Pécsi Napló, 1940. szeptember (49. évfolyam, 198-222. szám)

1940-09-01 / 198. szám

2. oldal. Itt van as rádió szanzíció e OlcsD-e.3 eddigi egykörös tsássülékkel majdnem azoras áron * 13Mféló$ ezelektlyti^, *ednnnsntss vétel © körös 4 csöves világvevő leegy» ezerCelteti 2 gomb keselés. UNIVERZÁLIS hivberben is kapholó a® eaw. kb Báb PHILIP Mwor pail ips nup Bemutatja: SZALAY JAKAB cég Király ucca 46. szám. Telefon: 28-66. Bemutatja: Sándor János METEOR csillár lerakat cég Pécs, Király ucca 5. — Telefon: 27-55 Bemutatja: Tarján Rádió Széchenyi tér 14. (Nádor szálló mellett) Bemutatja: Hamerli József K. F.T. vasnagykereskedő, Rákóczi út 50 szám. ROMÁN KORMÁNYÁTALAKÍTÁSRÓL írnak a bukaresti lapok Belgrád, aug. 31. (MTI) Bukarestben kormányátalakításokról folynak a tárgyalások. A bukaresti lapok azt írják, hogy Romániának nem volt más megoldása, mint csatlakozni a tengelyhez és viselnie annak következményeit. Románia veszteségei fájdalmasak, de a tengelyhatalmak által adott biztosíték életfontosságú Románia létére. —°— MEGKEZDIK AZ OROSZ-ROMÁN HATÁR KITŰZÉSÉT Moszkva, aug. 31. (Reuter) Három román és három orosz kiküldöttből álló orosz-román vegyesbizottság haladéktalanul megkezdi az orosz-román határ megállapításával kapcsolatos munkáját. A román kiküldötteket Moszkvába várják, ahonnan az orosz kiküldöttekkel a határra utaznak. (MTI) PÉCSI NAPLÓ 1940. szeptember 1. Szemüveget kell venni? _ ______akkor Eden Drogériába kell menni | HETI NOTESZ Ezt a minap láttuk a pesti vonaton: Amint hatvan kilométerrel száguldott a hatalmas mozdony, egy átjáró híd alatt békés nyugalommal döcögött egy szekér. Ugyanakkor ismerős zúgásra figyeltünk fel. Karcsú repülőgép szelte át az eget és úgy hagyta el maga mögött a gyorsvonatot, mint az autó a gyalogost. A fülkében két akkorika süvölvény fészkelődött a csinos mamájuk mellett, mint az öklöm. — Ni, anyu, milyen szép Fokker, legalább kétszázzal megy... — mondta az egyik és az ablak felé bökött. — Te hólyag, — mondta a másik — ez nem is Fokker és tudd meg, hogy ez megvan ötszázas sebesség is ... És végeszakadatlan vita indult meg egész Kelenföldig, vitorlázógépekről, motorról, utasgépről, bombázóról, a két kis magyar palánta úgy beszélt a repülésről, mint a szaktudósok és olyan szenvedélyesen, mint mi a gyermekkorunkban a leghíresebb futballcsatárról. A felnőtt utasok hallgattak. Lehet, hogy kevesebbet értettek a szakmához, de valószínűbb, hogy még most is, évek után, jobban földbe van gyökerezve a lábuk és valahányszor repülőgépet látnak, még ma is újra , meg újra egy csöppet átélik a repülés csodáját, a legnagyobb élményt, melynek ez a korszak ámuló részese. A mai gyerek már beleszületik és természetesnek találja, akár elevik a delizsánszot, mi meg az autót. De a régiek lelkében, valahányszor a traktor erejével szárnyaló embert látnak, kissé és halkan még mindig visszarezdül Ikarus emléke, a fenséges erőfeszítés, mely a röghöz kötöttségét le akarja győzni. Nos, hát, legyőzte. Akkora csodát tett, hogy föl se tudja még fogni. Még jól emlékszünk arra is, nem volt oly régen, mikor itt,a pécsi lóversenytéren lázas izgalommal lestükt, amint egy kis keszeg francia repülő kézzel tolta elő a drótból, bambusznádból, köhögő motorból összetákolt, pihekönnyű kis alkotmányt, mely oly gyengének látszott, hogy egy valamirevaló tüsszentéssel el lehetett volna fújni. És mikor öt-hatszori nekifutás után repült is egy kicsit, az egetverő lelkesedés magasabbra szállt, mint a gép. És ma? Óceánokat szel át és majd annyi terhet bír, mint egy vonat. Csakhogy ezt a