fordulója. A New­ York Herald, amelynek élete végéig hűséges munkatársa maradt, a­z amerikai újságírók egyesületének megbízásából vállalta a centená­riumi ünnepségek előkészítését. A program leg­­kimelekedőbb eseménye lesz az a film, melyet a nagy riporter életéből készített a 20th Cen­tury Fox filmvállalat. „Stanley, a riporterek ki­rálya“ lesz a film címe és a címszerepet a leg­nagyobb hollywoodi karekterszínész, Spence Tracy alakítja. AZ IGAZI SZERETET gyönyörű példája a Tobis új filmje, melyet Veit Harlen írt Sudermann „Tilsiti utazás“ című novellájából. A film magyar címe: „Szívek a viharban.“ A férfi főszereplő Frits van Don­­den férfias, nemes és egyszerű eszközökkel éri el a színjátszó művészet legnagyszerűbb hatá­sait. Két asszony sorsa sodródik az élete út­jába. Az egyik asszony a felesége, aki halk­­szavú és csendes, a másik pedig az idegen nő, aki az igazi szerelem utáni hajszában görcsö­sen ragaszkodik ehhez a férfihez. Mindhárom alakítás egészen elsőrangú. EGY TELIVÉR VÍGJÁTÉKOT visz filmre vitéz dr. Rostaházy Károly. A film Zágon István „Szegény leányt nem lehet el­venni“ című darabjából készül. Rostaházy viszi filmre az „Erzsébet“ című frenetikus sikerű da­rabot is, amelyet Kalmár László a „Halálos ta­vasz“ rendezője rendez. „EGY CSÓK ÉS MÁS SEMMI“ című világsikert aratott operettből filmet gyárt a Takács-film és a női főszerepet Zilahy Irén vállalta­. A filmet a Hunnia filmelhelyező iro­dája hozza forgalomba. REKORDBEVÉTELEKKEL FUT VIDÉKEN a „Bercsényi huszárok" című film, amelyet a napokban mutatnak be Budapesten. Az Erdélyi filmvállalat „A három kerék“ című harmadik filmjét, melynek forgatókönyvét Vaszary János írja, még e hónapban kezdik forgatni Bánky Viktor rendezésében. ZOLA REGÉNYÉBŐL KÉSZÜLT az „Állat az emberben“ című világsikerű fran­cia film amelyet a Csepreghy filmvállalat hoz Magyarországon forgalomba. A film e héten kerül cenzúrára és valószínűleg még e hónap­ban bemutatják a publikumnak. HUNYADY SÁNDOR POMPÁS DARABJÁBÓL, az „Erdélyi kastélyából készít filmet az Ate­lier. A napokban kezdik a forgatást. A Víg­színház kitűnő rendezője, Hegedűs Tibor ren­dezi a filmet, akinek ez lesz a bemutatkozása az új munkaterületen. AZ OPERAHÁZ FŐRENDEZŐJE, Nádasdy Kálmán mutatkozik be filmrendező­­­­ként a „Gül Babá“-nál. Technikai tanácsadója , Bán Frigyes rendező, akinek hamarosan bemu­tatják az első önállóan rendezett filmjét. " János jobb időkre vár Irta: NIKELSZKY GÉZA Trombitás Miska nem tud a visszavarázsolt­­ falu szépségével betelni. Kisbetés község szebb,­­ mint valaha volt. A kis fehér házból Iluska lép ki.­­ Kezében van a leánynak a lepedőbe kötött ba­tyuja. A szennyesruha van benne, amit a Homorúd patakban ki kell tisztítania. Megy a víz felé. Előre­­hátra himbálja a mosatlan ruhát a leány. Amint Miskát észreveszi, megáll és visszanéz. Bizalmat keltő kedvességgel mosolyog a magányos legényre. Bólogat is hozzá és köszön neki. •— Adjon Isten, Miska. Hogy van? Ő elfogódotan köszön vissza. Forgatja a kalap­ját, míg felel a kérdésre. Majd a furulyája utná­nyul­ azt előveszi s nézi. Ezt látja a leány s mondja Miskának tovább­­menőben, visszafordulva: — Hallottam a furulyája hangját. Az ébresztett életre a szép nótájával. Bizony, azért érdemes volt megébredni. Miska szíve repes az örömtől. De hirtelen bá­natfelhő suhan keresztül a gondolatán, ami meg­látszik rajta. — Csak nem keltetem életre a vén boszor­kányt is? — kérdi aztán hangosan önmagától, hogy Iluska is hallja. Két szúró apró fekete banyaszem néz ki vá­laszul a felidézett kis fehér ház ablakából. Némán int erre Iluska Miskának: lássa! Feltámadt az emlékezetben azonnal a jóval a rossz is, ha csak káprázat is az egész. Miska a szeme elé ernyőzi a kezét, hogy ne lássa a mostohát, de Iluskától még megkérdezi: — Hát János hol van? — Jancsit gondolja, lelkem, úgy-e? — A vitézre gondolok, igen. De hát maga sze­rint, Iluska, maradjon ő csak mindig Jancsi, őt kérdem, igen, a szíve Jancsikáját, a barátomat, Kukorica Jancsit. — Nem tudom, merre járhat, felel neki Iluska. — Tegnap még azt mondta, ma alighanem a csen­ged út felé megy a nyájával... Igazán nem tu­dom ... De Miskának úgy tűnik fel, mintha az Ég felé mutatna Iluska nagy titokzatossággal. Még az újja hegyét is a szájára teszi. Úgy megy tovább. . Ezzel mindjárt változik is az egész képnézet. A csenged úton baktat tovább Miska. A falu fe­lől rohanva közeledik felé a Bodri kutya. Gazdát­lanul. Megérezte Trombitás Miska szagát. Végre jó nyomra jutott. — Hát a gazdád hol van? — kérdi tőle Miska örvendezve és megsimogatja a hű állat fejét. A kutya csak körülszaglássza őt, csóválja a farkát, vinnyog, nyöszörög, majd felugat... Ebből megérti a jóbarát, hogy a kutya kisebbik gazdája, bizony nincs sehol. Odább ismerősök jönnek vele szembe, — aki­ket gondolatban felidéz Miska. Majd Iluska jó­szomszédaival is találkozik, kik a tanyára men­nek. Azok sem tudnak mondani semmit Jánosról. — Ejnye, ejnye! — mondja Miska, fejét in­gatva az ismerősöknek, — nem gondoltam volna, ilyen sikertelen lesz az otthoni látogatásom. Ezután a temető jut eszébe Miskának. Vissza­felé veszi lépteit s már is ott áll Iluska sírjánál. Mintha csak tegnap hagyta volna azt el. Különös: a rózsák éppen olyan égő pirosan nyílnak a síron, mint amikor legutoljára szakított a rózsatőről. Persze, mert arra az időre gondolt, amikor utoljára elbúcsúzott a falutól s annak emléke frissen él benne. Iluska hát itt fekszik a temetőben. De hát János, a vitéz? Meg ő maga?... Igaz, hiszen ők együtt haltak meg a csatatéren. S valahol a Han­­ság­ban van a sírjuk a Fertőnél, nem itt. Azt a helyet nem tudja elképzelni. Mert már nem érte meg életben, így hát nem is látja, most, hol van s milyen a földi fekvőhelyük. Lehet, hogy egy közös sírban alusznak valahol ,ahol eltemették a halott vitézeket, akik Napartus ellen a haza védelmében estek el. Lehet, hogy fölkeresi azt a helyet is. Egyelőre itt a harangozóékat akarja még viszont­látni, akik nagy szegénységében egyedüli jótevői, valósággal szülei voltak neki. Jancsi volt gazdájára nem kiváncsi. S a kutyafülű csősz sem érdemli meg, hogy fölidézze őt és beszéljen a vörös fejével. Amint elhagyják Miskát kisbetési friss emlékei, Kisvetés, a község is elhagyja őt. Már ismét: nincs sehol a háta mögött. S már megint a rádiós város­ban a kisvendéglő udvari helyiségében találja ma­gát. Az újféle tanár úr megint mellé ül s ő annak meséli el, hogy hiába fújta meg a furulyáját, János­ vitézt ezúttal nem tudta lehozni a földre. Pedig többször próbálkozott vele. Mindenki megjelent. Mindenkivel beszélt. Iluska viszontlátásának is örül­hetett. Egyedül csak Jánost nem tudta az eleven valóságba visszahozni. S így, magánosan, a Vitéz nélkül nem ér az egész földi látogatása semmit. Csak céltalan barangolás az útja. Nincs kit szolgálni és baráti szívvel szeretni a valóságos régi honi földön, amelyen most az oláhok az urak. A bocskorosok. — Ha nem hasonlítana az úr annyira az Ópe­renciás tenger őréhez, a Szellemhez, mintha annak a fia volna, nem is mondanám el mindezeket — fejezte be panaszát Miska, aki Pap Mihály néven mutatkozott be megint az úrféle tanár úrnak, aki­nek meg Széppalotay Ilván volt a becsületes ma­gyar