lélekzetállító, szédületes fejlődést, noha a szemünk láttára történt, nem vettük észre. Mert nagyon el voltunk mással foglalva. Tekintetünk a horizontot kémleli, ahol gigászok soha nem látott méretű és erejű mérkőzése folyik, mert a világ igazságtalanságai új osztályt követelnek és ebben a harcban perdöntő fegyver a repülőgép. De a háború komor függönye mögött új korszak világossága dereng és ebben még nagyobb, de más szerepe lesz a repülésnek. Fegyver lesz akkor is, de a haladás, az egymáshoz való közeledés, a magasabb civilizáció elsőrendű fegyvere. Adja Isten, hogy ez az idő mihamarább ránk köszöntsön! (W) A „PÉCSI NAPLÓ“ REGÉNYE síron írta: VILLÁNYI ANDOR. (11) III. Az író meghalt s a párnája alatt egy levél maradt utána, mint végrendelet s mint egyetlen pozitív örökség, mely a három fiún kivül, kissé tán a világra is tartozott. A dolog a levéllel és végrendelettel stílusos volt s illő egy magyar íróhoz — végre is mit hagyhatott volna az elköltözött e korban egyebet vérszerinti örököseire, néhány teleírt papírdarabnál, amikor az ügyesség, takarékosság s a jövőbe tekintő előrelátás „értékálló“ gyümölcseiről is kiderült, hogy ócska makulatúrák. A halott író öröksége e papírlapokra téve, legalább bizonyos diadalmas megállapításokat tartalmazhatott egy élet beigazolódott próféciáiról. Azonban micsoda konzekvenciákat adhatott a Pénzhívők szemétté vált hagyatéka egy oly bálvány tiszteletének eredményeiről, mely — miután porbadőlt s híveit, mint egy szélhámos fezér, kifosztván, cserbenhagyta s koldusbotot nyomott kezükbe — maga gáládul repülőgépre pattant s átszökött — Amerikába ... ? Azonban mindennek ellenére is föltehető-e, e halottról, aki a halál küszöbén, amidőn már minden cókmókja összeszíjazván a sarokba hevert s ő maga a perronon csupán a beszállásra hívó csengettyűt várta, — amikor írói hitvallását megírni készült, — hogy e korban, amely valójában magánál a háborúnál is reménytelenebb, gyalázatosabb és gyűlölködőbb volt, hogy e reménytelen korban, a búcsúzó író, egykori hitvallásának diadalmas beigazolódásán való boldog kárörömében ragadott csak tollat s e kaján káröröm írott dokumentumát akarta vén csak csak az utókorra hagyni? Holott mint művész s író, a szegények gyámolítója, szenvedéseiknek átérzője lévén, igazságaikért már akkor síkra szállt, amikor a bekövetkezendő borzalmakat senki más nem gyanította. Hogy ily előzményekkel, a haldoklóban az elmúlt borzalmak személyes érzékelése nem érlelt-e volna meg valami oly igazságot, ami kinyilatkoztatásszerűségében — e nagy bizonytalanságban — kulcsát adja a jövendőnek. A reményét veszített emberiségben bizonyosságot gyűjt s ezzel igazi okát adja e közlés kényszerítő voltának? Engedtessék meg nekünk, hogy e meddő találgatások helyett — meglopván, e még halálos ágyán is bölcs, gazdag s lelkének kincseit, mint egykor aranyát könynyedén tékozló író s próféta örökségét, magát, fiaihoz intézett sorait iktassuk ide. Szeszélyes, girbe-görbe mondatfűzésével, ahogy írt — ami küllemében tán lehetett manír, egyénieskedés —, de fényében: a szív tiszta parfümjévé desztillált őszinte igazmondás volt, aminthogy haldokló, az élőhöz, apa a fiához intézvén levelét: — nem is lehetett más!... * Fiúcskák, — így szólt e, (miként a napsugár érintésétől párává foszló harmatcsepp) — immár emlékké vált búcsúzkodó apa levele: Fiúcskák, a komédiát — az életben — lehet, sőt kell ! is talán, — konn ágálván a porondon egy ideig űzni, de itt, a beszállás előtt, hogy a függöny már összement s a fintornak nincs többé publikuma: a festéket, mint haszon-