neve az olajók között. De az afféle tanár úr azt mondta neki, hogy­­csak vegye a nyakába a kicsi Magyarországot, járja be azt, sikerrel furulyázva mindenütt, amíg a földre­­szóló szabadság ideje tart. Meggyőződhetik róla, hogy János vitéz minden magyar embernek a lelké­ben ott szunnyad. S ha nem tudta most életre kel­teni a furulyája a vitéz barátját, Jánost, azért ne szégyelje magát. Nem a furlyázó varázsában történt a hiba, hanem a mai világban, melyet a Jánoshoz hasonló igaz vitézek sem tudnak megmenteni a pusztulástól. Ebben a rettentő kavarodásban, mely világfelfordulás a földi javak elosztását akarja ugyan szükségképpen átalakítani, nem hívja segít­ségül azokat, akik a János vitézeket életre tudnák kelteni... így veszi nyakába a magyar hazai városok útját Trombitás Pap Miska és kérdezi az embereket lép­­ten-nyomon, hogy kell-e nekik János vitéz? ... így jutott el hozzám is. És most, hogy írom e sorokat, itt ül az íróasztalom mellett és beszá­mol nekem a földi útjáról, bizalmasan mondván, hogy én vagyok illetékes egyedül a meghallgatásra, mivel nekem köszönheti létét, hogy e világon van. — Most jövök a kis barátomtól, Gingkó­ király­­fitól, akinél legutoljára voltam látogatóban. A gyer­mek királyfi várja a Vitéz megjelenését, ki a pász­torok királya volt. Mint az országban annyi más kicsi királyfi, ő talán leginkább sínyli a Vitéz el­maradását. Gingkó úrfi mondta — és ezzel elárulta nekem származásom titkát, — hogy az úr egy ké­pes meséskönyvet írt a Vitézről és rólam s ezt nem tudja megjelentetni a mai rossz idők miatt. Kis Gingkó királyfi barátom, — az Isten éltesse, nagyra növessze őt! — mondta aztán még azt is, hogy az úrnál keressem néhai, jó, derék Haksch Lajos öreg bohém-király barátunk utolsó levelét, a János vitéz ügyében. Az utolsó sorait, amit papírra vetett... Könnybe lábad a szemem Trombitás Miska kí­vánságára, hogy adjak neki számot az ügyről. Hát Isten neki. Legyen a kívánsága szerint. Itt a levél az íróasztalom fiókjában, legfelül. Előveszem a jóbaráti drága sorokat, — amíg írója nyugszik a csöndes rákoskeresztúri temetőben — és olvasok belőle Miskának részleteket: — „Kicsit a Végzet is beleszólt, hogy így legyen,­­de magam is szinte ösztönszerűen toltam-tologattam azt a látogatást a legutolsó napra. — (Olvasom öreg írótársam okt. 18-iki levelét.) A vége legyen — szép. Álom volt, vagy mi? ... Az a János Vitéz ... Hát ez nem lehet éber állapot... Nincs még egy terem­tett lélek a földkerekségén, aki ezt az „Álmot“ így megszülje... Azóta nincs békességem (hiszen igaz­­azelőtt se volt), de ez nem maradhat így, de a János Vitéz. Ezt a világnak látnia kell. Megszülted és világra mégsem hoztad.“ — Ez az, uram, ez az r­ajongott Trombitás Pap Miska. Nekünk világra kell jönnünk, Jánosnak, meg nekem Ezt jól mondta a régi jó pécsi író­­fejedelem. Lelkemből mondta. Egyelőre megvendégelem és megnyugtatom a lelkemből fakadt, Trombitás Miskát. Ha ideje el­érkezik, menjen csak szépen vissza az égbe. Az én öreg Lajosom levele végén egy gondolatról ír, ame­lyet nem árul el ebben a levélben, mert üzleti szaga van. „Az üzleti levél a jövő hetekben megy." — Fejezi be levelét, teljes nevével ellátva. Erre az üzleti levéllel maradt adósom Lajosom. Ennek a titkát vitte magával az Égbe. Mert azt már lediktálni sem tudta. S azóta bizonyára személyesen tárgyal János vitézzel odafönt a Mennybélinél a megjelenés ügyé­ben, mint volt vérbeli újságíró. Megnyugtatom Trombitás Miskát, hogy nagyon jól teszi János, ha most végromlásra nem jön le semmiféle szép furulyaszóra. Jól teszi János vitéz, hogy várja a jobb időket.

Next